Patai jelezni akart valamit. Azt, hogy ez nem egy következmények nélküli ország. Ideje volt már. Nem, nem nekünk, magyar állampolgároknak hiányzott ez − az átlagmagyar ma már csak legyint akkor, ha újból szembe találja magát az orwelli véleményekkel: "amíg engem nem zavarnak, addig lehetnek egyenlőbbek, ha meg zavarnak, akkor sem tudok mit tenni".

De tőlünk nyugatabbra (sőt talán már bizonyos keletibb országokban is) nehezen értik, hogy mi történik ezen a 93 ezer négyzetkilométeren. Nekik kellett végre megmutatni, hogy az adott szónak igenis súlya van, ha kezet adunk valamire, akkor amellett kitartunk. Ha nem sikerül, akkor pedig nem másra (Brüsszelre) mutogatunk, hanem elismerjük, hogy mi hibáztunk.

Patai ezt tette. Ő a Bankszövetség elnökeként ígéretet tett a tagbankoknak, azok betéteseinek és a bankok Magyarországra eurómilliárdokat befektető tulajdonosainak, hogy megállapodik a kormányzattal. Rávette őket, hogy a válság okozta veszteségleírásokon túl vállalják be a bankadót − ezt a terhet a távközlési cégekkel ellentétben sehol nem támadta meg a banki közösség, csak a jogilag aggályos végtörlesztés miatt született alkotmánybírósági beadvány. A bankok aktív részesei, a szabályozást tekintve pedig kidolgozói voltak az állam által oly büszkén vállalt állami devizaadós-mentő csomagnak − itt is százmilliárdos tételekről mondtak le.

De az adott szó ma Magyarországon nem elég. Patai nem tehetett mást, mint beismerte, hogy tévedett − nem ő volt szószegő, de a másik oldal nem akarta elvinni a balhét.

A banküzem bizalmi viszonyon alapszik: meg kell bíznom a bankomban. Patai Mihály lemondásával bankárként cselekedett. Nem magyarázkodott, nem hivatkozott vis maiorra, egyszerűen csak azt tette, ami ebben a helyzetben az egyetlen lehetőség volt arra, hogy fennmaradjon ez a fontos bizalmi viszony. Lehet, hogy jobb volna, ha tényleg "bankárkormányunk" lenne.

A cikk szerzője a Napi Gazdaság főmunkatársa.