Gazdasági erőfölény a versenyjog szerint akkor áll fenn, ha a cég gazdasági tevékenységét a piac többi résztvevőjétől nagymértékben függetlenül folytathatja, anélkül, hogy piaci magatartásának meghatározásakor érdemben tekintettel kellene lennie versenytársainak, beszállítóinak, vevőinek és más üzletfeleinek a vele kapcsolatos piaci magatartására. Az erőfölény megállapításánál alapvetően az érintett piac megtámadhatóságát, a piac szerkezetét, a vállalkozás helyzetét kell megvizsgálni, hiszen a fogalom maga az adott vállalkozás többi piaci szereplőhöz viszonyított jóval erősebb piaci pozíciójára utal. Problémát a szupermarketek gyakorlatával kapcsolatban az jelenthet, hogy a legnagyobb kiskereskedelmi láncokra nem alkalmazhatók a versenytörvény erőfölénnyel való visszaélésre vonatkozó passzusai, ugyanis a kereskedelmi szektorra – jelenleg – erős verseny jellemző, tehát egyik piaci szereplő sincs kiemelkedő piaci pozícióban a többihez viszonyítva, egyiknek sincs erőfölénye. Másként fogalmazva: ezen a piacon általában nem igaz, hogy az egyik kereskedő a többi viselkedésétől függetlenül tevékenykedhetne a piacon, s ne volna rákényszerítve arra, hogy reagáljon egy-egy versenytársa akcióira, más üzleti magatartására. A vevői erő (buyer power) ezzel szemben a kereskedelmi értékesítés céljából vevőnek azt a képességét jelenti, melynek segítségével képes befolyásolni az adásvétel feltételeit és körülményeit. Ha a fogalmat életszerűbben akarjuk megragadni, akkor arra a megközelítésre kell gondolnunk, mely szerint a vevői erő lényege, hogy ha egy kereskedő úgy dönt, hogy kilistáz egy adott beszállítót – azaz a továbbiakban nem vásárol tőle árut –, akkor emiatt saját profitja alig érzékelhetően változik, ellentétben a beszállítóéval, akinek a vesztesége – eltérő adottságai miatt – arányában lényegesen jelentősebb lesz. A gyakorlatban egy ilyen gazdasági kapcsolatban az eladók (például élelmiszer- és illatszer-beszállítók) a kereskedő értékesítési forgalmából csak kicsi (akár csupán egy százalék alatti) részesedéssel bírnak, míg az általuk a kereskedőnek eladott áruk bevételüknek jelentős részét (akár húsz százalékát) teszik ki. Ennek következtében az eladók diktált feltételekkel szembesülnek, s ezeket – azért, hogy a kereskedő ki ne listázza őket, – kénytelenek az üzleti tárgyalások során elfogadni. A nemzetközi szakmai vélemények alapján a vevői erő piaci hatásairól hüvelykujjszabályként az biztosan elmondható, hogy ameddig a kiskereskedelmi láncok között erős a verseny, addig a profittöbbletből részesülnek a fogyasztók. Egy ilyen helyzetben tehát a vevői erő pozitívan hat a fogyasztói jólétre, s nem indokolt az állami beavatkozás. A piaci folyamatokat azonban figyelemmel kell kísérni, mert ha erőteljes a koncentráció (azaz kevés kereskedő van a piacon), akkor a verseny csökkenésének, illetve a vevői erő növekedésének már lehetnek káros jóléti hatásai. A kérdéskör tárgyalásánál nagyon fontos a beszerzési ár alatti értékesítés és a felfaló árazás fogalmainak meghatározása, valamint azok elhatárolása. Az előbbi esetében jellemzően időszakos akciókról és csupán néhány termékre kiterjedő árengedményekről van szó, amelyeknek célja a vevők átcsábítása más eladóktól, valamint egy olyan imázs kialakítása, amely az adott áruházat olcsónak láttatja. A felfaló árazás esetén azonban a vállalkozás tartósan veszteségesen kínálja termékeit, s ezt kifejezetten azzal a céllal teszi, hogy kiszorítsa versenytársait a piacról. Az ily módon történő árazás viszont csak akkor jogellenes, ha – azon kívül, hogy a túlzottan alacsony eladási árat a cég nem tudja a versenytársakhoz viszonyított nagyobb hatékonysággal indokolni, – az adott vállalkozás gazdasági erőfölényes helyzetben is van. Hatályos jogunk – igaz, csak meghatározott termékkörben – tartalmaz egy a beszerzési ár alatti értékesítésre vonatkozó tilalmat: a hazai agrárrendtartás szerint a mezőgazdasági és élelmiszer-ipari termékek lakossági célú kereskedelmi értékesítési ára nem lehet alacsonyabb, mint a szerződésben meghatározott számlázott átadási ár. A jogszabály hatálya azonban nem terjed ki a csökkentett értékű termékekre vagy a termék szavatossági határidőn túli értékmentő értékesítésére, illetve a sérült csomagolóanyagú vagy más nem teljes értékű termékek értékesítésére. A problémakör szabályozása, valamint a tilalom betartatása meglehetősen nehéz, ugyanis a nemzetközi gyakorlat is azt bizonyítja, hogy ilyen esetben megnő a beszállítók és a kiskereskedelem között a kevésbé átlátható kedvezmények alkalmazásának aránya, s így a szabályozás könnyen megkerülhető. A szerzők a Gazdasági Versenyhivatal jogászai. A cikkben foglaltak a szerzők egyéni véleményét tükrözik, amely nem feltétlenül azonos a Gazdasági Versenyhivatal álláspontjával.