– A cég tevékenysége jóval a rendszerváltás előtti időkre nyúlik vissza... – Édesapám már 1972 óta kisiparosként tartályokat gyártott egy kis csapattal, de kft.-t csak 1991-ben alapítottunk – én akkor még egyetemista voltam –, mindössze 5-6 fővel, hárommilliós törzstőkével. Ma már 150 főt foglalkoztatunk és 260 millió forint a törzstőkénk. – Mi biztosította a vállalkozás számára az állandó fejlődést, megújulást? – A kilencvenes évek elején Magyarországon a multinacionális olajcégek – az Esso, a Shell, az Aral és társaik – lázasan építkeztek, a benzinkútjaikhoz pedig rengeteg tartály kellett. Az ő megrendeléseikből éltünk 1995–1996-ig. Akkor kezdtek vidéken ráállni a nagy tartályos PB-gázra, a Prímagáz, a Totalgáz és a Mol majdnem 80 százalékban a mi tartályainkat használta – ez is hatalmas piac volt. – A cég bővülése tehát követte a piacét... – Igen, de ehhez persze újabb a telephelyeket is létre kellett hoznunk. A gyártást Kunhegyesre telepítettük. A fővárosban csak egy bérirodánk volt, ezért 2000-ben megépítettük a IV. kerületi logisztikai központot. Ezer négyzetmétert a saját termékeink foglalnak el, emellett az telephelyen van még egy nagyobb, négyezer négyzetméteres raktár is irodahelyiséggel, ahol bérraktározást végzünk. – Milyen problémákat tapasztal a kis- és középvállalkozások sorsában, véleménye szerint hogyan lehetne érdemben segíteni ezt a vállalkozói kört? – Az első, közismert probléma a körbetartozás, második a feketefoglalkoztatás. Mivel cégünk minden alkalmazottját bejelenti, képzelheti, hogy ez mekkora versenyhátrány egy olyan országban, ahol – az újságok megírták – még a közintézmények építkezésein is 80 százalék a feketemunkások aránya. Ráadásul vidéken – ahol dolgozóink 95 százalékát foglalkoztatjuk – a táppénzt afféle fizetett szabadságnak tekintik, és sokan – főként tavasszal – makkegészségesen is kiíratják magukat betegállományba. Nekünk persze ez pluszköltség, a kieső munkáról nem beszélve. A megoldás az lenne, ha nem a körzeti orvosok írnák ki táppénzre a munkavállalókat, hanem a cég saját orvosa. – A vállalkozók rendszeresen panaszkodnak a munkaerő-kínálatra, Ön mit tapasztal? – Elég gyenge, és itt is visszaköszön a feketefoglalkoztatás problémája. A munkaügyi központtal közösen szerveztünk egy átképzést vidéken, és húsz emberből összesen kettő maradt nálunk dolgozni, a többi elment munkanélküli-segélyre, hiszen a mellett is kereshet pénzt. Szerintem meg kellene erősíteni a munkaügyi felügyelőséget. – Nagyobb beruházók részére biztosít kedvezményt a polgármesteri hivatal. Önök milyen adókedvezményben részesülnek? – Semmilyenben. Kunhegyes városa nem ad adókedvezményt, de cégünk „megragadja a lehetőségeket”, például – önerőből, az iparűzési adón felül – a köztisztaságiaknak vettünk egy szemétszállító autót, a tűzoltóságnak pedig egy kocsit stb. – A kínai konkurenciától nem tartanak? – De igen. A kínaiak a vásárlásaikkal az egekig hajtják fel az acél árát, a kínálati oldalon pedig az olcsó portékájukkal elárasztják a piacot. A megrendelők eközben egyre kevésbé törődnek a minőséggel, amin rajta van a TÜV-pecsét, azt jónak tekintik, és onnantól már csak az ár a meghatározó. Az egyik magyarországi olajvállalat most adott egy 6 milliárdos megrendelést egy olasz cégnek. Az olaszok a tervezést Indiában végeztetik, az alkatrészeket pedig jórészt Kínából veszik, csak a végszerelést végzik otthon – így nehéz velük versenyezni. Eközben nekünk az állam semmiféle exporttámogatást nem ad, ellentétben Csehországgal, ahol számottevő támogatást biztosítanak. – De a kis- és középvállalatokat számtalan formában támogatja az állam és az unió... – Igen, és ezzel tudtunk is élni. 2000-ben cégünk megpályázott egy lehetőséget, megnyerte, 2002-ben megtörtént a beruházás, és most, azaz 2006-ban került sor a pénz kifizetésére, úgy, hogy nagyon sok jogcímen levontak belőle...