A biztosítás az egyéneknek abban a hajlandóságában gyökerezik, hogy többségük inkább elvisel egy rendszeresen felmerülő, pontosan kiszámítható kis veszteséget, mint egy egyszeri, de az életminőségre katasztrofális hatású nagy kárt. Az ilyenfajta kockázatkerülési hajlandóságot használják ki a biztosítótársaságok, amikor az öngondoskodási szándéknak - jutalék ellenében - szervezett keretet biztosítanak. Kockázatporlasztás, emberéletek Szolgáltatásaiknak van egy speciális tulajdonsága, a "kockázatporlasztás". Ennek során a biztosító ügyfeleit úgynevezett veszélyközösségekbe csoportosítja, ahol a hasonló kártól félő, hasonló körülményekkel rendelkező ügyfelek nagy száma garantálja - különböző statisztikai módszereken keresztül - a rájuk leselkedő veszély (kockázat) kiszámíthatóságát. Ez a szervezett szolidaritás természetszerűleg nagyobb biztonságot képes nyújtani, mint ha mindenki saját maga kívánna (például banki) tartalékolással felkészülni a jövőbeli bizonytalanságra. Az elvek szintjén még egy fogalmat érdemes idejében tisztázni, ez pedig a kárfelosztás és a kockázatfelosztás közti különbség. Az előbbi utólagos gondoskodást jelent, a kár bekövetkezte után a költségek valamilyen mértékű átvállalását. Példa lehet erre, amikor egy leégett házat a rokonok segítenek újjáépíteni. Ezen az elven működik a társadalombiztosítás (tb) is - a lakosság kereső része minden évben előteremti a még élő nyugdíjasok járadékát. A kockázat felosztása azonban előzetes, amire azért van szükség, mert utólag lényegesen nehezebb az embereket szolidáris viselkedésre bírni (a tb esetében például az állam kényszeríti ki az ilyenfajta "együttérzést"). Gyakori vélekedés, hogy amikor valakivel nem történt semmilyen kár, akkor úgy érzi, feleslegesen fizetett a biztosítónak, pedig a biztosítója folyamatosan kockáztatott a megbízója helyett. A biztosítás tárgya szerint beszélünk személy-, illetve vagyonbiztosításról, míg a kár szempontjából különbséget teszünk összeg- és kárbiztosítások között. Utóbbi két fogalom szétválasztását az emberéletnek a biztosítás tárgyaként való megjelenése indokolja. Míg egy autó összetörése után a biztosító által fizetett kártérítés (a biztosítási összeg) lehet a kárral arányos és szolgálhat a vagyontárgy helyreállítására vagy cseréjére, addig erre egy személy halála után aligha van mód. A személyre irányuló baleset-biztosítás ugyanakkor az úgynevezett csonkolási táblán keresztül már differenciált kártérítést nyújt. Alul-, vagy túlbiztosítva Két fő biztosítási ágat szoktak még szétválasztani, az élet- és a nem életbiztosításokat, ezen a két területen ugyanis gyökeresen eltérő tartalékképzési megoldások követendők. Az életbiztosítások esetében a futamidő alatt legfeljebb egyszer következik be a kár (a halál), és ennek bekövetkezési valószínűsége az időben egyre nő, így a befizetett díjak nagy része után stabil, hosszú távú tartalékot képeznek a biztosítók. A nem élet (hanem vagyon-, baleset- vagy betegség-)-biztosítások esetében azonban sokkal nagyobb káringadozást figyelhetünk meg a kockázat viszonylagos állandósága mellett, a szerződések futamideje pedig általában rövidebb. Így komoly tartalékok létrehozására nincs lehetőség, nem beszélve arról, hogy a biztosító eredményessége is erős hektikusságot mutathat. A vagyonbiztosításokon belül szoktak beszélni direkt, illetve felelősségbiztosításról. Míg előbbi a tulajdonos