Szakemberek szerint a térség kohászatába beleölt tízmilliárdokkal sokat nem ért el a mindenkori kabinet, ha csak azt nem: borsodi kohászatról továbbra is beszélhetünk. Sajnálatos módon most is, mint mindig, negatív értelemben. Mindkét már második privatizációjában lévő kohászati társaság, az ózdi és a diósgyőri is kisebb-nagyobb gondokkal küzd. A nyolcvanas évek végén a két kohászati vállalat összességében közvetlenül több mint 25 ezer embert foglalkoztatott. Ma a Diósgyőri Acélművek (DAM) Rt.-ben még két és fél ezren sem, az Ózdi Acélművek (OAM) Kft.-ben (amely lényegében a rúd- és dróthengerműre redukálódott) pedig félezren dolgoznak. Néhány száz embert alkalmaz a két ózdi hengersor, a munkáskézben lévő finomhengermű és egy pénzügyi-befektetői társaság tulajdonában lévő durvahengermű, valamint a miskolci drótgyár, a Drótáru és Drótkötél (D&D) Rt. Sikertelen privatizációk Az ózdi és a diósgyőri kohászat utóbbi egy évtizedes sorsa - túl azon, hogy a múltban is voltak találkozási pontjaik - igencsak hasonlatos. Privatizálás, felszámolás, újra államosítás, ismételt privatizálás. Közben kétszer is laza szövetség alakult, előbb Borsodi Vaskohászati Tröszt, majd később Borsodferr Részvénytársaság néven. Diósgyőrt a kilencvenes évek elején egy orosz-ukrán konzorcium, a Szojuzruda Egyesülés, valamint az osztrák Nuovemetal GmbH privatizálta, majd az ÁPV Rt. akkori jogelődje, az Állami Vagyonügynökség szívós harcát követően - a privatizációs szervezet időközben belátta, elhibázott volt a magánosítás - a felszámolás sorsára jutott a gyár. A működő vagyontárgyak állami kivásárlását követően végezetül ismételt államosítás következett. Az újabb, már az utóbbi másfél év privatizációja nyomán a kassai Kelet-szlovákiai Vasmű többségi tulajdonába került a gyár. Az Ózdi Kohászati Üzemeket szintén a kilencvenes évek elején vásárolta meg, példaértékű privatizációnak nevezve az üzletet, a német Metall-gesell-shaft AG és Korf AG által létrehozott konzorcium, 30 millió márkáért. A hangzatos ígéretek ellenére a németek igen rövid idő múlva kivonultak 30 millió márkájukkal együtt, lepusztult gyárat hagyva maguk után. A cég úgyszintén a felszámolás sorsára jutott. A történet Diósgyőrhöz hasonlóan megismétlődött: állam által történt kivásárlás - államosítás -, majd néhány évig tartó sikertelen privatizációs kísérletek után a német Max Aicher GmbH lett a tulajdonos. A drótgyár krónikája ha nem is kísértetiesen, de csaknem megegyezett a gyáréval. Itt ugyanis a felszámolást nem előzte meg sikertelen privatizáció és a felszámolásból a cég nem került vissza kizárólag az állam tulajdonába. A D&D Kft.-ben az ÁPV Rt. akkori jogelődje, az ÁV. Rt. 49 százalékos tulajdoni hányadot szerzett. Kétmillió tonna acél A magyar vas- és acélipar a nyolcvanas évek közepén még 3 és fél millió tonna terméket állított elő. A kilencvenes évek elején ennek kevesebb mint fele készült. A csökkenésből a főleg a Dunaferr által gyártott lemezáruk mérsékeltebben, a két borsodi gyár termékei, a rúd- és idomacélok erőteljesebben vették ki részüket. 1992-ben - a szakemberek ezt az évet tekintik az ágazat mélypontjának - mindösszesen 267 ezer tonna termék hagyta el a két gyárat. Ez a termelési szint az 1987-esnek még az ötödét sem érte el. Fél évtizeddel ezelőtt készült egy olyan számítás is, amely azt taglalta: mennyibe kerülne a diósgyőri kohászat végleges megszüntetése. Túl azon, hogy ebben az esetben az ország nemesacélimportra szorult volna - ennek költsége akkori árakon 3,5 milliárd forintra tehető -, a létszámleépítés, a végkielégítések, az új munkahelyek teremtése - 5,5 ezer ember állásáról volt szó - a nemzeti vagyon csökkenése, a bontás, a rekultiváció összköltségét 42,3 milliárd forintra taksálták. Ez alig több mint amennyit Diósgyőr kapott a központi költségvetésből különböző jogcímeken