Mostani dolgozatomban egy olyan területét mutatom be a végrehajtási eljárásnak (elsősorban a közigazgatási végrehajtás alapján), amely igen sok munkáltatót érint, és amelyik e törvénymódosítással nem „szenvedett” el jelentős változtatásokat. Talán nem haszontalan néhány problémára, jogalkalmazási anomáliára is felhívni a figyelmet. Ez a végrehajtási forma, a végrehajtói letiltás a „végrehajtás munkabérre és egyéb járandóságra” fejezetben van elhelyezve, a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvényben (a továbbiakban: Vht.). Két fontos szabályt kell bevezetőként idézni a Vht.-ből: - Azt mondja ki a törvény 2. paragrafusa, hogy a munkabérre és egyéb járandóságra vezetett végrehajtás foganatosítása esetén a bírósági végrehajtás szabályait kell irányadónak tekinteni a közigazgatási végrehajtás során is, illetve - a törvény 7. paragrafusa a végrehajtási formák „sorrendisége” mellett azt is definiálja, hogy mit kell érteni a törvényben munkabéren. E szerint az adós munkabérét, illetményét, munkadíját, a munkaviszonyon, munkaviszony jellegű szövetkezeti jogviszonyon, közszolgálati és közalkalmazotti jogviszonyon, szolgálati viszonyon, társadalombiztosítási jogviszonyon alapuló járandóságát, valamint a munkából eredő egyéb rendszeres, időszakonként visszatérően kapott díjazását, juttatását, követelését kell a végrehajtás tekintetében munkabérnek tekinteni, és ebből következően a tartozást ezekből kell megkísérelni behajtani (ha az egyéb törvényi feltételek is fennállnak). Mikor kerül sor letiltásra? A közigazgatási eljárásokban nem ritkán előforduló eset, hogy a közigazgatási szerv pénz megfizetésére kötelező határozatot hoz. Az államigazgatási eljárási törvény 79. paragrafusa azt mondja ki, hogy „Ha a határozat pénz megfizetését rendeli el és a kötelezett magánszemély ezt nem teljesíti, az első fokon eljárt közigazgatási szerv felhívja a kötelezett munkáltatóját (a járandóságot folyósító szervet), hogy a határozatban megjelölt összeget a kötelezett munkabéréből, juttatásából, követeléséből – szövetkezeti tag esetében a munkaviszony jellegű jogviszony alapján járó munkadíjából – (a továbbiakban: munkabéréből) vonja le és utalja át, illetőleg fizesse ki a jogosultnak.” Az Art. szabálya arról szól, hogy a tartozást bankszámlával nem rendelkező adófizetésre kötelezett személy esetében munkabérből vagy egyéb rendszeres járandóságból, továbbá kifizetőtől járó kifizetésből történő letiltással kell végrehajtani. Az adóhatóságok gyakorlatában sűrűn előforduló eset, hogy a bevallott (vagy szintén határozatban előírt), de be nem fizetett adó (társadalombiztosítási járulék) nagyságának megfelelő összeget az adóhatósági végrehajtó a végrehajtási eljárás során „lefoglal”. Ez a foglalás a munkabérre irányul, vagyis a végrehajtó letiltja az adós munkabérének egy részét, mert úgy ítéli meg, hogy a tartozás összege abból is – belátható időn belül – megtérül. Felvetődik a kérdés, hogy - a munkabérnek milyen részét „foglalhatja le” a végrehajtó, vagyis - ki mondhatja meg, hogy hány százalék legyen a letiltás? Van-e lehetősége a végrehajtónak arra, hogy az általában alkalmazható 33-nál alacsonyabb százalékot határozzon meg, vagy - a munkáltató döntheti-e el, hogy milyen összeget von le a munkabérből, illetve - van-e joga az adósnak – és ha igen, milyen körben – végrehajtási kifogást előterjeszteni a végrehajtó letiltásával kapcsolatosan? A kérdés(ek) megválaszolásához – röviden – át kell tekinteni a letiltásra és a jogorvoslatra vonatkozó szabályok közül a végrehajtási kifogásra vonatkozó legfontosabb szabályokat. A letiltás fontosabb szabályait tartalmazó szakaszok A Vht. 58-60. paragrafusai a letiltási felhívásnak a munkáltatóhoz [munkáltatón a Vht. 24. § (2) bekezdés szerint a munkáltatót, az adós számára járandóságot, illetményt, munkából eredő díjazást, juttatást, egyéb összeget rendszeresen, időszakonként visszatérően folyósító szervet vagy személyt