"Autó - autószalon - fénykép - zene - vers. Első hallásra a kapcsolódás kicsit erőszakoltnak tűnik. Ha azonban körülnézünk, mégis magától értetődő és békés összhangot látunk" - foglalta össze találóan érzéseit - és valószínűleg a közönségéét is - a tárlatot megnyitó Kautzky Armand színművész. St. Martint, a szaxofon romantikus művészét nem kell bemutatni. Csakhogy St. Martint, a fotóst és költőt már korántsem ismerik annyian. Csak kedvtelésből fényképez, örökíti meg a szívének kedves látványt, pillanatot, hangulatot azután - ahogy mondja - "picit machinál" rajtuk. Így keletkeznek az olyan - különös címeket (Üvölt a néma csönd) viselő, fekete-fehér fotók, mint a kövér vízcseppeket dajkáló kopasz faág (Jól megizzadtam), a kép előterében élesre állított, a szemlélő felé nyújtózó női kézfej (Érints meg), a "békaperspektívából" fényképezett utcai lámpa (Kilátó), a mazsolává aszalódott szőlőfürt (Ősz), a lepusztult ház, előtte sehová nem vezető sínekkel (Az állomás neve Föld). A képi kifejezésmódokat - festészet és fényképek formájában - a művész a verbálissal egyenrangúaknak vallja. A verbális élményt - St. Martin verseit - Kautzky Armand és a "szerző" tolmácsolásában kapták az egybegyűltek, bár St. Martin egy vaskos naplóból, "a könyvéből" olvasta lúdtollal és tintával írott, rímekbe szedett gondolatait, Budai László zenész és festő, a régi iskolatárs szintetizátorzenéjével kísérve. Az embernek észre kell vennie, hogy él - Van-e még műfaj, amiben szívesen kipróbálná magát? - kérdezem St. Martint a megnyitó után. - Ezeken kívül a színházi életben voltam és vagyok jelen, zeneszerzőként, zenei rendezőként, mind a mai napig. Ez nem áll távol tőlem, sőt, inkább azonos azzal, amit a lemezeimen is hall a közönség. Emellett voltam már szereplő is egy-egy darabban. Hogy ezt is kipróbálhattam, Almási Évának köszönhetem, aki négy évvel ezelőtt kért fel, hogy írjak zenei anyagot, szövegeket és legyek a zenei rendezője Roman Weingarten Nyár című darabjának, amit ő rendezett. - Hogyan érintette a kihívás? - Meglepődtem és nagyon boldog voltam, hogy részese lehettem ennek a szürrealista, igen nehéz, de kőkeményen az életről szóló darabnak, amit a közönség - úgy láttam - nagyon megszeretett. - Ön, a romantikus, hogyan érezte magát egy szürrealista darabban? - Elképesztően bennem volt az is, hiszen itt is hangulatokat kellett közvetíteni a közönségnek. Úgy éreztem, sikerült. - Hány alakja van még St. Martinnak? - Egy még biztosan van, de az már a privát élet. Van egy kisfiam. és apaszerepben is próbálkozom helytállni. Bízom benne, hogy sikerrel. - És mikor pihen? - Szeretem a természetet, szeretem különböző nézőpontból megközelíteni. Kedvencem a Libegő. Sokszor kijárok oda, egyedül is és csavargok egy-két órát a hegyekben. Csodálatos nyugalmat ad. Nem tudom, miért jó az embernek, ha fenn jár a magasban... - Talán mert Ikarosz óta, mindig is szeretett volna repülni... - Igen, ez mindig elgondolkoztatott, s talán ki is derül az Állomás neve Föld című dalomból. Az ember megérkezik a Földre és attól a perctől kezdve jönnek a lehetőségek a "fellépésre", napjában többször is. Zajlik a színjáték, mindenki írhat hozzá egy-két sort. Az embernek észe kell vennie, hogy él. Rendszeresen olvasok bölcsességekről szóló könyveket, s egy római kori bölcs egy mondata megragadott: Eltelt egy nap és nem csináltam semmit. Gondolod te - mondja a szerző -, de arra nem gondoltál, hogy mégis tettél valamit: éltél. - Mit tud még adni az embereknek? - Saját magamat. A hangulataimat. Ahogyan én érzem a létet, ahogyan szeretem a természetet. Ezt próbálom átadni a közönségnek. Lányfejek nagy kalapban Budai László édesapja csellista, édesanyja autodidakta festő. Tizenhárom kiállított képének többségén - legyen bár a címe Csendes pillantás, Várakozás, Testvérek vagy Olvasó lány - fiatal nőket ábrázol, nagy szélű kalapban. E romantikus képeinek témáját édesanyjától, tehetségét portréfestő dédnagyanyjától eredezteti. Bár már túl van közel harminc - közte majd' húsz önálló - kiállításon, mégsem mondhatja el magáról, hogy közismert festőművész. Tíz éve kezdett festeni, mintegy pótcselekvésként, ahogy mondja. Zenész volt, de vakvágányra jutott a zenével. - A zenében volt a hiba, vagy önben? - A zenémet az imént hallhatta. Miben lehetett a hiba? Csakis bennem. Nem vagyok elég kommunikatív, elég törtető, elég ügyes. Enélkül pedig nagyon nehéz a mai világban. - Hol lehet a műveivel találkozni? - Sokfelé, mert képügynökök járják velük az országot. Nem vagyok boldog ettől, de ott, ahol mi lakunk, nem megy másképp. A feleségemmel, aki tanár, kiköltöztünk egy kedves, festői faluba, Mártélyba. Először főleg tájképeket festettem - mutat a gyönyörűséges pipacsmezőt, mellette pedig két, öreg fákat ábrázoló tájképre -, aztán rátaláltam a portréra. - Főleg fiatal leányfejeket fest, florentin kalapban. Miért? - Egy férfi szereti a nőket és a nők romantikusak kalapban. Úgy a legszebbek, szerintem. Általában fotóról festek, de van két-három modellem is és persze a feleségem. Ő is szereti a nagy kalapokat. - Szóval Ön is romantikus, mint St., Martin? - Igen. Ez - gondolom - érződött abból is, ahogyan itt együtt zenéltünk. Pedig még soha nem játszottunk együtt közönség előtt és erre az alkalomra sem próbáltunk. Mégis megtaláltuk az összhangot. - A zenéről végleg lemondott? - Ellenkezőleg, végleg rá akarok állni. Egyre inkább erősödik bennem, hogy igazából zenész vagyok. Valójában a zenélés mellett szeretnék festeni. De lehet, hogy húsz év múlva fordul a kocka. HEGEDŰS ESZTER