„Az energiaárak azt közlik velünk, hogy nem csak gyorsabban, de máshogy kell haladnunk, új megoldásokat kell találnunk. A most zajló geopolitikai változásokkal ez még sürgősebbé vált” – fogalmazott a napokban az Európai Unió fájdalmasan magas energiaáraival kapcsolatban a görög miniszerelnök, Kiriákosz Micotákisz. A diplomatikus megfogalmazás mögött jogos félelem húzódik meg.

Az Oeconomus szerint legyen szó a fosszilis- és nukleáris energiához való hozzáállásról, vagy az elektrifikációs stratégiáról, az EU energiapolitikája mostanra teljesen elszigetelődött a világban. Názzük nyersanyagonként.

Olaj: Viszonylag keveset olvasunk róla itt Európában, de

2024-ben ismét új rekordot döntött a világ olajfogyasztása (103 millió hordó naponta), csaknem 1 millió hordóval emelkedve.

A Nemzetközi Energiaügynökség szerint 2025-ben újabb 1,1 millió hordóval, 2026-ban pedig ismét több mint 1 millió hordóval emelkedik majd a globális olajkereslet, annak sokszor beharangozott „tetőzése” tehát még várat magára.

Szén: Kína 2024-ben zsinórban kilencedszerre is bejelentette, hogy idén több szenet fog felhasználni, mint az előző évben – miközben önmagában a világ teljes szénfogyasztásának a felét adja. India – ahol az áramtermelés kétharmadát biztosítja a szén – azt tervezi, hogy 2030-ig megduplázza (!) acéltermelését, ahol szintén a klímaszennyező szénalapú termelés lesz a meghatározó.

Gáz: Miközben

az EU úgy tudja, hogy az LNG csupán egy átmeneti megoldás lesz az európai gázkorszak hátralévő maradék 10-15 évére, a világ többi része egy döntően gáz alapú jövőre készül.

Kanadától Ghánáig versenyeznek a termelő vállalatok, hogy a lehető leggyorsabban futtassák fel a kitermelést a lehető legalacsonyabb áron. Az Egyesült Államok már most a világ első számú gáztermelője és exportőre, de Észak-Amerika kapacitása pár éven belül megduplázódik, a világ LNG termelési kapacitása pedig 2028-ra 40 százalékkal bővül.

Atomenergia: az EU nemcsak teljesen az atomerőművek építésében, de a nukleáris innovációban is lemaradt. Az elmúlt 10 évben Kína 37 atomerőművet épített, és ezek technikai színvonala – a nyugati és orosz technológia asszimilációjával – egyre magasabb.

Washingtontól Pekingig a fókusz tehát a legfontosabbnak tartott piacok, technológiák dominálására és a maximális versenyképességre került, márpedig ezek egyik kritikus tényezője a nagy volumenű, olcsó és időjárásfüggetlen energia. A globális energetikaitrendek már Donald Trump győzelme előtt is határozottan egy másik jövő felé tartottak, mint amit a zöldek által dominált európai gazdaságpolitika elképzelt.

Idén januártól, az új amerikai kormányzattal pedig egy teljesen új korszak kezdődik a globális energiapolitikában.

Brüsszel azonban, minden versenyképességgel kapcsolatos retorikája ellenére, még úgy tesz, mintha a siker egyetlen igazi fokmérője a dekarbonizáció sebessége lenne. Ha nem kerül sor időben a most törvényekbe és határidőkbe bebetonozott európai zöldátállási stratégia felülvizsgálatára, a kontinens gazdasági térvesztése még nagyobb lendületet vesz majd.