A Magyar Villamos Művek (MVM) Rt. tulajdonába kerültek a Magyar Villamosenergia-ipari Rendszerirányító Rt (Mavir) részvényei, egy szavazatelsőbbségi kivételével – tudósítanak a múlt hét végi hírek. Az MVM pénteki közgyűlésén arról döntöttek, hogy a Mavir részvényeit a cégbe apportálják, és így az alaptőkéjét ennek megfelelően 629,6 millió forinttal megemelik. A Mavir, amelyet 2000 őszén szervezett önálló cégbe az MVM, majd 2002 elején a gazdasági minisztérium felügyelete alá került, némi vargabetűvel visszatért az MVM kebelébe. Miért is váltott ki e művelet élénk visszhangot a piacosodó energiaszektorban? A rendszerirányító függetlenségének értelmezése, illetve a hazai energetikai konszern helyzete körül csúcsosodtak a viták. A kérdés első része azért izgalmas, mert a villamos energia mindkét megkülönböztető sajátsága markánsan megjelenik a rendszerirányítás körül: a tárolhatatlanság és a kötött pályás szállítás. Számos félreértés forrása lehet az energiapiaccal kapcsolatban, ha megfeledkezünk arról, hogy a villamos energiát mint meghatározott műszaki paraméterekkel rendelkező terméket végső soron nem az egyes erőművek állítják elő, hanem a rendszer, az állandóan változó igényhez folytonosan igazítva a teljesítményt és termelést. A piacosítás nem változtatja meg a technikai alaphelyzetet, a kereskedelmi elszámolás (mérlegkörök) új rendszere csak decentralizálja a kiegyenlítő energia elszámolását. A Mavir rövid definíciója tehát kulcsszerepet rejt: a villamosenergia-rendszer üzemének tervezését, irányítását ellátó szervezet, amelynek feladata a rendszerszintű operatív üzemirányítás, forrástervezés, hálózati üzem-előkészítés, villamosenergia-elszámolás, a rendszerszintű szolgáltatások, az átviteli hálózathoz való szabad hozzáférés biztosítása. Gyakran megfeledkezünk arról is, nemzeti keretekben gondolkodva, hogy a villamosenergia-ellátás kiterjedt és bonyolult nemzetközi együttműködő környezetben történik, immár sok évtizede. Ez azt jelenti, hogy a kontinentális nyugat-európai rendszeregyesülés, az UCTE (23 ország koordináló intézménye) 450 millió főre kiterjedő szinkronterületének tagjaként hazánkon átfolyik a lengyel és francia erőművekben termelt áram 5-6 százaléka. A régebben alapvetően üzemzavari kisegítésre tervezett együttműködő rendszerben a jelentős kereskedelmi áramlások már elérték a rendszer teljesítőképességének határait. Az üzembiztonság és megbízhatóság forog már kockán: az UCTE július 1-jétől életbe lépett üzemviteli kézikönyve éppen az új helyzetre igyekszik új játékszabályokat adni a szabályozási területek és blokkok komplikált összhangjának biztosítására. A helyzet valóban új, hiszen a piacnyitással megsokszorozódott a szereplők száma, s az egységes belső piac is illúzió marad a nemzetközi átviteli hálózatok jelentős fejlesztése nélkül. Az Európai Unió 2003-ban elfogadott árampiaci irányelv-fejezete kompromisszumok között fogalmazta újra a rendszerirányításra vonatkozó rendelkezéseket. A 2003/54 EK irányelv IV. fejezete kötelezi a tagállamokat egy (vagy több) átviteli rendszerirányító (transmission system operator – TSO) kijelölésére, amely felelős az átviteli hálózat üzemeltetéséért és a rendszer szabályozásáért. A villamosenergia-törvény (VET) idén júniusban elfogadott és szeptembertől hatályba lépő módosítása meghonosítja a TSO működési kereteire vonatkozó szabályokat, amelyek a jogi szétválasztás minimumkövetelményeit is tartalmazzák arra a megengedett esetre, ha vertikálisan integrált vállalkozás részeként tevékenykedik a rendszerirányító. A probléma összetett, mert egyfelől a rendszer operatív irányítása és fejlesztése szempontjából kívánatos, hogy az átviteli hálózat feletti minél közvetlenebb rendelkezés illesse meg a rendszerirányítót. Másfelől az integrált vállalkozás keretében tartott TSO esetében állandóan felmerülhet a kézenfekvő részrehajlás vádja a piaci verseny, illetve a hálózati hozzáférés biztosítása során. Az európai helyzet áttekintése érdekes képet nyújt a sokszínű nemzetközi