Jóska és Pista összeállnak, összeadják a tőkéjüket, mert ketten könnyebb, mint egyedül, kisebb pénzzel. A hasznon osztoznak, vagy fifti-fifti, vagy valamilyen más előre megállapodott, igazságos módon: pénzbefizetésük arányában, munkavégzésük arányában, vagy a kettő közötti valamilyen átmenet szerint. Ez a társas vállalkozások lényege, és ebből vezethető le a részvénytársaság is. A kisvállalkozásoknál a tagok sokszor maguk is dolgoznak a vállalkozásban, így ott nehezen választható el a tulajdon - a tőke, a pénzbefizetés - a személyektől, munkavégzőktől. De már itt is elválhat a kettő az úgynevezett csendestárs esetében: Ő az, aki a pénzt adja, a másik meg esetleg csak munkát végez, és szintén osztoznak valahogy a hasznon. A csendestárs, aki csak tőketulajdonos, jellemzően nem szól bele a vállalkozás irányításába, vagy csak az egészen általános kérdésekbe folyik bele, minthogy érdemes-e folytatni, vagy sem. Kivonhatja a pénzét, vagy sem. Miután a pénznek állítólag nincs szaga - bizonyos szempontból mindegy, kitől származik - egy ilyen "csendestárs" végső soron bárki is lehet. Ha nem szól bele a munkába, szinte mindegy nekem, ki ad pénzt a vállalkozásomhoz. Itt kezdődik az út a bonyolultabb, nyilvános társaságok felé. Ha mindegy, ki adja a pénzt, és az akárki lehet, akár az utcáról is beeshet. Ráadásul, ha ki akar szállni, nem feltétlenül kéne ezzel romba dönteni a vállalkozást - például el is adhatja a részét másnak, például hasonló összegért, mint amennyit betett, ekkor a vállalkozás is mehet tovább, meg ő is megkapta, amit akart. Valahogy így működik egy nyilvános részvénytársaság is. Általában a részvényesek egy része, akár a többsége is, lényegében csendestárs: nem szól bele a cég operatív irányításába, és ha elégedetlen, többek között eladhatja a részvényeit. A társaságba történt befizetést, a "tagságot" a részvény igazolja, testesíti meg, de elválik az eredeti befizetőtől: szabadon értékesíthető, forgatható, és ez a társaság működését kistulajdonosok esetében nem befolyásolja. A jogi különbségeken kívül, ebben különbözik a részvénytársaság más társasági formáktól: még a korlátolt felelősségű társaságoknál (kft.-k) is inkább személyhez kötődnek az üzletrészek, az rt. az, ahol igazán személytelenné válik a tulajdon, valódi piaca lesz a tőkének. Az ilyen "csendestársi" részesedések, részvényeknek piaca alakult ki, középpontban a (részvény)tőzsdékkel. De, kisbefektetői szempontból, mi indít arra bárkit is, hogy részvényekbe fektessen? Természetesen a nyereség vágya. Elméletileg akkor érdemes a tőkét egy vállalkozásba fektetni - ha eltekintünk például a kényszervállalkozásoktól, önfoglalkoztató iparosoktól -, ha magasabb nyereségre számíthatunk, mint amennyit kockázatmentesen el lehet érni. Hiszen különben minek is kockázatna az ember, ha biztosra menve is ugyanennyit kap? Igaz ez a gazdasági társaságok, részvények esetére is. A részvénytársaságok működésének egyik alapja, hogy az elért nyereséget vagy annak egy részét feloszthatják a részvényesek között, ezt nevezik osztaléknak. Ha egy "vegytiszta" esetet vennénk figyelembe, akkor egy részvénytársaságnak évi 10 százalékos állampapírhozamok mellett több mint évi 10 százalékos osztalékot kellene kifizetnie ahhoz, hogy a részvényeseknek megérje a befektetés. A gyakorlatban ez legalább 15 százalékos adózatlan nyereséget jelent, hiszen ezután társasági nyereségadót (18 százalék) és a magánszemélyeknek osztalékadót (vagy forrásadót, 20 százalék) is kell fizetni. A gyakorlatban azonban az emberek legtöbbje nem ezért vásárol részvényt. Az osztalékért való vásárlás részben kisebb-nagyobb, de zárt körű cégekre jellemző, részben egyes kisebb vagy közepes, jól kiszámítható működésű, stabil nyereségű társaságokra (ilyenek a Budapesti Értéktőzsdén az áramszolgáltató cégek vagy a Zwack). Növekedni, növekedni, növekedni A részvényvásárlók többségét, főleg nálunk, az extraprofit vágya hajtja, és nem az, hogy éveken keresztül stabil, a kamatoknál valamivel magasabb bevételre tegyen szert. Paradox módon a jól gazdálkodó cégek többsége nem is igen fizet osztalékot, vagy csak nyereségének kisebb részét fizeti ki: hiszen ha jól tudja forgatni a tőkét, akkor miért vonjuk el azt tőle? Ezért azután a részvényesek körében az igazi bűvös szó a növekedés. Hasonlóan ahhoz, ahogy egy kis garázsból még a közelmúltban is tudott világcég lenni (Microsoft), a társaságok egy része növekedési esélyekkel kecsegtet. (A növekedés persze később az osztalékban is jelentkezhet.) Osztalék híján inkább a társaság egy részvényre jutó nyereségéhez mérik az árfolyamot (ez a gyakran használt árfolyam/nyereség hányados, price/earning, rövidítve P/E