A kötelező gépjármű-felelősségbiztosításra (kgfb) azért van szükség, mivel a gépjármű veszélyes üzem, és az ilyennel okozott kárért az üzemben tartó (tulajdonos) a felelős, kivéve, ha bizonyítani tudja, hogy a kárt olyan elháríthatatlan külső ok (vis maior) okozta, amely kívül esik a veszélyes üzem körén. A veszélyes üzemi felelősséget veszi le az üzemben tartóról a kgfb, így a biztosító áll helyt az autóval másoknak okozott károkért.

A valóság azonban mindig színesebb, mint a jog, így a gyakorlatban előfordul, hogy dönteni kell: hol ér véget a veszélyes üzemi felelősség, és hol lép be a normál kártérítés. Ez utóbbi meghatározása így szól: mindenki köteles megtéríteni az általa jogellenesen okozott kárt, feltéve, hogy bizonyítani tudja, úgy járt el, ahogyan az elvárható.
Ha nem is túl gyakran, de előfordul, hogy a kocsi vezetője figyelmetlenül nyitja ki az ajtót és ezzel kárt okoz. Amennyiben az álló autó is veszélyes üzem, akkor a biztosító fizet, viszont ha nem veszélyes üzem, akkor az üzemben tartónak kell állnia az okozott kárt. A bíróság nem egységes az ilyen ügyek megítélésében, és ezekre hoz fel példákat Bata Tímea a jogiforum.hu-n megjelent tanulmányában.

Az első példában a kocsi vezetője a piac mellett haladva ellenállhatatlan vágyat érzett egy palacsintára, gyorsan kiállt a forgalomból, bekapcsolta a vészvillogót, leállította a motort, és már csapta is ki az ajtót, ami nekiütődött az úton mellette elhaladó másik autónak. A biztosító nem fizetett, mondván, hogy a motor leállításával megszűnt a kocsi veszélyes üzemi jellege, és így az ő felelőssége is. A tulajdonos más állásponton volt, és beperelte a biztosítót. Az első fokú bíróság a tulajdonosnak adott igazat, a bíróság álláspontja az volt, hogy a gépjármű veszélyes üzemi jellege mindaddig nem szűnik meg, amíg a vezető azt − a szabályos rögzítést és lezárást követően − el nem hagyja. Márpedig az ajtó nyitásakor még benn ült a kocsiban.

A biztosító megfellebbezte az ítéletet. A másodfokú bíróság álláspontja szerint egységes a bírói gyakorlat abban, hogy a valamilyen közbejött okból, a továbbhaladás szándékával leállított gépjármű veszélyes üzemi jellege nem szűnik meg, valamint szintén egységes a bírói gyakorlat abban is, hogy a veszélyes üzem működési körét nem a pillanatnyi helyzet szerint kell megítélni, hanem a veszélyes tevékenység a maga folyamatában értékelendő. Kiemelte azonban a másodfokú bíróság, hogy a perbeli esetben nem arról van szó, hogy a vezető a biztosított gépjárművét valamilyen közbejött − forgalmi vagy műszaki − okból, a továbbhaladás szándékával állította meg. Egyértelmű, hogy a vezető a kocsit leállította, megkezdte annak elhagyását, ám ezt figyelmetlenül tette, ily módon következett be a baleset. A kár tehát nem a gépjármű üzemeltetésének közvetlen következménye volt és nem a fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatásából eredt. A jármű veszélyes üzemi jellege a másodfokú bíróság szerint megszűnt, ennek okán a biztosítótársaságnak nem kell helytállnia a kárért. Vagyis jogerősen a biztosító nyert.

Egy másik esetben a teherautó húzódott le az út szélére, majd annak vezetője nyitotta ki az ajtót úgy, hogy egy másik autó − és az övé is − megsérült. A jogvita az elsőfokú ítéletig ugyanúgy zajlott, mint az előbbi: a biztosítónak kellett fizetnie. A másodfokú eljárásban viszont kármegosztást alkalmazott a bíróság. Idézet a jogerős ítéletből: a gépjármű parkolásával, a motor leállításával nem szűnik meg automatikusan a gépjármű veszélyes üzemi jellege, mert a veszélyes üzemi tevékenységet folyamatában kell értékelni. Így a veszélyes üzemi tevékenység utolsó fázisa az ajtó bezárása. A kármegosztás arányát a meglehetősen széles úttestre való hivatkozással 80-20 százalékban határozta meg a bíróság, mivel álláspontja szerint az elhaladó kocsi vezetőjének meglehetősen nagy oldaltávolság megtartására is lehetősége lett volna. A 80 százalék az elhaladó kocsit terhelte.