A reklámozón, reklámszolgáltatón, a reklám közzétevőjén kívül a jogviszonyokban más szereplőkkel is találkozhatunk: az egyik oldalról vannak olyan személyek, akik szerepelnek reklámfilmekben, vagy újságokban közzétett hirdetésekhez a nevüket adják, másrészről vannak, akik a reklámszövegeket, reklámjeleneteket kitalálják, reklámzenét szereznek vagy más alkotó módon működnek közre létrehozásukban. A reklámok szerzőinek szerepe a cég termékeinek népszerűsítésében meghatározó jelentőséggel bír. Ennek ellenére kevés vonatkozó joganyaggal találkozhatunk, az a kevés is mindössze néhány éve található meg a magyar joganyagban. Az utóbbi években szinte elképzelhetetlen méretben nőtt azon lehetőségeknek a száma, amelyek reklámok közzétételére adnak módot. Lehet egy terméket hirdetni televízióban, rádióban, újságokban, szabadtéri reklámhordozókon, szórólapokon, rendezvényeken, az interneten, telefonkönyvekben, és még sokáig lehetne sorolni. Mindegyik kör más és más problémákat vet fel – a technikai adottságok miatt, és a jogügyletek létrehozásának is mások a szabályai. Ugyanakkor az elemzés két gyakori esetet vesz alapul: egyrészt az újságokban bemutatott reklámokat, másrészt a reklámfilmeket – ezen a két típusú példán keresztül fogja bemutatni a reklám mint szerzői alkotás érdekesebb jellegzetességeit. A régi törvény A régebbi szerzői jogi törvény (1969. évi III. törvény) egyetlen szót sem ejtett a reklámokról. A törvény alapján elsőre nehéz is volt megállapítani, hogy vajon a reklám céljára szerzett művek szerzői jogi védelem alá tartoztak-e. A törvény három szinten nyújtott védelmet egyes alkotásoknak. A szűkebb értelemben vett szerzői jogi alkotások közé tartoztak az egyéni eredeti jelleggel bíró irodalmi, tudományos és művészeti alkotások. Ezenfelül védte a jogszabály az úgynevezett rokon jogokat (például fényképek, ábrák), valamint a szomszédos jogokat (például előadóművészek). Ez utóbbi két esetkör azonban taxatív felsorolás alá esett, és mivel ebben nem szerepelt a reklám, ezért az csak a szűkebb értelemben vett szerzői jogi védelmet jelenthette. A törvény végrehajtási rendelete a példálózó felsorolásában nem említette külön a reklámot, így még elvileg – pontosabban: ha csak a törvényből indulunk ki – nyitva hagyta a kérdést a reklám mint szerzői mű megítélését illetően. A „megoldás” azonban részben gyakorlati, részben elméleti oldalról adott volt. A végrehajtási rendelet példálózó felsorolásában említést tett a filmalkotásokról, az irodalmi, zenei művekről, amelyek a reklámok tipikus eszközei. Amikor a jogalkotó meghatározta a szerzői jogi alkotások kritériumait, nem szabott feltételül semmifajta színvonalat, illetőleg nem tette attól függővé, hogy az alkotást milyen célra használják fel. Az ettől eltérő értelmezés egy olyan kétséges helyzetet teremtett volna, amely a reklámok szerzőit attól függően helyezte volna védelem alá, hogy mikor kapcsolódtak be a reklámkészítés folyamatába. Ha ugyanis egy már létrehozott irodalmi vagy zeneművet később reklám céljára használtak volna fel, az kapott volna szerzői jogi védelmet, ha viszont eleve reklám céljára történt volna a szöveg vagy zeneszám megalkotása, akkor nem. Természetesen ez egy hibás logika lett volna, a szerzői jogi törvény a reklám céljára készült műveket is védelem alá helyezte, csak nem nevesítette ezt az esetkört. Ezt a megközelítést támasztotta alá a korábbi szerzői jogi törvény hatálya alatt született BH 1993. 