értünk], illetve a felekhez való eljuttatásáról, illetve a végrehajtónak a munkáltatónál lefolytatandó ellenőrzési lehetőségéről rendelkeznek. A Vht. 61-63. paragrafusai a levonás közös szabályait tartalmazzák (33 illetve 50 százalékos levonási lehetőség, mentességek, korlátlanság), a 64. § a levonási sorrenddel foglalkozik, a további paragrafusok a munkabérből, a nyugdíjból, az egészségbiztosítási pénzbeli ellátásból, a gyermekek ellátásához kapcsolódó juttatásokból, illetve az egyéb járandóságokból való levonás szabályait tartalmazzák. A 74. § a mentes juttatásokat foglalja össze, míg a 75-77. paragrafusok a munkáltatók teendőit szabályozzák. A tartozásigazolást a 78. paragrafusban, a munkáltatói felelősség kérdéseit a 79. paragrafusban találjuk meg. A levonás mértékéről A levonás egyik fő szabálya, hogy általában legfeljebb 33 százalékot, kivételesen legfeljebb 50 százalékot lehet levonni a munkabérből (a munkabér fogalmát lásd fentebb). Az indokolás sem magyarázza meg az „általában” fogalmat, mivel szinte megismétli a törvény szövegét: „A levonás alapja a nettó munkabér, vagyis az az összeg, amely a munkabért terhelő adó, egészségbiztosítási és nyugdíjjárulék, továbbá egyéb járulék levonása után fennmarad. Ilyen egyéb járulék ma: a munkavállalói járulék. A javaslat fenntartja azt a jogunkban régóta érvényesülő elvet, hogy a tágabb értelemben vett munkabérből (a munkából eredő rendszeres jövedelemből), továbbá a társadalombiztosítási és egyéb járandóságokból (nyugellátásból, táppénzből) havonta általában legfeljebb 33 százalékot, kivételesen legfeljebb 50 százalékot lehet levonni.” A jogorvoslatra, a végrehajtási kifogásra vonatkozó fontosabb előírások Az adózás rendjéről szóló törvény 87. paragrafusa szerint: „A végrehajtás során az adóhatóság alkalmazottjának törvénysértő intézkedése vagy intézkedésének elmulasztása ellen a fizetésre kötelezett, a behajtást kérő, illetőleg az, akinek a végrehajtás jogát vagy jogos érdekét sérti – a tudomására jutástól számított 8 napon belül – végrehajtási kifogást terjeszthet elő. Az ok bekövetkeztétől számított 6 hónap elteltével igazolásnak helye nincs, a benyújtott végrehajtási kifogást az adóhatóság érdemi vizsgálat nélkül utasítja el. A végrehajtási kifogásról a végrehajtást foganatosító adóhatóság felettes szerve 15 napon belül határoz.” (A szabályba csak 2001. január 1-től került bele az, hogy az is élhet a kifogásolási joggal, akinek a végrehajtás a jogát vagy jogos érdekét sérti.) A bírósági végrehajtásról szóló törvény szabálya (Vht. 217. §) szerint: A végrehajtó törvénysértő intézkedése, illetőleg intézkedésének elmulasztása ellen a fél vagy más érdekelt végrehajtási kifogást terjeszthet elő a végrehajtást foganatosító bírósághoz. A végrehajtási kifogást a végrehajtó intézkedésétől számított 15 napon belül kell előterjeszteni. A végrehajtó intézkedésétől számított 6 hónap (ez korábban 1 év volt) eltelte után nem lehet végrehajtási kifogást előterjeszteni. Ha a határidőt elmulasztották, akkor már nincs helye az igazolásnak. Az államigazgatási eljárás szabályai (Áe. 88. §) kimondják, hogy „Az, akinek jogát vagy jogos érdekét a végrehajtás sérti, a sérelemről szerzett értesüléstől számított három nap alatt – ha nincs helye fellebbezésnek – kifogást terjeszthet elő a végrehajtást foganatosító szervnél. A végrehajtási kifogásról – ha jogszabály másként nem rendelkezik – a végrehajtást foganatosító szerv azonnal, de legkésőbb nyolc napon belül határozattal dönt. A határozat ellen fellebbezni lehet.” Kísérlet a kérdések megválaszolására Főszabályként a letiltási lehetőségről tehát az mondható ki, hogy a közigazgatási végrehajtásban a bankszámlával nem rendelkezők esetében a tartozás beszedéséről az Art. és a Vht. rendelkezéseiben foglaltak alapján a munkabérből és az egyéb rendszeres járandóságból, továbbá a kifizetőtől járó kifizetésekből történő letiltás útján is lehet gondoskodni. [Természetesen ez nem mond ellent annak az álláspontnak sem, hogy bankszámlával rendelkező adósok esetében is lehetőség van a letiltásra (párhuzamos, egyidejű végrehajtás).] A letiltásnál figyelemmel kell lenni a törvényekben meghatározott, levonható összeg százalékos mértékére, és a mentesen hagyandó részre is. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy (az egyszerűség kedvéért, itt: egy tartozás fejében eszközölt) a levonás a korábban ismertetett nettó munkabérnek legfeljebb 33 százalékáig terjedhet. A végrehajtó a munkáltatóval közli az adós tartozását, és hogy ezt a tartozást a munkabéréből letiltja, vagyis megtiltja a munkáltatónak, hogy az adósnak fizessék ki a megjelölt összeget, ha a végrehajtási törvényben megjelölt egyéb feltételek is fennállnak. Ezeket a feltételeket a végrehajtó nem minden esetben ismeri, ismerheti. (Például több követelés áll fenn, ami a levonási sorrendre van hatással, vagy nem ismeri a nettó munkabér nagyságát, s emiatt előre nem tudja megbecsülni a levonható összeget stb.) Nem véletlen tehát az sem, hogy törvényi előírás szól arról, hogy a munkáltatónak a végrehajtás foganatosításnak akadályairól a végrehajtót tájékoztatnia kell. A munkáltatónak az is a kötelezettsége, hogy például az adóhatóságnál rendszeresített letiltási nyomtatványok közül a „Jövedelemletiltás visszaigazolása” címűt az illetékes adóhatóság végrehajtási osztályára a kézhezvételtől számított 8 napon belül visszaküldje. Az adóhatóságnál rendszeresített letiltási nyomtatványon sem szerepel, hogy a letiltott összeget havonta a nettó munkabér hány százalékában kell levonnia a munkáltatónak, „csak” a letiltott összeg van rajta. Ebből arra következtethetünk, hogy a levonandó százalékot (vagy pontosabban: a levonandó részösszeget) nem a végrehajtó állapítja meg, hanem a levonást eszközlő munkáltató. Neki – a munkáltatónak – az a korlátja a levonásnál, amit a törvény a „legfeljebb 33 százalékkal” fejez ki. Talán mondhatjuk azt is, hogy ez a lehetősége is, hiszen nincs kötelezően előírva, hogy a 33 százalékot le kell vonnia. De vajon a munkáltatónak valóban lehetősége van-e arra, hogy akár 20 százalékban határozza meg a rendszeresen levonandó összeget? Az is hozzátehető ehhez, hogy vajon van-e a végrehajtónak joga ahhoz, hogy ne csak a levonandó összeget közölje a munkáltatóval, hanem azt is, hogy a nettó munkabér hány százalékát vonja le, és utalja át a végrehajtói letéti számlára? Általános szabályként szoktuk megfogalmazni: amit kifejezetten nem tilt a jogszabály, arra van lehetőségünk. Emellett figyelemmel lehetünk a méltányosság elvének alkalmazására, a méltányolható körülményekre is. Az Art. indokolása szerint: „A méltányosság ezen túlmenően azt is jelenti, hogy az adóhatóságok eljárását akkor is a méltányos joggyakorlás jellemzi, ha az adózó helytelenül járt el, valamely törvényesen előírt kötelezettségét megsértette.” Mindezek alapján úgy vélem, ha a végrehajtó ismeri az adós életfeltételeit, körülményeit (most nem részletezve azt, hogy ehhez milyen dokumentumok szükségeltetnek), akkor a méltányos joggyakorlás alapján, ha a munkáltató felé közli azt is, hogy a letiltott összeget – ha az egyéb törvényi feltételek fennállnak – a nettó munkabér milyen százalékában vonja le, nem követ el törvénysértést. (Nem mindenki osztja ezt az álláspontot.) Természetesen ehhez minimálisan az kell, hogy az adós kérelmezze a méltányos elbírálást – és megfelelően bizonyítsa is annak alapját – a végrehajtási eljárásban. (A végrehajtónak a döntésnél azt is mérlegelnie kell, hogy a legfeljebb 33 százaléktól eltérő összegű teljesítés esetében milyen hosszú idő alatt térül meg a tartozás.) Arra is látok – a jelenlegi törvényi rendelkezések alapján – lehetőséget, hogy ha ezt a méltányos eljárási kérelmet az adós a munkáltatónál terjeszti elő, akkor a végrehajtóval történő egyeztetés alapján – a már említett visszaigazoláson – a munkáltató „állítsa be” a havonta levonandó összeget, illetve