- Ön nem nevezhető tipikus menedzsernek. - Valóban nem. Általában nem felelek meg a menedzserekről alkotott képnek: van egy Peugeot-m, azzal járok dolgozni, egy óbudai társasházban lakom, és Velencefürdőn van nyaralóm. A múltkor a szomszédom is kérdezte, miért nem elegánsabb helyen nyaralok. - És miért nem? - Így érzem jól magam. - Ezt még otthonról hozta? Honnan vezetett az út idáig? - Tipikus kispolgári családból származom. 1958-ban érettségiztem a Madách Gimnáziumban, és bár kitűnő eredményt értem el, nem vettek fel a Műegyetemre. Egy évig nyomdában dolgoztam segédmunkásként, azután elkezdhettem az egyetemet. Vegyészmérnöknek tanultam. 1961-ben az Egis (akkor még Egyesült Gyógyszergyár) ösztöndíjasa lettem, részben mert óriási összeget - 450 forintot - kínáltak, részben pedig mert nagyon jó híre volt a gyógyszeriparnak. 1964-től kezdtem itt dolgozni az egyik üzemben, és minden munkát elvégeztem. 1971-ben lettem gyógyszervegyész, 1975-ben pedig ledoktoráltam és kutató lettem. 1975-ben néhány hónapig főosztályvezető voltam, de elég hamar megbuktam. - Miért? - Túl fiatal és lelkes voltam, teli illúziókkal. Csak azzal törődtem, hogy a munka minél jobban menjen, és nem foglalkoztam azzal, milyen érdekeket sértek. - Gondolom ezt később megtanulta. Hogyan folyatódott a karrierje? - 1978-ban főmérnök lettem a gyógyszergyártásban, itt már komoly hatásköröm volt, és nagyon jó csapat volt körülöttem. Ők vettek rá egy évvel később, hogy vállaljam el a felajánlott műszaki igazgatói megbízást. Szerettem a szakmát, nem akartam vezető lenni, de annyi javítanivalót láttam a gyárban, hogy elfogadtam az ajánlatot. 1982-ben lettem vezérigazgató. - Ez olyan, mint egy tündérmese. Ha önt hallgatja az ember, el lehet hinni, hogy ilyen karriert csinálhat, aki tehetséges és sokat dolgozik. A párttagság nem kellett az előrejutáshoz akkoriban? - Nyilván előnyt jelentett a párttagság, de nem feltétlenül. Egyébként én párttag voltam. Szerencsém is volt, mert mindig jó csapat vett körül, és ezek az emberek még ma is segítenek. - Soha nem akarták a helyéről elmozdítani? - Lehet, hogy hihetetlen, de nem. A gyár mindig jól működött, és a felsőbb szervekkel a lehető legjobb volt a kapcsolatunk. Szerencsére ez a munka olyan, hogy nem függ kurzusoktól vagy divatoktól. - Önnek sem jutott eszébe, hogy elmenjen innen? Soha nem vágyott valamilyen más foglalkozásra? - Soha nem akartam innen elmenni. Még középiskolás koromban rá akart venni a magyartanárom, hogy legyek bölcsész, és nekem is tetszett az ötlet, de aztán meggondoltam magam. Az én életembe is beleszólt az 1956-os forradalom, akkor döntöttem úgy, hogy inkább az egyik természettudományt választom. Egyébként ma is szívesen olvasok verseket. Nagyon szeretem a komolyzenét is, mostani kedvencem Rahmanyinov és Szkrjabin. - Bár az Egis tavalyi eredményei elég jók, a jövőtől azért lehet félnivalójuk. A gyár nyilván nem annyira tőkeerős, mint egy nyugati; sem a fejlesztésekre, sem például az orvoslátogatókra nincs annyi pénze. Aggasztóak lehetnek a közelmúltban Európában lezajlott gyógyszergyári egyesülések is. - A verseny valóban ledarálja a kisebb gyógyszergyárakat, de ez nem egyedül az Egis problémája. Szerencsére az Egis külföldi tulajdonosa, a francia Servier cég segít nekünk ezeket