gyakorlatról. Illendő a spanyol rendszerirányítóval kezdeni, hiszen a REE (Red Eléctrica de Espana) a világ első TSO-ja címmel büszkélkedhet: 1985-ben hozták létre az átviteli és teherelosztási feladatokra szakosított önálló céget, amely 1997-től a nagykereskedelmi piac (OMEL) alátámasztója. A tőzsdén jegyzett cégben jelentős iparági szereplők 3-3 százalékos részesedéssel bírnak, emellett 28,5 százalék az állami tulajdon, míg 59,5 százalék a közkézhányad. Európa másik nagy piacán, a liberalizációval fontolva haladó Franciaországban az RTE (Gestionnaire du Réseaux de Transport d’Électricité) 2000 közepén jött létre, s tavalyelőtt több mint négymilliárd euró árbevételt hozott az EdF vállalatának. Németországban a fentiekkel szemben hagyományosan saját rendszerirányítója van mindegyik átviteli hálózattal (is) rendelkező cégnek. Itt tehát máris négy TSO van: az EnBW Transportnetze, az E.On Netz, az RWE Transportnetz Strom és a Vattenfall Europe egyaránt irányítja a saját rendszerét. Ausztriában is hasonló a helyzet, nyugati szomszédunk három szabályozási zónára oszlik. A legnagyobb átviteli hálózat üzemeltetője a Verbund konszern leányvállalata, az APG, mellette TSO szerepet tölt be Vorarlbergben a VKW Übertragungsnetz, illetve Tirolban a TIRAG, mindkét cég a regionális szolgáltató leányvállalatként egyszersmind földgáz-rendszerirányítást is folytatva. Ezek után már nem csodálkozunk, hogy a kicsiny Svájcban a hazánkban is jelen lévő ATEL-csoport mellett még hat magántársaságnak van saját TSO-ja az UCTE-ben. (Svájc nemcsak az EU-tagsággal, hanem a piacnyitással szemben is elutasító, de az áram nem ismer határokat a kontinens közepén.) Egyszerűbb a helyzet a németalföldi országokban. A TenneT kizárólagos állami tulajdonban menedzseli 2001 óta a 680 kilométeres holland hálózatot, míg belga társa, az Elia az Electrabel és a CPTE rendszerirányítási és hálózati részlegeinek összeolvadása révén jött létre ugyanebben az évben. Dániában némileg érdekesebb a szituáció, tekintve hogy nyugati része az UCTE-szinkronterület tagja (Eltra), míg keleti része a skandináv NORDEL-hez csatlakozik. Másrészt a független rendszerirányítás államosítást és összeolvadást hozott, idén a fenti két társaság és a Gastra földgázszállítóvezeték-üzemeltető Energinet.dk néven egyesülve kizárólagos állami tulajdonban szolgálja a szereplőket mindkét piacon. Ha már a NORDEL környékén jártunk, említsük meg a Fingridet, amely független TSO-ként 1997-ben kezdte irányítani a finnországi hálózatot. A cégnek 12 százalék erejéig tulajdonosa az állam, 25-25 százaléka van a Fortum- és Pohjolan Voima-csoportoknak, 38 százalék biztosítási alapok birtokába került. A kontinensről egy pillanatra elkalandozva Írországban is azt látjuk, hogy az állam garantálja a TSO függetlenségét az EirGrid cég révén, készülve a 2007-től tervbe vett „össz-szigeti” piacegyesítésre Észak-Írországgal. Nagy-Britanniában a National Grid üzemelteti az angol és walesi hálózatot, és irányítja az együttes angol–walesi–skót szabályozási zónát. Visszatérve UCTE-környékeinkre, izgalmasnak tűnnek az olasz fejlemények. Az olasz állam 2000-ben létrehozta GRTN néven (Gestore della Rete di Transmissione Nazionale) a független rendszerirányítót, amely koncesszió alapján működtette az ENEL-hez tartozó átviteli hálózatot. (Némileg emlékeztetve az előző hazai helyzetre.) Két leányvállalata közül az Acquirente Unico végezte a kizárólagos közüzemi szolgáltató tevékenységet, míg a GME az olasz árampiac, a Mercato Elettrico menedzsere. Az átviteli hálózat most ismét egyesül rendszerirányítójával TERNA Rete Nazionale név alatt, azonban ennek volt tulajdonosa, az ENEL megválik részesedésétől. A függetlenség kulcsjelentése nem a rendszerirányítás hálózattól való függetlensége, hanem a piaci szereplők pártatlan és semleges kiszolgálása: függetlenül attól, hogy TSO-nak, vagy az USA-terminológiával ISO-nak (independent system operator), illetve RTO-nak (regional transmission organisation) nevezzük a tevékenységeket, cégeket.