565. sz. eseti döntés is, amelyben az adott vitára okot, hogy egy reklámfilm elkészítéséről szóló megállapodást a felek nem foglaltak írásba. A bíróság értelmezése szerint „a szerződés tartalma szerint reklámfilm-megfilmesítési szerződésnek felel meg, amely szerződés tehát a szerzői jogról szóló 1969. évi III. törvény (Szjt.) hatálya alá tartozik. Az Szjt. 27. §-a értelmében, ha jogszabály kivételt nem tesz, a szerzői mű felhasználására vonatkozó szerződést írásban kell megkötni. Ugyanígy rendelkezik az említett rendelet 3. §-a is, amely szerint a megfilmesítési szerződésben a szerződési tartalom meghatározására írásban kell megállapodni. A peres felek szerződése azonban szóban jött létre, így az az Szjt. 3. §-a következtében alkalmazandó Ptk. 217. §-ának (1) bekezdése értelmében, mint az alakiság megsértésével kötött szerződés, semmis.” Nemcsak a joggyakorlat, hanem a rendszertani jogértelmezés alapján is arra a következtetésre juthatunk, hogy a régi szerzői jogi törvény hatálya alatt is szerzői jogvédelem illette meg a reklámok céljára készült műveket. Erre példa a 12/1970. (VI. 30.) MM rendelet a megfilmesítési szerződések feltételeiről és a szerzők díjazásáról. Ennek értelmében ugyanis filmnek minősült többek között a reklámfilm is. A filmek pedig, ahogy azt a törvény és a végrehajtási rendelete külön is kiemelte, szerzői jogi alkotásnak minősülnek. A hivatkozott MM rendelet 1999. szeptember 1-jéig volt hatályban, és kiegészítette a szerzői jogi törvény megfilmesítési szerződésre vonatkozó szabályait. Ezáltal a mai rendszerhez képest egy egészen más megoldás volt életben. Nemcsak a megfilmesítési szerződésre, hanem ezenfelül további tíz, a felhasználási szerződések körébe tartozó speciális szerződésre (így például a színpadi művek, az alkalmazott grafikai művek vagy a művészeti fényképek felhasználási szerződéseire). Ezzel szemben ma a felhasználási szerződésnek mindössze két speciális válfaja, a kiadói és a megfilmesítési szerződés létezik jogunkban. Ennek oka alapvetően abban keresendő, hogy az Szjt. (új) hatálybalépéséig a magyar szerzői jog szabályozásának az volt a hierarchiája, hogy az a művek megrendelők, felhasználók monopolhelyzetben voltak, s mintegy a szerzőkkel szembeni visszaélés megakadályozása végett a jogalkotó fontosnak tartotta a szerzői díjak meghatározását – kezdetben viszonylag kevés mozgásszabadságot biztosítva, később általában már csak az alsó határ megállapításával. Azonban a szerzői jogi jogszabályaink átfogó felülvizsgálatáról szóló 1100/1997. (IX. 30.) Korm. határozat kimondta, hogy meg kell szüntetni a szerzői jogi szabályozás indokolatlan többszintűségét. Ennek megfelelően az új szerzői jogi törvény hatályon kívül helyezte ezeket a speciális rendeleteket. Ebből az a legfontosabb változás következett be, hogy – tekintettel a monopolhelyzetek megszűnésére is – a szerzői jogdíjak összegei gyakorlatilag teljesen szabad megállapodás tárgyává váltak. Fontos azonban azt is hangsúlyozni, hogy az 1999. szeptember 1. napja előtt létrejött felhasználási szerződések vonatkozásában a régi jogszabályokat kell alkalmazni, tehát még egy ideig nem lehet ezeket a speciális rendeleteket figyelmen kívül hagyni. Az új törvény Az új szerzői jogi törvénynek végrehajtási rendelete sincs, mindez ahhoz a kényelmes helyzethez vezetett, hogy a reklámalkotások szerzői jogi összefüggéseivel kapcsolatban szinte csak a Szjt. rendelkezéseit kell figyelembe venni. Az, hogy a reklámalkotások is szerzői jogi védelem alá tartoznak, most már elméletileg sem lehet vitatni, hiszen a törvény külön fejezetben foglalkozik a reklámozás céljára megrendelt művekkel. A reklám az új Szjt.