A közel tíz esztendeje (1992. VII. 1.) hatályba lépett új Munka Törvénykönyve szabályozásának magánjogi szemléletéből eredően nem tartalmazza a fegyelmi felelősségre vonás munkáltatói lehetőségét. Közjogias karakteréből adódóan továbbra is él viszont a fegyelmi felelősség intézménye két közszolgálati munkajogi törvényünkben. A közalkalmazottak és a köztisztviselők külön jogszabályban megállapított felelősségi szabályai sokszor szó szerint megegyeznek. Találunk néhány megalapozott különbséget is, és fellelhetünk több olyan tartalmi eltérést, melyekben a két szabályozás közötti indokolatlan eltérések, ellentmondások öltenek testet. Egy legfelsőbb bírósági határozat szerint ha a közalkalmazotti törvény (Kjt.) helyett a fegyelmi eljárás során a köztisztviselői törvény (Ktv.) szabályait alkalmazták, elsődlegesen az a körülmény vizsgálandó, hogy történt-e olyan szabálysértés, amely miatt a kiszabott fegyelmi büntetést hatályon kívül kell helyezni. Az idézett bírósági döntés akár cikkünk mottójául is szolgálhatna, mivel a Kjt. és a Ktv. rendelkezései között – a domináló hasonlatosság mellett – több ízben olyan tartalmi eltérésekre lehetünk figyelmesek, melyek a differenciáltságot indokoló, eltérő életviszonyok hiányában leginkább a jogalkalmazók zavarba hozására alkalmasak. A szabályokat áttekintve – támaszkodva egyben a két törvény alkalmazásának tízéves tapasztalatára is – akár egy jogalkotási felülvizsgálatra is érettnek tarthatjuk a helyzetet, amely akár a fegyelmi felelősség közalkalmazotti és köztisztviselői rendszerének összeillesztésével adhatna biztatást az Európai Unió tagállamaiban általában honos egységes közszolgálat jogi kereteinek hazai kialakítására. A FEGYELMI VÉTSÉG Csak egy szó különbség van a Kjt. és a Ktv. fegyelmivétség-definíciója között. Fegyelmi vétséget követ el a köztisztviselő, ha közszolgálati jogviszonyából eredő kötelezettségét vétkesen megszegi. A közalkalmazottakkal szemben jelenik meg az említett egyszavas többletkívánalom, mely szerint a kötelezettségszegésnek lényegesnek kell lennie. A megfogalmazásbeli eltérés akár téves következtetésekre is módot adhat, mivel a Ktv. definíciójának nyelvtani értelmezése alapján a legapróbb kötelezettségsértés is (pl. néhány perces késés a munkahelyről) fegyelmi eljárás megindításával jár. A szabály tartalmának jogalkalmazási interpretálásához egy korábbi legfelsőbb bírósági döntés mutat irányt, kizárva ezzel a szó szerinti értelmezésből eredő életszerűtlen anomáliákat. A Kjt. fegyelmivétség-meghatározásában a kötelezettségszegés törvényben megkövetelt lényeges minősítése egyértelmű és korlátozott mérlegelési lehetőséget biztosít a munkáltatói jogkör gyakorlójának a tekintetben, hogy megindítja-e az eljárást, vagy csak a figyelmeztetés lehetőségével él, esetleg a nem megfelelő munkavégzésre alapozva felmentéssel megszünteti a közalkalmazotti jogviszonyt. Egy elképzelt egységes közszolgálati kódexbe a Kjt. fegyelmivétség-meghatározását lenne indokolt átemelni. A fegyelmi vétség fogalma két konjunktív elemből áll, a kötelezettségszegést megvalósító magatartásból és az ahhoz fűződő vétkes (szándékos vagy gondatlan) elkövetői tudati viszonyból. A kötelezettségszegések lehetséges esetei kimerítő jelleggel felsorolhatatlanok, az összes tényállás egyfajta büntető törvénykönyvi analógiával nem írható le. A kötelezettségszegések tipikus esetei két csoportba tagozódnak. Egyik részük a munkavégzéssel kapcsolatos szabályok megsértését jelenti, így például különösen az utasítások jogellenes megtagadását, a munka elvégzésére vonatkozó jogszabályi leírások, szakmai szokások be nem tartását, a tulajdonvédelemre és a munkaidőre vonatkozó rendelkezések megsértését, vagy