Nagybánya az első igazán magyar festészeti műhely volt, a millennium évében alapította Thorma János, Réti István, Hollósy Simon, Ferenczy Károly és Iványi-Grünwald Béla. Az első két és fél évtizedben (Trianon előtt) szinte nem volt olyan számottevő művész, aki legalább a nyarakat ne töltötte volna a Zazar-parti városkában. Néhányan csak pár hónapot dolgoztak ott, mások szinte teljes életművüket Nagybányán, illetve Felsőbányán alkották meg. Az igazi áttörést az inkább impresszionista alapítók (a felsoroltak mellett Glatz Oszkár, Csók István) utáni második nemzedék hozta, amely a párizsi kubisták és „vadak” szellemével fertőzte meg a festőtelep művészetét. A „neósok” között találjuk Czigány Dezsőt, Perlrott Csaba Vilmost, Boromisza Tibort és Czóbel Bélát. Az elkövetkező évtizedekben gyorsan cserélődtek a művésztelep lakói, alkotócsoportokat (Nyolcak, MIÉNK), festőiskolákat (Szentendre, Kecskemét) alapítottak, míg mások életük végéig Nagybányán maradtak (Ziffer Sándor, Nagy Oszkár, Kádár Géza). Műkereskedelmi szempontból a kilencvenes évek elején következett be az igazi fordulat a nagybányai művek megítélésében. A „plein air” népszerűségét elősegítette, hogy néhány gyűjtő és kereskedő különösen nagy energiát fordított a művek Magyarországra hozatalára, az akkor még miskolci MissionArt Galéria munkatársai kiállításokkal és egy kiadványsorozattal népszerűsítették az iskola korábban kevésbé ismert művészeit. Nem véletlenül került sor egy átfogó kiállítás megrendezésére a Magyar Nemzeti Galériában az évtized közepén, amelyre egy vaskos kötet mellett újra kiadták Réti István visszaemlékezéseit, miközben több kisebb Nagybánya-kiállítás is nyílt azokban a hónapokban. A hallatlan népszerűséget csönd követte: más művészek, korszakok, stílusok vártak még felfedezésre, kerültek a gyűjtők érdeklődésének középpontjába, a kereskedők pedig igazodtak az igényekhez. Az 1993 és 1996 közötti népszerűség azóta sem tért vissza, viszont egy olyan masszív gyűjtőkör alakult ki az iskola képeire, hogy az árak folyamatosan szinten maradnak vagy még emelkednek is. Érdekes azoknak a művészeknek a megítélése, akiknek az életműve csak gyenge szállal kapcsolódik Nagybányához, és művészetük rendszerint később forrott ki. Különösen értékesek a gyűjtők számára Tihanyi Lajos vagy Szőnyi István, Perlrott Csaba Vilmos vagy Czigány Dezső, vagy akár a római iskolások némelyikének korai, nagybányai alkotásai. A minden szállal Nagybányához kötődő, többnyire tájképfestők olyan egységes színvonalú, karakteres, „megbízható” kvalitású, ráadásul látványos alkotásokat hoztak létre, amelyek garantálják a lassan, de folyamatosan növekedő árszínvonalat. Kádár Géza, Nagy Oszkár, Balla Béla, P. Kováts Ferenc árai viszont többszörösükre emelkedtek az elmúlt tíz esztendőben, ennek magyarázatát a fent említett megbízható kvalitásban, illetve a dekoratív impresszionizmus szűnni nem akaró népszerűségében találhatjuk. A legnagyobb festményárverezők - a Mű-Terem Galéria és a Kieselbach Galéria - néhány képet a legnagyobbaknak kijáró „körítésben” részesít: az impozáns keretek, a harsány színek és a katalógus egész oldalas reprodukciói megteszik hatásukat. Persze kirívó esetekre is találunk példákat. Ilyen a korábban a piacon is alig ismert Pittner Olivér 12 millióért elkelt műve (1999. december, Mű-Terem Galéria). A fauve-os hatású tájkép árát két elszánt gyűjtő verte fel, ezáltal azonban legfeljebb a művész neve vált ismertebbé, nem valószínű, hogy bármelyik műve is megközelítené ezt az árszínvonalat az elkövetkező években. R. E.