-ben Azzal, hogy az új szerzői jogi törvény már tartalmaz a reklámokkal kapcsolatban is szabályokat, egy fontos jogalkotási hiányosság szűnt meg. A korábbi törvényi megoldás általánosságban tiltotta a vagyoni jogok átruházását, amely abban az előírásban testesült meg, hogy többnyire a szerző hozzájárulására volt szükség az alkotás felhasználásához. A vagyoni jogok átruházhatóságának az a lényege, hogy az alkotás sokkal inkább kötődhet a felhasználóhoz akkor, ha a szerző nemcsak egyszerűen engedélyezi a felhasználást – hiszen akkor a további felhasználásokról is a szerző dönthet –, hanem egy olyan jogosultságot engedélyez, amelynek alapján a továbbiakban a felhasználó lesz az alkotás „ura”, azaz ő rendelkezhet a vagyoni jogokból eredő jogosultságokkal. Bizonyos szerzői jogi alkotások létrejötte éppen az ilyen jogi megoldásokat indokolja. A reklámok körében gyakori az, amikor a szerző kifejezetten a reklámozó megkeresésére, kezdeményezésére alkotja a reklám céljára született művet. Ekkor természetesen a reklámozó érdeke, hogy az alkotás, amely egyértelműen hozzá kötődik, hiszen az ő áruját, szolgáltatását hivatott népszerűsíteni, a rendelkezési körébe is kerüljön. Elvileg két megoldás létezhet. Az első szerint a reklámozót, mint akinek kezdeményezésére az alkotás létrejött, tekinti a törvény szerzőnek. Elvileg ez nem lenne ismeretlen a jogban, hasonlítana a szoftver és az adatbázis (mint együttesen létrehozott művek) szabályozására. Csakhogy a reklám igazi szerzőjére nézve ez méltánytalan hátrányt jelentene, az ő szerepe személyesebb, mint például a szoftver kigondolójáé. Második megoldásként a törvény kivételt tesz a vagyoni jogok átruházhatatlansága alól, és a reklámok esetében ezt megengedi. Ezt indokolja, hogy az átruházhatóság csak lehetőség, de nem automatikus. Azzal, hogy az új szerzői jogi törvény ezt a megoldást választotta, csak jogilag is megerősítette a valóságban már működő gyakorlatot, hiszen a reklámok szerzői rendszerint egyébként is átruházták – elvileg jogellenesen – a felhasználókra vagyoni jogaikat. A szerzői jog és a reklámjog összefüggéseit elemezni egyszerre könnyű és nehéz feladat. Könnyű, hiszen tulajdonképpen a szerzői jog csupán négy speciális rendelkezést ismer a reklámokkal kapcsolatban. Az egyik a már említett vagyoni jogok átruházhatóságáról szól, a másik kimondja, hogy a reklámozás céljára megrendelt művekre a közös rendelkezés nem terjed ki, a harmadik részletezi, hogy a reklámok felhasználási szerződéseinél mi minősül különösen lényeges kérdésnek, a negyedik pedig az előzetesen meglévő műnek reklámozás céljára való felhasználás esetére engedi meg az eleve reklámozás céljára megrendelt műre vonatkozó szabályok alkalmazását. Ugyanakkor nehéz is, mert ez a kevés szabály is számos kérdést vet fel, amely fontos, részletes vizsgálatot igényel. A további vizsgálatok előtt ismételten szükséges utalni arra, hogy