A magyar csapat olimpiai szereplése összességében igen szépre sikerül, ám nem csak emiatt került a figyelem középpontjába több sportolónk teljesítménye. A dopping vagy annak gyanúja miatt visszavett érmek alapján összeállított listán ugyanis az első helyen végzett Magyarország – azon az olimpián, ahol a NOB először hirdetett nyilvánosan zéró tolerancia elvet a teljesítményfokozókat használókkal szemben. Az emberi szervezet teljesítményfokozásának története csaknem egyidős az olimpiákéval, hiszen már a régi görögök is próbálkoztak ezzel, így például speciális diétával éltek, és erősítő, stimuláló italokat is fogyasztottak. A rómaiak a gladiátorokat és a kocsiversenyekre befogott lovakat erősítették „mesterségesen”. A modern időkben, a XIX. századtól fogva a sztrichnin, az alkohol, a koffein és a kokain feltűnése nyitott új korszakot ebben az iparágban. Kezdetben ezeket a szereket a hosszútávfutók, a nagy kitartást igénylő sportok űzői alkalmazták. Az 1904-es maratont például Thomas Hicks sztrichnininjekciókkal és némi brandyvel nyerte meg. (Az alkohol izomlazító hatása miatt hat „jól” a hosszútávfutókra.) A kerékpárosok között már 1886-ban feljegyeztek olyan halálesetet, amelyet utólag a doppingnak tudtak be a szakértők. Az angol szótárakban pedig 1889 óta szerepel a „dopping” szó. A doppingellenes küzdelem immár majdnem 80 évre nyúlik vissza: 1928-ban az IAAF, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség betiltotta a stimulálószerek használatát. Később további szakszövetségek követték a példát. Ezek az intézkedések azonban nem sokat javítottak a helyzeten, minthogy nem volt ellenőrzés. A helyzet 1966-ban változott, amikor a UCI (a kerékpárosok testülete) és a FIFA (a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség) bevezette a világbajnokságok előtt a doppingteszteket, majd 1967-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság, a NOB is felállította orvosi bizottságát, és közzétette a tiltott szerek listáját. (Ebben az évben halt meg a televíziós kamerák előtt a Tour de France-on Tommy Simpson kerékpáros, de már korábban, 1960-ban az ötkarikás versenyeken esett össze és hunyt el amfetamin-túladagolásban egy dán biciklista, Kurt Jensen is.) A tesztelést a grenoble-i téli olimpián vezették be először, a nyári olimpiákon pedig az 1968-as mexikói volt az első, ahol alkalmazták e módszereket. A legtöbb nemzetközi szakági szövetség a hetvenes években vezetett be hasonló intézkedéseket. A harmincas évektől kezdve a dopping újabb területekre lépett be: a szintetikus hormonok feltalálása, az anabolikus szteroidok „bevetése” a hetvenes években terjedt el, elsősorban a nagy izomerőt igénylő sportokban. Az elsők egyébként a szovjetek voltak, akik már az ötvenes években a súlyemelőknél alkalmazták a tesztoszteront. Az anabolikus szteroidok ugyanis az izomnövekedést fokozzák. Az újabb szerek közé tartoznak az anabolikus androgén szteroidok (AAS), ezeket a csökkenő testsúlyuk miatt veszélyeztetett betegek kapták eredetileg, s később az amerikaiak vetették be őket a sportban. Az AAS-ok között a legelterjedtebb a nandrolon és a sztanozolol, melyekből a rövidtávfutó „izompacsirta”, az 1988-ban lebukott kanadai Ben Johnson is kapott. E szerek egyébként szintetikus vegyi anyagok, amelyek a tesztoszteron hormonhoz hasonló hatást fejtenek ki. Később a bétablokkolók terjedtek el, amelyeket eredetileg szívbetegeknek adtak, hogy csökkentsék a vérnyomásukat és a szívdobogásukat. A sportolók ehhez akkor folyamodtak, amikor az idegek megnyugtatására volt szükség, tehát például az íjászatban és a lövészetben. A dopping következő – a közvélemény számára legújabb – fejlődési fázisát a „designer” szteroidok jelentették. Ilyen például a THG-nek rövidített anyag, amely az anabolikus szteroidokhoz hasonló hatást fejt ki, de a használók szempontjából praktikusabb, ugyanis a szteroidteszteken nem mutatható ki. Aligha kétséges, hogy a szigorú szankciók ellenére a doppingszerek nem kopnak ki az élsportból, már csak azért sem, mert a világon több cég is komoly pénzeket költ olyan szerek kifejlesztésére, amelyek rejtve maradnak a vizsgálatokon, s ez mindig csábító lehet a sportolók számára.