a munkára képes állapot hiányát. A kötelezettségszegés lényeges minősítésekor meghatározó az alkalmazott által betöltött munkakör, melynek alapján ugyanazon kötelezettségsértő magatartás eltérő megítélés alá eshet. (Például az alkoholfogyasztás irodai ügyintézői vagy gépjármű-vezetői munkakörben eltérően befolyásolja a munkaképességet.) A kötelezettségszegések másik fő csoportja az összeférhetetlenségi szabályok be nem tartásával kapcsolatos. A közszolgálat közigazgatási szektorában különös jelentőséggel bírnak a gazdasági és a politikai összeférhetetlenségre vonatkozó rendelkezések, amelyek korlátozzák a vállalkozásokban vezetői státusban, illetve felügyelőbizottsági tagként való részvételt, továbbá kizárják az országgyűlési és a helyi önkormányzati választásokon jelöltként való részvétel kivételével a politikai közszereplést. Az összeférhetetlenség szabályába ütköznek az engedély vagy bejelentés nélkül létesített további munkavégzésre irányuló jogviszonyok is. A fegyelmi vétség definíciójának másik mellőzhetetlen elemét, a vétkesség fogalmát egyik közszolgálati törvény sem állapítja meg. A vétkességről mint a tanúsított magatartáshoz fűződő tudati viszonyról a Legfelsőbb Bíróság Munkaügyi Kollégiumának 25. számú állásfoglalása tartalmaz megállapításokat. Az állásfoglalás – egyezően más jogterületekkel – a vétkesség két fajtáját, a szándékosságot és a gondatlanságot határozza meg, egyben további két kategóriára tagolva e fogalmakat. A szándékosság lehet egyenes vagy eshetőleges, attól függően, hogy az elkövető kívánja-e magatartásának következményeit, vagy azokba belenyugszik. A gondatlanság súlyos, illetve enyhe minősítése attól függ, hogy a magatartás tanúsítója látja-e magatartásának esetleges következményeit, de könnyelműen bízik azok elmaradásában vagy azokkal éppen azért nem számol, mert az elkövetést megelőzőleg nem tanúsított kellő körültekintést. Külön érdemel említést a vagyonnyilatkozat-tétellel kapcsolatos egyes kötelezettségek megszegésének és a fegyelmi felelősségnek a viszonya. A vagyonnyilatkozattal összefüggő valamely kötelezettség megsértése a törvényi általános definíció alapján fegyelmi vétséget valósít meg. A Ktv.-nek a kérdésben rendelkező különös szabálya szerint viszont ha a nyilatkozattételre köteles köztisztviselő a vagyonnyilatkozat tételére vonatkozó kötelezettségét szándékosan elmulasztja, vagy vagyonnyilatkozatában szándékosan a valóságnak meg nem felelő lényeges adatot, tényt közöl, avagy a vagyonnyilatkozatát és a személyes adatkezelésre vonatkozó felhatalmazó nyilatkozatát visszavonja, a közszolgálati jogviszonyát azonnali hatállyal a törvény erejénél fogva meg kell szüntetni. A fegyelmi vétségről szóló definíció és az eljárás megindítására vonatkozó szabály, valamint az idézett, a vagyonnyilatkozattal összefüggő szabályok megsértésének szankcionálása nincs összhangban egymással. A dolgok logikus menete szerint a nyilatkozattétellel kapcsolatos bármely jogsértés alapos gyanúja esetén a munkáltatói jogkör gyakorlójának fegyelmi eljárást kellene indítania. Ennek során válhat az alapos gyanú bizonyossággá, és ekkor állapítható meg a köztisztviselői magatartás szándékos vagy gondatlan minősítése is. Önmagában a vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettség elmulasztásából ugyanis még nem lehet egyértelműen következtetni a szándékosságra, a fegyelmi eljárás éppen arra is hivatott, hogy tisztázza a köztisztviselői vétkesség fennállását, s ezen belül a szándékosság vagy a gondatlanság megítélését. A cselekmények említett logikus sorrendjén kívül maga a Ktv. is valamennyi fegyelmi vétség elkövetésének alapos gyanúja esetén kötelezővé teszi a fegyelmi eljárás megindítását, a