Filmekben lehet néha olyat látni, hogy valaki a rég elhalt nagymamucikája padlásán vagy valami más rejtekhelyen rábukkan egy szakajtónyi régi részvényre, amikről kiderül, hogy ötven éve porosodtak ott, és a részvénytársaság közben gyönyörűen felvirágzott, a papírok pedig hihetetlen vagyont érnek. Lehet, hogy más országok jogszabályai másképp kezelik az elévülésnek nevezett jelenséget, de a mai magyar részvényekkel ez már semmiképpen sem fordulhat elő. A papírokat ugyanis meglehetősen gyakran cserélik, aki pedig nem jelentkezik velük a megadott határidőig, azokét érvénytelenítik. Az ekkor követett gyakorlat az, hogy az érvénytelen értékpapírok helyett másikat bocsátanak ki, amit aztán eladnak valahol a nyilvános piacon. A késve jelentkező tulajdonos ilyenkor igényt tarthat az eladási árra, de kamatok nélkül, és csak általában a törvényben megszabott elévülési időn, öt éven belül. Ennek lejártával egyszerűen fújhatja az illető, vagyontárgya semmivé lett, a színes papírokért legfeljebb régipapír-gyűjtők adnak darabonként pár száz forintot, attól függően, mennyire ritka és divatos darabról van szó. A másik probléma, hogy a társaság, amikor eladja az érvénytelen papírokat, nem feltétlenül a nekünk tetsző legjobb árat éri el, lehet például, hogy éppen általános visszaesés van a piacon, vagy eleve nehezen értékesíthető dologról van szó. Ugyanígy az ötéves elévülési idő vonatkozik az osztalékokra is. Tehát ha a társaság fizetett osztalékot, az annál régebbi osztalékszelvényeket már akár ki is lehet róluk dobni, semmit sem érnek. (Az osztalékszelvény egy körülbelül névjegynyi nagyságú papírszelet, amelyet levágnak, és mint egy elismervényt, le kell adni az adott évi osztalék kifizetésekor. Minden üzleti évhez tartozik egy. Általában az értékpapírral együtt nyomtatják, ugyanazon papírlapnak a felén, hátrahajtott második lapján, az úgynevezett osztalékszelvény-íven találhatók, időrendben, évek szerint sorban. Hasonló kamatszelvényt, illetve hozamszelvényt tartalmaznak a kötvények és a befektetési jegyek.) Az említett cserének - esetleg hasonló következménnyel járó felülbélyegzésnek - számos oka lehet. Az egyik például, ha a papírra eredetileg nyomtatott 1-2 tucatnyi osztalékszelvény elfogy, ami törvényszerűen bekövetkezik a megfelelő idő elmúltával. Aztán lehet a társaság nevének, székhelyének, alaptőkéjének megváltozása is, bár emiatt nem szoktak mindig feltétlenül cserét rendezni. (Néhány társaságnál viszont ezek épphogy ürügyet jelentettek a cserére, amivel a tájékozatlan kisrészvényesek minél nagyobb hányadát próbálták kigolyózni...) Még ha érvényesek is a fiókban kallódó részvényeink, kötvényeink, egyéb értékpapírjaink, néha akkor is eléggé komoly fejtörést okozhat, hogy mit is kezdjünk velük. Alapvetően két olyan cégcsoport van, amely a kilencvenes években sok kicsi, magánbefektetőknél levő részvénytulajdont eredményezett. Az egyik a privatizáció során kárpótlási jegyért vagy készpénzért adott részvények csoportja, amelyben sok kisebb-nagyobb, tőzsdére nem menő cég is volt. (Pl. egyes tejipari vállalatok /Veszprémtej, Fehértej/, gyógyszergyárak /Alkaloida, Biogal/, bankok /BB/ papírjai stb.) A másik a kárpótlási jegyhasznosító társaságok csoportja. (Voltak ezen kívül más papírok is, amelyek téeszeken, önkormányzatokon keresztül vagy egyéb módon kerültek gyakorlatilag nyilvános forgalomba, mint erőművek, Sasad, Első Pesti Telefontársaság stb.) Akkoriban ezekkel a papírokkal sok magánszemély és brókercég üzletelt, nyilván a tőzsdén kívül, ám mégis széles körben, nyilvánosan. Ezt a hívják tőzsdén kívüli piacnak vagy otc-piacnak az over the counter (pult feletti) kifejezésből, ami alighanem arra utal, hogy ezek a részvények leginkább a brókercégek ügyfélpultjain cseréltek gazdát. De lehetett telefonos kereskedelemnek is nevezni, mert az eladók és vevők, brókerek és spekulánsok általában telefonon egyezkedtek egymással. Ez a piac átláthatatlanságáról volt híres, az árakról általában kevés biztosat lehetett tudni, aki tehette, titkolózott. Még az újságban meghirdetett árajánlatokhoz is alig tartotta magát valaki, a valódi megbízó és megbízási árfolyam ritkán derült ki. Ebben a kereskedelemben a polgárokhoz került részvények nagy része szépen lassan felszívódott, a legtöbb részvényt előbb vagy utóbb, többé-kevésbé lassan és csendben felvásárolták a társaságok fő tulajdonosai, vagy azok, akik azzá akartak válni. Ezzel maga a piac is szépen lassan meghalt, az árajánlatok szinte teljesen eltűntek az újságokból, csak pár papírnál maradt nyomuk. Sok régi részvény már az idő közben lebonyolított részvénycserék miatt nem érvényes. Aki mégis ilyesmit talál a fiókjában, az tehát jobban teszi, ha azonnal utánajár, mit is lehet még vele kezdeni. Ha még érvényes, talán a kibocsátó társaság maga, annak valamelyik nagyobb tulajdonosa, esetleg valamely vállalkozó kedvű spekuláns még vevő lesz rá. Elképzelhető az is, hogy a cég jól gazdálkodik, és esetleg a jövőbeni osztalékokért érdemes hosszú távon megtartani a papírokat. Ha már nem érvényesek a részvények, akkor viszont azért kell sietni, hogy az elévülési időn belül maradjon az ember, legalább az érvénytelenített papírok valamilyen ellenértékét megkapja. Külön nehezíti a dolgot, ha vidéki cégről van szó, vagy megváltozott a székhelye, esetleg végelszámolás vagy felszámolás alatt áll vagy állt. (Az utóbbi esetben a felszámoló kilétét is ki kell deríteni, és azt érdemes megkeresni.) A kinyomtatott értékpapírok és a cserék időszaka mindenesetre nemsokára végképp lejár. A tőkepiaci törvény ugyanis az év végéig előírja a nyilvánosan forgalomba hozott, kinyomtatott értékpapírok átalakítását dematerializált (csak értékpapírszámlákon, számítógépes nyilvántartásokban létező) papírokká való átalakítását. Ebből az alkalomból azok a cégek is részvénycserét rendeznek, amelyek ezt még nem tették meg, vagy más okokból nem is olyan régen cserélték nyomtatott papírjaikat másik kinyomtatott példányokra. Tehát: fiókkutatásra fel.