Az európai kormányoknak el kell dönteniük, hogy felvállaljanak-e egy energiaválságot vagy ehelyett inkább egy költségvetési krízis menedzselésével próbálkoznának – írja Tyler Cowen, a George Mason University professzora a Bloombergen megjelent véleménycikkében. Eközben a világgazdaság egyfajta egyensúlyt tarthat a kettő között.

Becslések szerint az európai energiaárak elszállása a kontinens GDP-jének 6-8 százalékát elérő költséget okoz, amire az egyik reakció az lehet, hogy a gazdaságpolitika irányítói hagyják a sokkoló inflációt érvényesülni, ami alkalmazkodásra kényszeríti a vállalatokat. Ezzel a feldolgozóiparban megugranának a gyártási költségek, megnőne a háztartások fűtésszámlája, csökkenne a szabadon elkölthető jövedelme, amit más szolgáltatásokra és árukra költhet.

Összességében megismétlődne az, ami 1979-ben történt a második olajárrobbanás után, amelyben az energiaárak elszállását méretes gazdasági recesszió követte. Csakhogy a recesszió jellemzően többe kerül, mint amekkora kiadást a kezdeti ársokk okozott. Az ágazatok dominószerűen döntik el egymást, a befektetési eszközök értéke esik, ami visszaveti a beruházásokat.

Nem puszta elmélet

Ez nem csupán elméleti lehetőség: az elmúlt hónapok makrogazdasági adatiból látszik, hogy a német vállalatok exportja komolyan visszaesett, bár ezt nem kizárólag energiaproblémáik okozták. Mindez elég rosszul hangzik, ám csak addig, amíg nem gondolunk bele az alternatívába, nevezetesen abba, hogy a kormányok költségvetési támogatásokkal ellensúlyozzák az energia drágulását. Ez ugyanis elkerülhetetlenül a büdzsék felborulásához vezet.

Ha a kormányok elég pénzt tolnak be az energiaszámlák ellensúlyozásába, akkor olyan helyzetet teremthetnek, mintha az energiasokk meg sem történt volna. E politikának határozottabb jelei vannak, mint az energiainfláció elengedésének. A brit kormány 200 milliárd fonttal, a német pedig 200 milliárd euróval akarja kipárnázni az energiafogyasztókat az inflációs csapás levezetése érdekében.

A módszerek között lehetnek ártámogatások, jövedelemátcsoportosítások az energiacégek profitjából a felhasználókhoz vagy sima szociális vagy vállalati támogatások. A közös bennük az, hogy jókora lyukat ütnek a kormányok költségvetésén. A teljes költség európai szinten elérheti a GDP 6-8 százalékát, ami éppen akkora, mint amekkora kiadást a megugrott energiaszálmák kifizetése okozna. A támogatások forrását pénznyomtatással, hitelek felvételével, szelektív adóemeléssel lehet előteremteni.

Elköltségvetésiesítés

A jó hír az, hogy ezzel az energiaválságot át lehet alakítani költségvetési válsággá, a rossz hír pedig az, hogy ez a válság is egyfajta válság. Az 1970-es években a kormányok nem mentek el ebbe az irányba, ám azóta az állami eladósodás sokkal megszokottabbá vált. Így aztán nevezhetjük ezt a válságkezelési módszert "elköltségvetésiesítésnek". A koronavírus-járvány jó példája volt ennek: a kormányok szórták a pénzt, hogy a lezárások miatt kiszáradt gazdaság nehogy a gazdaság szereplőinek "éhhalálához" vezessen.

Ez sem csodaszer azonban, első következménye mindjárt az, hogy az Európai Unió fiskális szabályai – a pandémiás válságkezeléshez hasonlóan – végleg a kukába kerülnének. A másik hogy a kialakuló szuper államadósság kiütheti a biztosítékot a kötvényvásárlóknál. Magyarán kivonulhatnak az állampapírpiacról, pénzügyi válságot okozva, amire utoljára 2008-ban volt példa.

Röviden:  egyik forgatókönyv sem különösebben vonzó, egyiknek sem tudjuk kiszámítani a következményeit és a történet végén vagy a megélhetési válság miatt, vagy az adósságválság miatt így is, úgy is belebukhatnak a válságkezelésbe a kormányok. Így aztán ideje egyeseknek elgondolkodniuk a jövőjükön - véli a professzor.