törvény a vagyonnyilatkozattal kapcsolatos vétségek esetében sem mentesíti az illetékes vezetőt. A nyilatkozattétel szándékos elmulasztásának vagy a valóságnak nem megfelelő lényeges adatok szándékos közlésének megállapításakor viszont a közszolgálati jogviszonyt a törvény erejénél fogva, azonnali hatállyal meg kell szüntetnie a munkáltatói jogkörgyakorlónak. Mindez koherenciazavar a törvényen belül, hiszen a fegyelmi eljárás szabályszerű menetét követve ebben az esetben a fegyelmi tanács döntése alapján hivatalvesztés büntetés lenne kiszabható, egyszemélyi döntésen alapuló, a jogviszony azonnali hatályú megszüntetését lehetővé tevő intézkedést azonban fegyelmi büntetésként a Ktv. nem tartalmaz. A vita tárgyává tett szabály megfogalmazása külön is bírálható, tekintettel „a közszolgálati jogviszonyt azonnali hatállyal a törvény erejénél fogva a munkáltatónak meg kell szüntetnie” fordulatra. A jogviszony ugyanis bizonyos törvényi feltételek esetén vagy a törvény erejénél fogva megszűnik, vagy a megkívánt jogi kondíciók teszik kötelezővé a munkaadónak az azonnali hatályú megszüntetést. A vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettséggel kapcsolatos gondatlan magatartás szintén fegyelmi vétség, mindennek megállapításához a fegyelmi eljárás nyújthat segítséget és megfelelő garanciákat. A törvény akkor fogalmazna helyesen, ha a vagyonnyilatkozat-tételi kötelezettség szándékos elmulasztása, illetve valótlan adatközlés esetén a fegyelmi felelősség keretein belül az eljáró fegyelmi tanácsnak a hivatalvesztés büntetés kiszabását tenné kötelezővé. (Lásd még a NAPI Jogász I. évf. 7. számában megjelent Vagyonnyilatkozat a közszolgálatban c. írást.) BÜNTETÉSEK Többféle és súlyosabb hátrányt okozó szankciókkal sújthatók a köztisztviselők a közalkalmazottaknál, ha egy fegyelmi ügyben a felelősségük bebizonyosodik. A megrovás és a hivatalvesztés (elbocsátás) között a Ktv. öt, a Kjt. viszont csak három, a foglalkoztatás feltételeit a munkavállaló terhére átmenetileg hátrányosan befolyásoló fegyelmi büntetést tartalmaz. Több azonos elnevezésű büntetés eltérő tartalmat, különböző súlyú szankciót takar. A Kjt. és a Ktv. fegyelmi szankciórendszerének összehasonlításakor – túllépve a legenyhébb, megrovás büntetésen – a második fokozat mindkét törvényben az előmeneteli rendszerben történő várakozási idő meghosszabbítása. Mindez az illetmény-előmenetelben jelent hátrányt, a közalkalmazott egy, a köztisztviselő akár két évvel is többet várakozhat a jogszabályban előírtnál a következő fizetési fokozat eléréséig. A büntetés nem megszerzett díjazást von meg, hanem a jövő juttatási feltételeit teszi az általános szabályokhoz képest kedvezőtlenebbé. A további büntetések már megszerzett jogosultságokat érintenek. Csak a Ktv. teszi lehetővé a legalább egyhavi illetmény összegének megfelelő külön juttatás még ki nem fizetett részének csökkentését, megvonását, továbbá az előmeneteli rendszerben történő visszavetést egy fizetési vagy besorolási fokozattal. Mindkét törvényben megtalálható a vezetői beosztás, megbízás fegyelmi hatályú visszavonása, valamint a címtől való megfosztás. A köztisztviselői vezetői megbízás visszavonásának fegyelmi büntetésként történő alkalmazását megkérdőjelezheti az a körülmény, hogy az a törvény általános szabályai szerint bármikor, indokolás nélkül visszavonható. A címtől való megfosztás tényleges súlya sem azonos, a köztisztviselőknek adományozható címek ugyanis az életpályán történő előrehaladást gyorsítják, a közalkalmazottak címei – az ezért járó címpótlékkal – csak kisebb díjazási kiegészítést (legfeljebb 17 100 forintot) jelentenek. A két rendszer legsúlyosabb, a jogviszony megszüntetését