százalékot. A végrehajtási kifogással kapcsolatos kérdések megválaszolása sem egyszerű. A végrehajtási kifogásra speciális szabályok vonatkoznak. A Vht., az Áe. és az Art. szabályai – a korábbi viszonylag jelentős eltérések után most már – nagyjában-egészében megfelelnek egymásnak. [Amint azt korábban már jeleztem, például az Art. szabályai engedték meg legszűkebben a végrehajtási kifogás benyújtását, vagy a Vht. korábban túl hosszú időt engedett az igazolásnak (egy év).] A Vht. és (alapvetően) az Art. is a törvénysértő intézkedés, vagy az intézkedés elmulasztása esetére engedi a kifogás előterjesztését, az Áe. viszont csak azt mondja ki, hogy akinek a végrehajtás a jogát vagy jogos érdekét sérti, az élhet a kifogással. Most már az Art. is kiegészült ezzel a formulával. Mindezek mellett nem tekintjük végrehajtási kifogásnak, ha az adós a Vht.-ban vagy az Art.-ban biztosított jogával él és ennek megfelelően terjeszt elő kérelmet (pl.: szakértő becsüs igénybevételét kérelmezi). Nem tekinthető végrehajtási kifogásnak az sem, ha a végrehajtás alapjául szolgáló kötelezettség vonatkozásában terjesztenek elő felülvizsgálati kérelmet, mivel a végrehajtáshoz, annak alapjául olyan végrehajtható okirat szolgál, amelynek a végrehajtásához (az adóvégrehajtásban) egyéb – megtámadható – „aktusra” (záradékolás, végrehajtási lap kiállítása stb.) nincs szükség. Az ilyen beadványokat panaszként, egyéb kérelemként stb., kell elbírálni. (Csak a rend kedvéért: a végrehajtási kifogás benyújtásának a vitatott intézkedés hatályosulására nincs halasztó hatálya. A végrehajtási kifogásról az állami adóhatóság esetében a végrehajtást foganatosító megyei – területi – adóhatóság felettes szervének, az APEH-nak kell, a hozzá való beérkezést követően, 15 napon belül határoznia. A hozott határozat ellen is van jogorvoslati lehetőség, ebben az APEH elnöke dönt.) Közismert szabály, hogy a beadványokat nem elnevezésük, hanem tartalmuk alapján kell minősíteni és elbírálni. Vagyis ha valaki (talán mondható ebben az esetben, hogy ad absurdum) azzal a kifogással él, hogy a végrehajtó letiltása nem felel meg a törvényeknek, mert nem kísérelte meg a tartozást inkasszóval beszedni, pedig ő rendelkezik bankszámlával, akkor a letiltást lehet törvénysértő intézkedésnek tekinteni – hiszen a végrehajtó nem tartotta be a törvényben előírt végrehajtási sorrendet. Természetesen, ha a végrehajtó tudja, hogy az inkasszó benyújtásánál azzal kell számolnia, hogy a végrehajtás nem vezet eredményre (mert nincs pénzforgalom a bankszámlán), akkor más a megítélése az ilyen intézkedésének. Mindezeket a végrehajtási kifogást elbíráló első fokú határozatban lehet eldönteni, és természetesen megindokolni. Ha a „kifogás” arra irányul, hogy a végrehajtó törvénytelenül kérte a 33 százalék letiltását (levonását), akkor úgy vélem, az a megoldás, hogy a törvény szövegét beidézve, például a Vht. 65. § (1) bekezdése szerint: „A munkaviszony alapján kapott munkabérből (a továbbiakban: munkavállalói munkabér) legfeljebb 33 százalékot lehet levonni.” Az „indokolás” tulajdonképpen ugyanaz, mint amit már korábban is jeleztem: nem tiltja a törvény a 33 százalékos letiltást, levonást. Kérdés az is, hogy megteheti-e a végrehajtó azt, hogy ha ilyen kérelmet kap, akkor azt nem terjeszti fel az APEH-hoz kifogáskénti elbírálásra, hanem saját (megyei) hatáskörben tesz újabb intézkedést az adós, illetve a munkáltató felé? Úgy vélem, hogy az eddig elmondottak alapján erre a kérdésre is pozitív válasz adható, vagyis visszavonhatja, vagy módosíthatja a letiltási rendelvényét, s csökkentheti a levonási százalékot. (Mindehhez természetesen célszerű megszereznie a közvetlen vezető hozzájárulását is, vagyis csak a vele való konzultáció után, illetve vele egyetértésben teheti meg a végrehajtó, a megfelelő bizonyítékok, az adós életkörülményeinek, helyzetének elemzése után a módosítást, vagy visszavonást.) Természetesen a jó megoldás az lett (lehetett) volna, ha a törvények módosításakor a gyakorlati tapasztalatok figyelembevételével ezeket a kérdéseket rendezték volna. Így maradt a jogértelmezés szokásos útja: a bírósági és hatósági határozatok. A munkáltató egyéb kötelezettségeiről, felelősségéről A kötelezettségeket összefoglalva, csak felsorolásszerűen kiemelem az alábbiakat (egy részükről már említést tettem): - a letiltásban meghatározott összeget le kell vonni az adóstól és ki kell fizetni a végrehajtást kérőnek (át kell utalni a végrehajtó által megadott számlaszámra), - a levonás során figyelemmel kell lenni többek között nemcsak a levonható százalék nagyságára, hanem a mentesen hagyandó részekre (például az öregségi nyugdíj legalacsonyabb összege), a több jogcímen kapott munkabérre vonatkozó szabályra, a levonási-kielégítési sorrendre is, - az adóst értesíteni kell a letiltásról, - a végrehajtót tájékoztatni kell a letiltás „befogadásáról”, - ha a letiltás foganatosítása akadályba ütközik, arról a végrehajtót tájékoztatni kell, - tartozásigazolást kell kiállítani a munkaviszony megszűnésekor, hogy munkáltatóváltozás esetén az új munkáltató is tudomást szerezhessen a levonási kötelezettségéről (az új munkáltatónak kérnie kell a tartozásigazolást és minden további felszólítás nélkül folytatnia kell a levonást), - lehetőséget kell biztosítani arra, hogy a végrehajtó a helyszínen ellenőrizze a letiltás foganatosítása szabályainak betartását, - amennyiben a végrehajtó a törvénytől eltérő százalékos letiltást ír elő a munkáltatónak, akkor ezt jelezni kell a végrehajtó felé. A munkáltató felelősségéről a Vht. 79. paragrafusa akként rendelkezik, hogy ha a munkáltató a végrehajtásra vonatkozó kötelezettségét megszegi, akkor a le nem vont összeg erejéig készfizető kezesként áll helyt. Az alkalmazott felelősségét – amennyiben a munkáltatón nem lehet behajtani a le nem vont összeget – szándékos kötelezettségszegés esetében rögzíti: a be nem hajtott összeg erejéig ő is készfizető kezesként felel. A végrehajtói letiltáshoz hasonló jogintézmények Nem szabad összetéveszteni a végrehajtói letiltást a bírósági végrehajtási eljárás egyéb – ehhez hasonló – jogintézményeivel, úgymint - a közvetlen bírósági letiltással, amelyet a végrehajtási lap kiállítására jogosult bíróság – a végrehajtási lap kiállítása helyett – hoz, ha kizárólag az adós munkabéréből kell behajtani a követelést. A közvetlen bírósági letiltás egyik fontos szabálya, hogy a letiltó végzésben a bíróság az adós munkáltatóját arra hívja fel, hogy az adós munkabéréből a végzésben feltüntetett összeget vonja le, és – ha a végzés kézbesítésétől számított 45 napon belül a bíróságtól nem kap értesítést – a levont és visszatartott összeget fizesse ki a végrehajtást kérőnek, - a közvetlen bírósági felhívással, amikor a bíróság az olyan határozatában, amellyel a munkabérben részesülő személyt tartásdíj fizetésére kötelezte, a munkáltatót egyúttal közvetlenül felhívja arra, hogy a határozatban megállapított összeget vonja le, és fizesse ki a jogosultnak. Dr. Vasvári Csaba ÖSSZEFOGLALÁS: 2001. szeptember 1-jével a bírósági végrehajtásra vonatkozó szabályok jelentősen megváltoztak, mivel a 2000. évi CXXXVI. törvény legfontosabb szabályai ezen a napon léptek hatályba. A végrehajtói letiltás a „végrehajtás munkabérre és egyéb járandóságra” fejezetben van elhelyezve a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvényben (Vht.). Nem tévesztendő össze a végrehajtói letiltás a bírósági végrehajtási eljárás egyéb jogintézményeivel, vagyis a közvetlen bírósági letiltással, valamint közvetlen bírósági felhívással. A változások vonatkoznak a végrehajtásra vonatkozó speciális törvények – az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI., illetve az államigazgatási eljárásról szóló 1957. évi IV. törvény – alapján folyó végrehajtásokra is, azokban az esetekben, amikor azt a bírósági végrehajtási törvény, vagy e speciális törvények előírják.