a gondokat megoldani. A fúziók amúgy sem tarthatnak akármeddig, mert megszüntetik a versenyt, ráadásul a kormányok ellenállását is kiprovokálják. - Meg van elégedve a fizetésével? - Igen. Nem vagyok egyébként menedzser abban az értelemben sem, hogy úgy érzem, nekem hivatásom van itt, nem keresem, hol fizetnének többet. - Mit tart élete legnagyobb kudarcának? - Azt tartanám annak, ha szétesne a szakma, ha nem lennénk képesek egységesen képviselni az érdekeinket, ha a vállalati stratégiák szétdúlnák a gyógyszergyárak közötti együttműködést. - A munkája bizonyára sok stresszel jár. Hogyan tudja kipihenni magát? - Lehet, hogy fafejű vagyok, de nem nagyon veszem észre a stresszt. Jól alszom, néha rossz a hangulatom, de ezt a család jól bírja. A feleségem szintén vegyészmérnök, még az egyetemen ismertem meg, a textiliparban dolgozik. Van egy vegyészmérnök fiam és három unokám. A család jelenti nekem a biztos hátteret, ahol megpihenhetek. Uszodába járok, és szívesen főzök. A kedvenceim a marhalábszárpörkölt tarhonyával és a csirkepörkölt nokedlivel. Nagyon szeretem a réteseket. - Mit tart a legnagyobb erényének illetve hibájának? - Nagyon jó a memóriám és az absztrakciós képességem. Hibám, hogy hirtelen haragú vagyok. Utálom a mellébeszélést, a halandzsát és a rendetlenséget. A legtöbbre a tisztességet tartom. - Van valami, amire vágyik? - Igen, arra, hogy amikor nyugdíjba megyek, az Egis továbbra is felszálló ágban legyen. VÁMOS ÉVA **** KERETBEN **** A legnagyobb hatású közgazdász A XX. században John Maynard Keynes volt a legnagyobb hatással a közgazdaságtan fejlődésére és a politikusok gondolkozására. Még életében világhírűvé vált; 1936-ban megjelent fő művét még a kiadás évében tizenkét nyelvre lefordították. Elméletének hatására az egész földkerekségen átdolgozták a tankönyveket. Richard Nixon a hetvenes évek elején azt mondta: "Valamennyien keynesiánusok vagyunk". Később megváltozott a hangulat, és nem volt divat Keynest emlegetni, de mostanában elmélete ismét előtérbe került. Keynes 1883 júniusában született Cambridge-ben, puritán, viktoriánus családban. Apja logikát és politikai gazdaságtant oktatott az egyetemen, anyja pedig a Newham College első női hallgatói közé tartozott. Keynes gyermekkora nem volt felhőtlen; az apja gyakran verte. Nőies, szenzibilis férfivá fejlődött, aki a saját neméhez vonzódott. Egyes életrajzírói szerint éppen ezért lépett túl olyan könnyen a konvenciókon akkor is, amikor elméletét kidolgozta. Öt évet töltött az Eton College-ban, később a cambridge-i King's College-ba ment matematikát tanulni. Miután letette matematikavizsgáját, kezébe került Alfred Marshall A közgazdaságtan alapelvei című munkája. Hamarosan dolgozatokat kezdett írogatni a professzornak, aki bátorító szavakat írt a margóra. Végül rávette Keynest, hogy foglalkozzon hivatásszerűen a közgazdaságtannal. Keynes Marshallnál végzett tanulmányai összesen nyolc hétig tartottak, még diplomát sem szerzett közgazdaságtanból. Rengeteg dolog érdekelte; aktívan bekapcsolódott a színházi, művészeti életbe. 