eredményező büntetése (hivatalvesztés, illetve elbocsátás) nemcsak nevében, hanem „utóhatásában” is eltérő. A hivatalvesztés egyben azt is jelenti, hogy a volt köztisztviselő a közszolgálati jogviszonyának megszüntetését követően három évig közigazgatási szervnél nem alkalmazható. A Kjt. elbocsátása ugyanakkor nem az elhelyezkedés kizárásával jár a törvény hatálya alá tartozó intézményeknél, csak vezetői státus betöltése nem lehetséges a büntetés jogerőre emelkedésétől számított egy évig. Jogszabályi előírások nélkül is, önmagában a fegyelmi hatályú jogviszony-megszüntetés már nagyban rontja az elhelyezkedés esélyét. Összevetve a két törvény rendelkezését azonban a Kjt.-nek legalább részben fel kellene zárkóznia a köztisztviselői szabályozás szigorúságához, kimondva: aki fegyelmi büntetéssel került ki a közszolgálatból, határozott ideig (például egy évig) abszolút módon legyen eltiltva a közszektorban történő munkavállalástól. Mindennek jogpolitikai és etikai hozadéka mellett különösen akkor lehet preventív szerepe, ha a közszféra közalkalmazotti állásai olyan stabilitást jelentenek majd, melynek esetleges elvesztése visszatarthat a fegyelmi vétség elkövetésétől. A fegyelmi büntetések felsorolása külön jelentőséggel bír, ugyanis a lista egyben a szankciók súlyossági sorrendjének is tekintendő. A fegyelmi határozat megtámadásával indult munkaügyi perben súlyosítási tilalom érvényesül, a jogvita során a bíróság vizsgálja a vétség és a szankció foka közötti arányosság meglétét. ELJÁRÁSI SZABÁLYOK Markáns különbséget találunk a Kjt. és a Ktv. szabályai között a fegyelmi eljárás kötelező megindításával kapcsolatban. Mindezt a köztisztviselők esetében a törvény általános rendelkezésként tartalmazza, közalkalmazott tekintetében viszont a kinevezési jogkörgyakorló csak akkor köteles eljárást indítani, ha jelentős súlyú fegyelmi vétség elkövetésének alapos gyanúja áll fenn, vagy ha az eljárás lefolytatását a közalkalmazott maga ellen kéri. A Ktv. pótolandó szabályozási hiányosságaként tarthatjuk számon, hogy ez utóbbira a köztisztviselőknek nem ad lehetőséget a törvény, a gyanú alóli tisztázás céljával csak a közalkalmazott élhet az alanyi jogon biztosított fegyelmi eljárás indítás kezdeményezésével. Az eljárás lefolytatása helyett meghozott munkáltatói intézkedések (pl. figyelmeztetés, felmentés) pusztán a mulasztás ténye miatt nem jogellenesek, jogszerűségük megítélésénél vizsgálandó, hogy a kötelezettségszegés bizonyított-e, és alapul szolgál-e a munkáltatói intézkedéshez. Mindkét törvény jogvesztő határidőket állapít meg az eljárás megindításával kapcsolatban. Az objektív jogvesztő határidő, amely a fegyelmi vétség elkövetésétől indul, a közalkalmazottaknál egy, a köztisztviselőknél három év. A szubjektív jogvesztő határidő (kezdete a munkáltatói jogkörgyakorló tudomásszerzése a fegyelmi vétség elkövetésének alapos gyanújáról) közalkalmazottaknál egy, köztisztviselőknél három hónap. Közalkalmazottak esetében az objektív jogvesztő határidő tartama vezető állásúaknál kettő, magasabb vezetőknél három évre hosszabbodik. Az eltérő számok indokoltságának vizsgálatakor elismerendő, hogy a közigazgatás – a közhatalmi jelleg miatt – szigorúbb szabályozást követel meg. Így elfogadható, hogy a fegyelmi eljárás megindításával kapcsolatos objektív jogvesztő határidő a köztisztviselők esetében háromszor hosszabb a Kjt. e helyütt alkalmazandó határidejénél, mindezzel tágabb lehetőséget biztosítva a közszolgálati jogviszonnyal kapcsolatos kötelezettségek megsértésének szankcionálására. Nem alapos ugyanakkor Ktv.