a reklámok közzétételének számos módja van, azonban a leggyakrabban az írott és elektronikus sajtóban találkozhatunk vele. A szerzői jogi törvény VIII. fejezete kifejezetten a (minden típusú) reklámozás céljára megrendelt művekhez fűződik, ugyanakkor az ezt követő IX. fejezet a filmalkotásokkal – így a reklámfilmekkel is kapcsolatban – ír elő speciális rendelkezéseket. A legfontosabb jogszabályhely alapján tehát a reklámozás céljára megrendelt művekre a közös jogkezelés nem terjed ki. Ez vonatkozik bárhol közzétett reklámokra, így a reklámfilmekre is. Az előírás szűkszavú volta további kérdéseket vet fel. A mai magyar jogban öt szervezet – az Artisjus, a Filmjus, a Hungart, a Mahasz és az MSZSZ-ÉJI – feladata az egyedileg nem gyakorolható szerzői jogok védelme, illetőleg érvényesítése. A reklám szerzőjétől a felhasználásra vonatkozó engedélyt – függetlenül attól, hogy milyen szerzőről van szó – általában egyedileg kell kérni. Továbbá a szerzőnek a reklámmal kapcsolatos igényeit is egyedileg kell érvényesítenie. Ez azonban csak arra az esetre igaz így, amikor a szerző a művet eleve reklám céljára hozta létre. Ha egy már létező művet kívánnak reklám céljára felhasználni, akkor elvileg a közös jogkezelést végző szerveken keresztül is meg lehet szerezni az engedélyt. Azonban a felek megállapodhatnak úgy, hogy erre az esetre is a reklám céljára megrendelt művek szabályait kell alkalmazni, tehát hogy nem kívánja a szerző a közös jogkezelő szervek segítségét igénybe venni. A szabályozás több kérdést is felvet. Egyrészt hogyan volt ez az új Szjt. hatálybalépését megelőző időszakban, hiszen a régi törvény nem szólt külön a reklámokról. A válasz bonyolultságát az adja, hogy a két Szjt. másképpen közelítette meg a közös jogkezelés lényegét. A két törvény eltérő megközelítésének az volt a lényege, hogy a régi Szjt. a közös jogkezelés szerepét elsősorban a felhasználási szerződések egyes csoportjainak a megkötésénél tartotta jelentősnek. Kimondta, hogy a felhasználási szerződéseket vagy egyedileg a szerzővel, vagy a közös jogkezelő szervezettel kell megkötni. Ilyenek voltak például a zenei és irodalmi művek nem színpadi nyilvános előadásának, már nyilvánosságra hozott zeneművek és zeneszövegek nem színpadszerű előadásai hangfelvételének és az ilyen felvétel többszörözésének, a nem színpadszerűen előadott szöveges és szöveg nélküli zeneművek sugárzásának és egyéb távolba közvetítésének engedélyezésére irányuló szerződései. Az új Szjt. viszont a közös jogkezelés lényegét az egyedileg nem gyakorolható szerzői és szomszédos jogok érvényesítésében látja, függetlenül attól, hogy azt a törvény írja elő vagy pedig a jogosultak elhatározásán alapul. Tehát a közös jogkezelés szerepe kiteljesedett: nemcsak a vagyoni jog alapján gyakorolható jogokkal kapcsolatos engedélyek, hanem tágabb értelemben, a szerzők érdekeinek érvényesítése is a közös jogkezelés feladata. A másik különbség, hogy az új törvény fontosnak tartja hangsúlyozni: a felek is dönthetnek úgy, hogy a közös jogkezelő szerveket hívják segítségül – amennyiben ez egyébként nem kötelező. Közös jogkezelők Érdemes áttekinteni, hogy milyen feladatok tartoznak a közös jogkezelő szervek hatáskörébe. A feladatok alapvetően a következő csoportokba sorolhatóak: 1. Egyes esetekben a közös jogkezelő szerv a szerző személyhez fűződő jogainak érvényesítése érdekében léphet fel. 2. Más esetekben a művekre úgy lehet felhasználási engedélyt szerezni, ha a felhasználó a közös jogkezelő szervvel – nem pedig a konkrét szerzővel – köt szerződést. 