vagyontárgyának közvetlen védelmét jelenti, utóbbi a mások tulajdonában okozott károkat téríti meg. Említést érdemel még az alulbiztosítás illetve a túlbiztosítás fogalma, amikor a szerződéses érték alacsonyabb, illetve magasabb a vagyontárgy tényleges értékénél. Az a személy, aki például túlbiztosítja a házát, érdekelté válik a káresemény beköveztében, a "káronszerzés tilalma" szerint azonban a kártérítés a károsultat csak az eredeti (és nem jobb) helyzetbe hozhatja. Az alulbiztosítás az ügyfél számára az alacsonyabb díjszabás miatt lehet kedvezőbb. A biztosító azonban ilyen esetben alkalmazhatja a "pro rata" elvet, és csak a teljes biztosítási összeg és a tényleges érték arányában hajlandó kártéríteni. Például ha valaki a balatoni nyaralóját annak értékének felére biztosítja, a bekövetkezett (vihar-) kárnak is csak a felét fogja megkapni. A biztosító ilyenkor azt vélelmezi, hogy a szerződő az önrészesedésben tartott másik ötven százalékról maga kívánt gondoskodni. A másik megoldás a "premier risque", amikor egy meghatározott határösszegnél egyszerűen nem kaphatunk többet. Ilyenkor persze a limitet túllépve már hiába szaggatjuk össze a nyaralóhoz tartozó megunt napágyainkat. Most pedig vessünk egy pillantást a biztosítások díjszámításának kulisszatitkaira. A legnehezebb feladat a kockázat, illetve a káreloszlás meghatározása, ezután jöhet a tényleges díjtétel kiszámítása. Az egyszeri haláleseti biztosítások esetében például a Központi Statisztikai Hivatal rendszeres felmérései alapján elkészítik (külön-külön a férfiakra és a nőkre) az azonos évben születettek kohorszának kihalási rendjét (vagyis a halálesetek időbeli megoszlását). Kihalási rendek Ennek segítségével úgynevezett halandósági táblát szerkesztenek, ami százezer egyszerre született egyénre vetítve megmutatja, hogy hányan élik meg közülük az első, második, harmadik stb., harmincharmadik, századik életévüket. Ezek után azt mondják, hogy például (harmincéves belépési kort és húszéves futamidőt feltételezve) a most szerződést kötő harmincéveseknek pontosan annyit kell befizetniük, mint amennyi a menet közben meghaltak után felmerült kifizetések jelenre diszkontált értéke. Azaz, az egy főre kalkulált biztosítási díj ezen diszkontált kifizetések összegének és a kezdeti létszámnak a hányadosaként adódik. A biztosító felől a bevételeknek és a kiadásoknak ezt az egyezőségét nevezik ekvivalenciaelvnek, az így kapott díjat pedig - mivel költség- és profitelemet még nem tartalmaz - nettó díjnak. A ténylegesen beszedett díj természetesen a szerződés indításának egyszeri költségeit (ilyen az ügynöki jutalék), illetve a fenntartáshoz kötődő rendszeres költségeket és a haszonrést is tartalmazza. Magyarországon a biztosítások szabályozását az 1995-ös XCVI. törvény tartalmazza, amely alapvetően kogens jellegű, vagyis az ott megfogalmazott előírásoktól a felek közös akarattal sem térhetnek el (kivéve, ha az egyértelműen az ügyfélnek kedvezne). Kiderül az is, hogy jogilag az ajánlattevő mindenkor az ügyfél. Az utóbbi időben egyébként a magyar biztosítási piac látványos fellendülést mutatott, becslések szerint csak az életbiztosítók tavalyi bevétele meghaladta a 90 milliárd forintot és jelenleg már több mint 10 millió biztosítási szerződés van hazánkban. Következő cikkünkben a magyar biztosítási piacot, illetve szereplőit vesszük részletesebben szemügyre. KÖVESVÁRI KRISZTIÁN