-Kjt. összehasonlításban a szubjektív jogvesztő határidő tartamának megháromszorozása. A határidő az illetékes jogkörgyakorló tudomásszerzésétől indul, egyedüli kötelezettsége az írásban történő rendelkezés az eljárás megindításáról. Minderre talán a Kjt.-ben biztosított egy hónap is hosszúnak tűnik, nem is említve a Ktv. ehhez képest megtriplázott tartamú határidejét, melynek szabályai szerint egyébként a fegyelmi vétség felmerülésének alapos gyanúja esetén általános jelleggel kötelező az eljárás megindítása. Rendeltetésszerű joggyakorlást feltételezve a két törvényben megállapított eltérő határidőnél jóval rövidebb tartam biztosítása lenne indokolt a munkáltatói jogkörgyakorlónak az eljárás megindítására. Véleményünket támasztja alá a Munka Törvénykönyve hasonló tárgyban irányadó rendelkezése. A rendkívüli felmondás jogát (ha a munkáltató gyakorolja, azonos súlyú a fegyelmi elbocsátással) az ennek alapjául szolgáló okról való tudomásszerzéstől számított tizenöt napon belül lehet gyakorolni. Ráadásul a közszolgálati jogszabályokban – szemben a Munka Törvénykönyvével – még csak nem is a jogviszony sorsáról, hanem a felelősség megállapítására irányuló eljárás indításáról kell dönteni. Külföldön elkövetett kötelezettségszegés alapos gyanúja esetén az említett jogvesztő határidőket a belföldre történő visszaérkezéstől kell számítani. Egy 1982-es legfelsőbb bírósági döntés szerint amennyiben a munkáltatói jogkör gyakorlója már a külföldön tartózkodás tartama alatt tudomást szerzett a fegyelmi vétség alapos gyanújáról, a jogvesztő határidő az elkövetéstől számítandó. A határidők szabályozásában ellentmondás van a Kjt. és a Ktv. között abban az esetben, ha a fegyelmi vétség elkövetésének alapos gyanúja miatt egyben büntető- vagy szabálysértési eljárás is indult. A Kjt. szabályai szerint amennyiben a büntető- vagy szabálysértési eljárás nem végződik felmentéssel (az indítvány elutasításával), a szubjektív jogvesztő határidő a jogerős határozatnak a munkáltatóval történt közlésétől, az objektív jogvesztő határidő pedig az eljárás jogerős befejezésétől kezdődik. A határidők számításának e különös esetében a Ktv. megítélésünk szerint hibásan rendelkezik, mert a speciális szabály alkalmazását csak abban az esetben teszi lehetővé, ha a büntető- vagy szabálysértési eljárás a köztisztviselő felelősségének megállapítása nélkül fejeződik be. A határidők kezdetének elhalasztására a törvénynek – ellenkezően a Ktv.-ben megfogalmazottakkal – éppen azért kell módot adnia, hogy a büntetőjogi vagy szabálysértési felelősség alól fel nem mentő döntés esetén a munkáltatónak legyen lehetősége a kötelezettségszegés munkajogi következményeinek megállapítására. Mindkét törvény lehetővé teszi egyszerűbb ügyekben a fegyelmi eljárás lefolytatásának mellőzését. Közalkalmazottak esetén ennek előfeltétele, hogy a kötelezettségszegés csekély súlyú és a tényállás tisztázott legyen. Eljárási garancia, hogy a közalkalmazottat ebben az esetben is meg kell hallgatni, s az ügyben legfeljebb megrovás büntetés szabható ki. Köztisztviselőknél mindehhez az szükséges, hogy a tényállás megítélése egyszerű legyen és a kötelezettségszegés elkövetését a köztisztviselő elismerje. Bár a Ktv. nem írja elő kötelezően a köztisztviselő meghallgatását, a kötelezettségszegés elismerésének az eljárás mellőzéséhez szükséges törvényi követelményéből következtetve minderre csak többnyire egy meghallgatás keretében kerülhet sor. A Ktv.-nek az eljárás mellőzhetőségével kapcsolatos jogszabályi feltételei vitathatóak. Abból ugyanis, hogy a tényállás megítélése egyszerű, és a köztisztviselő a kötelezettségszegést elismerte, még nem feltétlenül következik a fegyelmi vétség csekély súlya. A Kjt.