3. Ismét újabb esetekben a felhasználási engedély megszerzettnek tekinthető, ha a felhasználó meghatározott díjat a közös jogkezelő szervnek befizet – tehát itt nincs szükség külön szerződéskötésre. 4. A következő csoportban a magáncélú másolásokra tekintettel a szerzők jogainak tömeges sérelmét elkerülendő a másolásra alkalmas eszközzel összefüggésben meghatározott összegeket kell befizetni a közös jogkezelő szervnek, amely azt bizonyos személyek között szétosztja. 5. Végül vannak olyan helyzetek, amikor a művek bizonyos megengedett felhasználásáért meghatározott díjat kell a szerzőnek fizetni, és ez a díjigény a közös jogkezelő szerven keresztül érvényesíthető. Ad 1. A védelmi idő után a szerző emlékének megsértése címén az érintett közös jogkezelő szervezet is felléphet olyan magatartás miatt, amely a védelmi időn belül sértené a szerző jogát arra, hogy a művén vagy a művére vonatkozó közleményén szerzőként feltüntessék. Ha szó szerint vennénk a törvény szövegét, akkor a közös jogkezelés kizártsága miatt ez a fellépés reklám céljára rendelt művek esetében nem lenne lehetséges. Azonban a reklám speciális szerzői jogi szabályozásának a vagyoni jogok tekintetében van jelentősége. A szerző a személyhez fűződő jogait nem ruházhatja át, ezalól nincs jogszabályi kivétel. Teljesen értelmetlen lenne, ha az előbb említett szabályt a reklámok körében mellőznénk, hiszen a jogszabály történeti értelmezése ezt nem támasztja alá. Tehát – bár a reklámok esetében a személyhez fűződő jogok jelentősége eleve csekély – ha egy reklámszövegíró halálát követő hetven éven túl valamelyik közlemény a reklámmal kapcsolatban valaki mást jelöl meg szerzőként, a közös jogkezelő szervezet is kérhet például helyesbítést. Ad 2. Míg a korábbi szerzői jogi törvény kiemelten foglalkozott a közös jogkezelő szervezetek által kötött felhasználási szerződésekkel, mára gyakorlatilag két ilyen példa maradt. Egyrészt a hangfelvétel előállítója (a multimédia mű létrehozója, az elektronikus adatbázis összeállítója) a közös jogkezelő szervezettel köti meg a már nyilvánosságra hozott nem színpadi zeneművek és zeneszövegek, valamint az ilyen színpadi zeneművekből vett részletek hangfelvételen (stb.) való újabb többszörözésére és példányonkénti terjesztésére vonatkozó szerződést. Másrészt a már nyilvánosságra hozott zenei és irodalmi művek – a színpadra szánt művek kivételével – sugárzásának jogosítására irányuló szerződésekben a rádió- és televíziószervezetek a közös jogkezelő szervvel állapodnak meg. a) Amennyiben a reklámművek vonatkozásában nem zárná ki a törvény a közös jogkezelést, akkor a hangfelvételek előállítói (multimédia művek létrehozói, adatbázisok összeállítói) a már nyilvánosságra hozott reklámzenéket és reklámzenék szövegeit a közös jogkezelő szervvel kötött szerződés alapján többszörözhetnék és terjeszthetnék. Mivel azonban ez nem így van, ezért a felhasználási szerződést közvetlenül a szerzővel kellene megkötni. Csakhogy a reklámozás céljára megrendelt művekre a vagyoni jogokat a szerző általában a felhasználóra átruházza. A felhasználó pedig a reklámozót jelenti, aki így