1906-ban az indiai ügyekkel foglalkozó hivatalban kezdett dolgozni, de lelkesedése hamarosan unalomba fulladt. Amikor aztán két év elteltével Marshall tanítani hívta Cambridge-be, boldogan mondott igent. Kezdetben Marshall könyvére támaszkodott, aztán ahogy egyre többet olvasott, éleslátása és érthető előadásmódja miatt egyre jobban megbecsülték, és az Economic Journal című folyóirat társszerkesztőjének kérték fel. Ezt a tisztséget 1945-ig töltötte be, és jó hírnevet szerzett gondos szerkesztői munkájával és jó humorával. Az első világháború idején lelkiismereti okokra hivatkozva megtagadta a katonai szolgálatot. 1919-ben a brit pénzügyminisztérium megbízottjaként részt vett a versailles-i béketárgyalásokon. Felháborította, hogy a győztes hatalmak, ahelyett hogy Európa talpra állításán fáradoztak volna, a csillagászati összegű jóvátétellel szinte megfojtották a német gazdaságot. Lemondott, és megírta A békeszerződés gazdasági következményei című vitairatát. A mű rendkívül sikeres lett, Keynes pedig elindult a világhír felé. Ez volt egyik legnagyobb hatású műve: befolyásolta a szövetségesek állásfoglalását a második világháború után, és nagy szerepe volt abban, hogy Nyugat-Európa 1945 után könnyebben talpra állt. A következő évtizedben folytatta a tanítást, írást, szerkesztést, kormányzati tanácsadást, és egy ideig az egyik biztosítótársaság elnöke is volt. 1925-ben feleségül vette Lydia Lopokova orosz balett-táncosnőt. Keynes, némi szerencsének és józan eszének köszönhetően, komoly vagyont halmozott fel árucikkek és értékpapírok adásvételével. 1929-ben kitört a nagy gazdasági válság. Még szilárdan tartotta magát a Say-dogma, amely szerint minden kínálat megteremti a maga keresletét, a kamat pedig gondoskodik a megtakarítások és a beruházások kiegyenlítéséről. Keynes ezt az elméletet cáfolta 1936-ban megjelent fő művében, melynek címe A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. Keynes szerint az emberek vagyonuk egy részét mindig likvid formában tarják. A megtakarítások összege néha olyan nagyra nőhet, hogy megfojtja a konjunktúrát. Az árak és a bérek nem olyan rugalmasak, ahogy azt a klasszikus közgazdaságtan állítja. A pénz nem keres hosszú távú befektetési lehetőségeket, nem csökkenti a magas kamatokat, és mivel nincs kereslet, összeomlanak a befektetések. A rendszer önmagától nem talál vissza a teljes foglalkoztatáshoz, ezért az államnak be kell avatkoznia, hogy a befektetéseknek újabb lendületet adjon. A harmincas években ez azt jelentette, hogy az államnak pénzt kell kölcsönadnia a beruházások megindításához. Keynes bebizonyította, hogy a pénz nem ártatlan közvetítő, hanem súlyos és elhúzódó zavarok forrásává válhat. Emellett egész sor új analitikai eszközt teremtett - egyik közülük a fogyasztási hajlam -, és jelentősen hozzájárult a történeti módszertan fejlődéséhez. Elhíresült közgazdasági kétszínűségéről; vannak írásai, ahol majdnem minden szó kétértelmű. Annak idején egy vicc is keringett erről: "amikor a parlamenti bizottság kikérte öt közgazdász véleményét, hat választ kapott - kettőt Mr. Keynestől". Vannak, akik szerint ez a felületesség jele; közismert, hogy Keynes nagyon keveset foglalkozott a közgazdaságtannal, amikor tehette, inkább színházba ment, ahelyett, hogy egy másik teoretikus elméleteit tanulmányozta volna. Valószínűleg ezen múlt, hogy amikor 1946-ban meghalt, nem hagyott hátra olyan általános érvényű elméletet, amely választ adott volna az összes lényeges kérdésre. V. É.