-nek a témában idézett megfogalmazása helytálló lenne a köztisztviselők tekintetében is. A fegyelmi eljárás egyik garanciális kérdése az ügyben a munkáltató részéről eljáró személyek meghatározása, a velük kapcsolatban megjelenő jogszabályi elvárások. A vizsgálóbiztos mindkét törvényben egyfajta ügyészi szerepet játszik, feltárva a felelősség kérdésében történő döntéshez szükséges bizonyítékokat, majd a vizsgálatot követően az összes dokumentumot saját véleményével ellátva megküldi a munkáltatói jogkör gyakorlójának. Gyökeres és megalapozatlan eltérést találunk a Kjt. és a Ktv. szabályai között a „ki lehet vizsgálóbiztos” kérdésében. A köztisztviselők személyével kapcsolatos megkötés, hogy a fegyelmi eljárás alá vontnál magasabb besorolású, ennek hiányában vezető megbízású személy kerüljön kijelölésre. A közalkalmazottaknál ezzel ellentétben nem a besorolás, hanem a vezetői státus a fontos, a vizsgálóbiztosnak a fegyelmi eljárás alá vontnál elsősorban magasabb beosztásúnak kell lennie. Ha ilyen személy nincs, akkor elegendő a legalább azonos beosztás, illetve besorolás. A követelmény ellentmondásos meghatározása ugyanígy fennáll a fegyelmi tanács tagjaival kapcsolatban is. A helyes megoldást talán a két törvény szabályainak részbeni „összeolvasztása” eredményezné. A vizsgálóbiztos kijelölésekor megfelelő preferált szempontnak tartjuk az eljárás alá vontnál magasabb besorolás megkövetelését, viszont a fegyelmi tanácsi tagságnál már a magasabb vezetői státust indokolt általános elvárásként előírni, tekintettel arra, hogy a tanács tagjai a jogviszony tartalmát, akár annak létét is érintő munkáltatói jogkört gyakorolnak együttesen. Az eljárási szabályok összevetésekor végezetül ki kell térnünk a fegyelmi tárgyalás és határozat egyes kérdéseire. A Kjt. általános szabálya kimondja a tárgyalás nyilvánosságát, a fegyelmi tanács azonban az államtitok vagy szolgálati titok megőrzése érdekében, valamint a fegyelmi eljárás alá vont kérelmére zárt tárgyalást köteles elrendelni. A Ktv. hallgat e kérdésben. A közalkalmazotti szabályok szerint a fegyelmi tanácsnak döntését az első tárgyalástól számított harminc napon belül kell – akár újabb tárgyalás tartásával is – meghoznia. A Ktv. e kérdésben sem rendelkezik. A fegyelmi határozat tartalmát tekintve szintén kifogásolható a Ktv. szabálya az eljárás megszüntetésének kimondásával kapcsolatban. Vitatva a köztisztviselőkre hatályos rendelkezést, megítélésünk szerint ha a köztisztviselő a terhére rótt fegyelmi vétséget nem követte el, vagy az elkövetés nem bizonyítható, nem az eljárást megszüntető, hanem a felelősség hiányáról kifejezetten rendelkező határozatot lenne indokolt hozni. Amennyiben ugyanis a köztisztviselő a fegyelmi vétséget bizonyíthatóan nem követte el, a „vádak” alól felmentő és nem az eljárást megszüntető határozat az elfogadható. Utóbbinak akkor lenne helye, ha az eljárás lefolytatása objektív ok miatt lehetetlenné válik, így a jogviszony megszűnik, vagy a munkáltató a törvényben előírt jogvesztő határidők valamelyikét elmulasztja. A címben jelzett repedéseket a renden, a cikkünkben a Kjt. és a Ktv. szabályozásából bemutatott több indokolatlan eltérést a jövő kodifikációjának feladata megszüntetni. A repedések befedésekor fontos kiindulópont, hogy a közigazgatásban megjelenő közhatalom-gyakorlás a fegyelmi felelősség tárgyában nem duplikált szabályozást, hanem csak néhány eltérő rendelkezést alapoz meg. A felidézett jogszabályi ellentmondások jelentős hányada egyébként is eljárási-technikai rendelkezések nem kellő előzetes átgondoltságából ered. A két törvény szabályainak harmonizálása feltétlenül segítené a napi jogászi gyakorlatot is – függetlenül a kettős törvényi szabályozástól vagy a régóta és sokszor tervezett egységes közszolgálat megalkotásától. Dr. Horváth István