a reklámmal kapcsolatos vagyoni jogok feletti rendelkezést megszerzi, tehát tőle kell megszerezni az engedélyt. Ez a szabály alkalmazandó például a rádióban közzétett reklámzenékkel kapcsolatban. A televízióban vagy moziban bemutatott reklámok azonban a filmalkotások kategóriájába tartoznak. Fontos kiemelni, hogy a filmalkotás szerzőjének a jogszabály egy tágabb kört tekint, így szerző mindaz, aki a film egészének kialakításához alkotó módon járult hozzá. Szerző például a forgatókönyvíró, a rendező, a film zeneműveinek szerzője. Ezzel kapcsolatban viszont a törvény úgy rendelkezik, hogy a filmalkotás létrehozására kötött szerződés alapján a szerző – ellenkező kikötés hiányában – átruházza az előállítóra a filmalkotás felhasználására és a felhasználás engedélyezésére való jogot. Ez a rendelkezés viszont nem vonatkozik a film szöveges vagy szöveg nélküli zeneművének szerzőjére, ebben az esetben az a főszabály, hogy a zenemű szerzője nem ruházza át az előállítóra a mű felhasználásának jogát. Ebből következően – ellenkező kikötés hiányában – a hangfelvétel előállítójának a már nyilvánosságra hozott reklámfilmzene többszörözésére és terjesztésére irányuló szerződést a zenemű szerzőjével kell megkötnie. Felmerülhet a kérdés, hogy a szövegíró is a kivétel kategóriájába tartozik-e. A kérdés inkább csak elméleti jellegű, hiszen a felhasználási szerződések diszpozitivitása következtében általában a felek minden problémás kérdésről részletesen megegyeznek. Az egyik megközelítés szerint a törvény mindig külön használja a zeneszerző és a szövegíró szót, ebben az esetben tehát a szövegírókra nem érvényes a kivétel. Mégis, a jogalkotói akarat figyelembevételével azt kell mondani – tekintettel a filmzene felhasználásának egységére, tehát hogy abban a zenét és a szöveget együttesen használják fel –, hogy a szövegíró a zeneszerzővel esik egy elbírálás alá. b) Az írók, a zeneszerzők és a szövegírók képviseletében a már nyilvánosságra hozott irodalmi és zenei művek sugárzására a rádió-, televízió- és egyéb szervezet a felhasználási szerződést általában a közös jogkezelő szervvel köti meg. Azonban a már nyilvánosságra hozott reklámművekkel kapcsolatban a közös jogkezelés kizárása miatt ez nem igaz. A részletezett szabályok alapján a nyilvánosságra hozott reklámfilmek zenéjének sugárzására, ellenkező kikötés hiányában, a szerzővel kell közvetlenül szerződést kötni, a reklámfilmekbe foglalt irodalmi művekkel kapcsolatban pedig a film előállítójával. Azonban a megfilmesítési szerződések alapján az átruházott jogok csak a filmalkotás felhasználására vonatkoznak, és nem tartozik ide például a film alapján egy önálló irodalmi mű (így a film alapján írt regény) kiadása. A reklámfilmek kategóriájába nem tartozó, reklámozás céljára megrendelt irodalmi és zenei művek sugárzására pedig a rádió-, televízió- és egyéb szervezet – a vagyoni jogok átruházásának felhasználása miatt – általában a felhasználótól kérhet engedélyt. Mindkét esetkör azonban több tanulsággal is szolgál. – A legfontosabb azt hangsúlyozni, hogy a felhasználási szerződések szabályai diszpozitívak. Hiába rendelkezik a törvény például arról, hogy a megfilmesítési szerződés alapján a szerzők átruházzák az előállítóra a felhasználás engedélyezésének a jogát, a felek ettől eltérően is rendelkezhetnek. Inkább az a jelentős, hogy