az elmúlt években. Ózdról nem készült ilyen számítás, amikor ugyanis erre kerülhetett volna sor, az itteni kohászatból jószerivel - a rúd- és dróthengermű kivételével - már romhalmaz maradt. Mind a kohók, mind a folyamatos acélöntőmű, mind a kemencék egyenlővé váltak az ócskavassal. Minden bizonnyal politikai megfontolásokból sem a diósgyőri, sem az ózdi gyárat nem zárták be. Kimondatott: a korábbinál kisebb méretű, de jó minőségű árut termelő kohászatra továbbra is igény van Magyarországon (távlatokban 1,8-2 millió tonna lemezáru, 700-800 ezer tonna - borsodi - rúd- és idomacél termelésére van szükség). Annak ellenére, hogy a keleti piacokon való eladásoknak nem volt és nincs realitása és a hazai felhasználók számának növekedésére sem lehet számítani. A nyugati vevők pedig igencsak megválogatták: milyen magyarországi kohászati termékre van szükségük. Az OAM-ot és a DAM-ot végül is privatizálásra alkalmas állapotba hozta a privatizációs szervezet, amely magára vállalta a létszámleépítés ódiumát is. Az ózdi gyár német tulajdonosa a privatizációs szerződés aláírásakor a folyamatos és biztonságos alapanyag-ellátás érdekében önként vállalta egy miniacélmű megépítését, vagyis a saját acélgyártó kapacitás kiépítését. A kohászati cég legnagyobb gondja ugyanis mind a mai napig az alapanyagként használt buga beszerzése. Bár az Ózdtól mindössze alig ötven kilométerre lévő Diósgyőr gyakorlatilag képes ilyen bugát előállítani, a bizonytalan szállítás miatt az OAM főleg az Aicher cég németországi anyavállalatától szerezte és szerzi be azt. Az acélmű megépítését egy beígért 50 millió márkás bajor hitel reményében is vállalta a cég, ezt azonban a mai napig nem kapta meg, mint ahogy állami garanciavállalás hiányában a magyar bankok sem hajlandók finanszírozni a munkálatokat. A beruházás 1998-ra tervezett megkezdését nemcsak ez, hanem Diósgyőr gondjai is háttérbe szorították. Tudniillik időről időre felröppent a minduntalan cáfolt hír: a Max Aicher GmbH tárgyalásokat folytat az ÁPV Rt.-vel a DAM esetleges megvételéről, amennyiben a cég tulajdonosa, a kassai Kelet-szlovákiai Vasmű a szerződésben foglaltaknak nem tenne eleget. A DAM megszerzése ugyanis feleslegessé tenné az ózdi kemence megépítését, Diósgyőrből - ha német tulajdonba kerülne - kényelmesen el tudnák látni az ózdi hengersorokat alapanyaggal. (A Max Aicher egyébiránt indult a DAM privatizációs tenderén, de pályázatuk nem nyert.) A kassaiak szerződésszegésére néhány héttel ezelőtt sor került, ami abban állt, hogy a szlovák tulajdonos nem fizette be a DAM tőkeemelésének rá eső utolsó részletét, ám a szlovák cég illetékesei határozottan kiálltak diósgyőri tulajdonlásuk mellett, hírek szerint még a kirótt kötbért is hajlandók kifizetni. Ennek tudatában (is) az OAM néhány hete intenzívebben kezdte meg a miniacélmű és a hozzákapcsolódó folyamatos acélöntőmű építését. A 400 ezer tonna éves kapacitású acélmű berendezéseit Olaszországból szállítják a helyszínre. A tervek szerint egy év múlva, jövő júniusában csapolhatnak újból - hosszú évek után először - Ózdon. Alapvető változás 2000-ben A vaskohászatot a mai napig is sújtó válságból az OAM és a fél évvel ezelőtt részvénytársasággá átalakult D&D jórészt kilábalt, mindkét cég, ha szerény mértékben is, de már nyereségesen termel. A DAM vesztesége ellenben továbbra is milliárdos. Az első negyedévben a diósgyőri gyár mínusza meghaladta az 1,2 milliárd forintot, ami az egész évre tervezett veszteség háromnegyede. A trend változását 2000-re teszik, ekkorra 170 millió forint nyereséget terveznek. Diósgyőrben az idén 315-320 ezer tonna a termelési terv, Ózdon 230 ezer tonna. Ez továbbra is messze elmarad mind a jelenlegi kapacitástól, mind pedig a kohászati szakemberek által becsült és ildomosnak tartott 700-800 ezer tonna rúd- és idomacéltól. I. S.