mutató), sőt sokszor nem is önmagában ezt, hanem ennek a várható csökkenését (a nyereség növekedését) veszik számításba a befektetők. De miért is van a részvényeknek eltérő árfolyama, magas kockázata? Ha egy-egymillió forintos tőkével létrehozunk két részvénytársaságot, és az egyik az első évben kétszázezer forint veszteséget, a másik százezer nyereséget ér el, akkor nyilván nem egyezik meg a két részvény értéke. De azt sem jelenti mindez, hogy a veszteséges cég részvényének értéke nulla lenne, hiszen ott van a vállalat 900 ezer forintnyi vagyona, ami a részvényesek között arányosan felosztható. A részvények értéke még ilyen esetben is komoly fejtörést okozhat a tulajdonosoknak, és itt jön be az a fránya piac: végső soron attól függ, hogy milyen áron lehet vevőt (vagy eladót) találni. A vevők és eladók elképzeléseit pedig számos tényező befolyásolhatja, leginkább a jövő a múlt helyett: milyen kilátásai lesznek a cégnek a következő egy évben, években, hosszú távon; milyen más hasonló területen tevékenykedő cégek helyzete; hogyan ítélik meg a vezetőség munkáját; milyen egyéb befektetési lehetőséget vannak a láthatáron stb. stb. A kicsiknek kuss? A gyakorlatban a részvénypiacon azonban sok más fejlemény is elősegítheti, hogy egy kisbefektető nyerjen a részvényein, és az ezt időben felismerő részvényesek jobban járhatnak társaiknál. A tőkepiacon jórészt olyan nagyobb vállalatok részvényei forognak, amelyek irányítása egy vagy pár nagytulajdonos kezében van; a kisbefektetők csak "csendestársak", kevés szavuk van a cég irányításában. A részvénytársaságok alapvető döntéshozó szerve, a közgyűlés a pénz sajátos demokráciája: miután (a különleges esetektől eltekintve) alapesetben minden részvény egy-egy szavazatra jogosít, annak lesz a legnagyobb szava, akinek a legtöbb részvénye van, vagyis aki a legtöbb pénzt fektette az adott cégbe. (Sok döntést egyszerű többséggel, a legfontosabbakat általában háromnegyedes többséggel lehet meghozni.) Így, ha a részvények legalább 50 százaléka egy kézben vagy összetartó tulajdonosoknál van, a kisrészvényeseknek bizony gyakorlatilag nem marad szavuk. Jó esetben a minősített többséget igénylő fontos döntéseknél eljátszhatják a mérleg nyelvét. Ennek ellenére vannak jogaik, így felvilágosítást kérhetnek a társaság munkájáról, belenézhetnek bizonyos dokumentumokba, és a törvénysértést tapasztalnak, felléphetnek ellene. Ilyenkor bizonyos esetekben a nagytulajdonos esetleg jobbnak látja jó áron kivásárolni a kisrészvényest… A jogszabályok ismerete a rutinos magánbefektetőknek nagyon fontos. Akkor is előnyös helyzetbe kerülhetnek a kicsik, ha a részvénytársaság többsége gazdát cserél, vagy például a cég összeolvad egy másikkal, esetleg kivonul a tőzsdéről. A jogszabályok ilyen esetekre előírják a többi részvényes kivásárlását, ha azok kérik, és jól-rosszul, szabályozzák annak árfolyamát is. (Általában az elmúlt félév átlagárfolyama a minimumár, vagy a nagytulajdonosok között alkalmazott árfolyam, ha az magasabb.) Bár ezt a nagyrészvényesek is igyekeznek kijátszani, ahol tudják - nem egy vita volt hasonló témákban az utóbbi pár évben is -, a jól döntő, jó időben vásároló részvényesek anyagilag is jól jártak. Vannak azután olyan részvénytársaságok - náluk például a privatizáció során alakult ki néhány -, amelyeknél hiányzik a nagytulajdonos, legfeljebb néhány 5-10-15 százalékos részarányú intézményi befektető van, a többi pedig nagyon szórt tulajdon. Ezeknél a cégeknél esetenként lehet arra spekulálni, hogy valamelyik hasonló, de nagyobb nagyvállalat, konkurens, beszállító, külföldi multi stb. felvásárolja a céget. Ez már akkor is árfolyam-emelkedéssel jár, amikor a felvásárló nekikezd, később bizonyos határ elérésekor neki is vételi ajánlatot kell tennie a többi részvényes felé. Amikor dől a pénz Vannak azután olyan esetek, amikor azért mennek fel a részvényárak - esetleg szinte válogatás nélkül az egész tőzsdén, mint 1996-1997-ben -, mert a külföldiek felkapják Magyarországot, néhány nagybefektető (általában külföldi befektetési alapok) úgy dönt, hogy itt az ideje magyar részvényeket vásárolni. (A tőzsdei részvények mintegy 70-80 százaléka külföldi kezekben van.) Mivel a külföldi alapok általában dollárban is százmilliós vagy milliárdos nagyságrendűek, a tőkéjük icipici töredékével is nagy felfordulást tudnak okozni a kicsiny hazai piacon. Aki ezt korábban megsejti, mint mások, az megint nagyon jól jár. Ilyen időszakokban a részvényjegyzés is kifizetődő nemzeti sport volt: a hazai kisbefektetők általában lejegyezték a - nekik fenntartott, sokszor kedvezményesen árusított - részvényeket, azután eladták a külföldi vevőknek, kicsit drágábban.