az általános vagyoni jogok átruházásának tilalma alól ezekben az esetekben a jogalkotó kivételt enged. Ezáltal a felek lehetősége a felhasználással kapcsolatos jogok rendezésére széleskörűvé válik. – Azonban ha figyelmen kívül hagyjuk a diszpozitivitásból eredő sajátosságot, amely szerint a felek megállapodása az elsődleges, észrevehető, hogy a szerzői jogi törvény több helyen is ellentmondó vagy legalábbis pontatlan rendelkezéseket ír elő. A reklámfilmek a reklámozás céljára megrendelt művek egyik alcsoportjába tartoznak, tehát azok vizsgálatánál egyszerre kell figyelembe venni az Szjt. VIII. és IX. fejezetét is. A reklámfilmek körében az a főszabály, hogy a zeneművek szerzői nem ruházzák át az előállítóra a felhasználás és az engedélyezés jogát, ennek értelmében az engedélyek ügyében közvetlenül a szerzőhöz kell fordulni. Ugyanakkor a reklámozás céljára rendelt műveknél elsődlegesen a vagyoni jogok átruházhatóságát fejti ki a törvény, így a felhasználóhoz, azaz a reklámozóhoz kell fordulni a felhasználási szerződések megkötése érdekében. Észrevehető, hogy a megfogalmazás nem ugyanaz: a reklámművek általános előírásainál a vagyoni jogok átruházásáról, a filmeknél viszont a felhasználáshoz és a felhasználás engedélyezéséhez való jog átruházásáról van szó. Kérdés, van-e a kettő között különbség. Látszólag nincs, hiszen a Szjt. 16. § (1) bekezdése szerint a szerző vagyoni joga alapján a szerzőnek kizárólagos joga van a mű anyagi formában és nem anyagi formában történő bármilyen felhasználására és minden felhasználás engedélyezésére. Azonban a különbség mégis fontos. Amikor a törvény speciális szerzői alkotások esetében a vagyoni jogok átruházhatóságáról szól – így a szoftvernél, az adattárnál vagy a reklámműnél –, az átruházhatóság a műre vonatkozik, tehát nemcsak a szerző ruházhatja át a felhasználóra, hanem ezt követően a felhasználó is további jogügyletek során a további felhasználóra. A filmalkotások esetében ez a láncolat azonban az első jogügyletnél megáll: a film szerzője ha átengedi a felhasználás engedélyezésének jogát a film előállítójának, az ezt a jogot tovább nem adhatja, mivel a filmalkotásra vonatkozó vagyoni jogok egyébként nem átruházhatóak. A reklámfilmnél azonban más a helyzet, mivel a reklámfilm egyben reklámozás céljára megrendelt mű is, amikor a felhasználó, azaz a film előállítója a vagyoni jogokat, így a felhasználás engedélyének a jogát is átruházhatja. A reklámfilmnél ugyanis az a különlegesség, hogy a szerző és a reklámozó közé beékelődik a reklámfilm előállítója. A szerző az előállítóval köti meg a megfilmesítési szerződést, hiszen a film elkészítéséhez sem a szerző, sem a reklámozó nem rendelkezik a szükséges technikai háttérrel. Azonban mivel a reklámfilm a reklámozó érdekében jön létre, neki fűződik a rendelkezési jog megszerzéséhez a legnagyobb szüksége, ezért a film előállítója a megszerzett vagyoni jogokat rendszerint a reklámozóra továbbruházza. A gyakorlatban ez nem két, hanem csupán egy szerződéssel valósul meg, ahol a reklámozó, a szerzők és a film előállítója egyeznek meg a szükséges kérdésekről. Megjegyzendő, hogy amire viszont a szerző nem adja át az előállítónak a felhasználás engedélyezésére a jogot – így főszabályként a zeneművekkel kapcsolatban –, azt természetesen az előállító sem adhatja tovább a reklámozó felé.