Mekkora veszélyben a demokrácia, a jogállamiság, a választások tisztasága? Hitelesebbek lesznek-e robotpolitikusok, akik nem hazudnak, mint hús-vér társaik? A mesterséges intelligencia tényleg az dezinformáció új olaja? Erről is beszélgettünk Aczél Petra kommunikációkutatóval, egyetemi tanárral (MOME), aki az idei AI Summit Budapest egyik kiemelt előadójával. Interjú.

Az AI Summit Budapest egy „ünnep” is lesz: sok előadás szól majd a mesterséges intelligencia társadalmi-gazdasági hasznáról. Én most mégis a deepfake-ről, a dezinformációról kérdezném. Ezek az eszközök akár a szabad választásokat is kérdésessé tehetik. Honnan is tudnánk, mi az igazság?

Alapvető tévedés azt gondolni, hogy ne tudnánk megkülönböztetni a valóságot a hazugságtól. Az embernek ma is megvan a képessége ehhez. A deepfakek esetében pedig egyelőre még nem testet öltött „robotpolitikusokról” beszélünk, hanem képernyő-ábrázolásokról, ahol megjelenhetnek hamis, soha meg nem történt „eseményekről” szóló videók és szintetikus, valós személyeket helyettesítő tartalmak. Megvan az esélyünk arra, hogy ezeket összevethessük a valóságban szerzett tapasztalatainkkal – hiszen találkozhatunk a hús-vér politikussal – vagy más, megbízható forrásokból szerzett információival. Amikor pedig, mondjuk, hamis telefonhívások terjednek egy jelölthöz kötve, ahogy az John Biden esetében történt, vagy amikor Volodimir Zelenszkij megadásra szólította fel katonáit egy, egyébként gyenge minőségű deepfake videóban, minimális kritikával is sejthető, hogy valami nem stimmel. Közben azért azt is el kell fogadnunk, a politika sem tudja függetleníteni magát az MI-től és a nagy tanuló algoritmusoktól.

Ha nem is 2026-ban, de mondjuk egy 2030-as választáson ezek az eszközök akár veszélyesek is lehetnek a demokráciára?

Nem feltétlenül. Ellenpéldának tekinthetjük például Mark Sewards brit munkáspárti politikust, aki AI-változatot készíttetett magából, hogy a választók 24/7-ben elérhessék. Sokan azt sem tudják, ki a képviselőjük, de így, akár az éjszaka kellős közepén is könnyen kapcsolatba léphetnénk vele. A másik irány, ami persze még a jövő, amikor maga a „politikus” szintetikus. Nincs valós megfelelője. Ilyen kísérletek előfordultak, például Japánban, egy helyi választáson. De nem a robojelölt nyert. A munkahelyeken már megjelent a „kiberfőnök”, miért ne lenne ennek mintájára „kiberképviselő” vagy „kiberközszolga”? Azért azt látjuk az ilyen esetek vizsgálatában, hogy a választópolgár, az alkalmazott kevésbé érzi érvényesnek a virtuális személlyel való kapcsolatot. A harmadik eset vagy típus, amikor egy létező politikust használnak fel a sajátjától eltérő politikai célra AI-eszközök segítségével. Ezek az igazi deepfake-ek, mélycsalások, amikor a személyt akarata és érdeke ellenére, képmásához való jogának megtiprásával plagizálják. Tegyük azért hozzá: sokan tartottak attól, hogy a 2024-es amerikai elnökválasztást átszövi és megrontja majd a deepfake. De nem így történt. Előfordultak hamis hangüzenetek, rövid videók, mém-szerű anyagok, de rendszerszintű zavar nem alakult ki. Talán azért sem, mert akadtak olyan államok, ahol előre felkészítették a hivatalnokokat és a választókat, mire kell figyelniük a vizuális csalásokkal kapcsolatban – ez segített. Ugyanakkor a választópolgárok szintjén ehhez az is kell, hogy ismerjem a valóságot. Adott esetben lássam a választásokon induló jelölteket élőben. Abban tényleg van kockázat, ha egy politikust csak a médiából ismerünk, amikor számunkra minden mediatizált vele kapcsolatban. Amikor két médiaábrázolást kell összevetni, a valóságét és a virtuális valóságét, az olykor még a legjobb szakemberek számára is komoly kihívást jelent. 

Ön azt mondja, tudjuk, mi a valóság, de közben a szakértők számára is egyre nehezebb a felismerés. A mediatizált politikusokat ráadásul sok választó csak online ismeri. Nem ez a tökéletes táptalaj a demokrácia meghekkeléséhez?

Nincs ellentmondás, az embernek megvan a lehetősége a valóság megismerésére. Más kérdés, hogy él-e vele. A 21. századi választó kényelmes, ez növeli a megtéveszthetőséget. És ne feledjük, a demokráciára a „verbális hazugság” is veszélyes, nem csak a képi. A rendszerváltozásig évtizedekig éltünk egy média és kommunikáció által megteremtett és fenntartott alternatív valóságban. De akkor feltételezhető volt egy hallgatólagos közös tudás is azzal kapcsolatban, hogy nem minden igaz, ami nyomtatásban megjelenik. Ma ezt mindenkinek egyéni szinten kell mérlegelnie, a saját információs klímájában. A kíváncsiság, a kritikai gondolkodás és a felelősségvállalás ezért is elengedhetetlen. Fontos a politikusok és stábjaik felkészültsége is. Nemcsak az üzenetgyártásról szól a munka, hanem az ellenőrzésről is, hogy mi jelent meg róluk, mire kell reagálni. Ebben az értelemben a demokrácia őrzői lehetnek az informatikai fejlesztők is, akik szűrő-rendszereket, digitális, AI-alapú információvédelmi eszközöket építenek. Itt van a vírusirtó: minden digitális felhasználónak van valamilyen védelme, amely szinte „láthatatlanul” működik. Lehet, hogy hasznosabb lenne, ha a felhasználó jobban „látná”, hogyan semlegesít egy rendszer egy deepfake-et. Ennek a ’harcnak’ a megismerése akár erősítené a bizalmat és a tudatosságot. Az pedig megint egy másik helyzet, amikor a deepfake-nek azért hiszünk, mert lejárató jellege egybecseng politikai álláspontunkkal. Ilyenkor készségesebben el is hisszük a hazugságot. Fontos tanulság, hogyha a szavazó inkább rajongó, mintsem gondolkodó, akkor hajlamosabb lesz a deepfake-ek elfogadására.

Sikeres lenne, ha alapítanék egy SICS nevű pártot, és készítenék hozzá egy deepfake kampányt, amelyben bemutatnám, hogy Orbán Viktor, Magyar Péter és Vlagyimir Putyin valójában nagy barátok a színfalak mögött, és helyettük inkább mindenki szavazzon rám?

Valószínűleg kapna szavazatokat. A digitális hatás számottevő, láttunk erre példát a régióban is, Romániában döntően a digitális kampány is elég volt a legtöbb voks begyűjtéséhez. Ugyanakkor a deepfake visszaüthet. Megjelenésével majd leleplezésével megindulhat a találgatás, ki is állhat mögötte. A fekete kampány, a lejáratás az ókor óta része a politikának, de ha túl alantas, veszíteni is lehet vele. Egyébként léteznek matematikai és vizuális módszerek is a képi- és hanganyagok vizsgálatára, de az elemzéshez azért speciális szakértelem kell. Azzal is kell számolnunk, hogy a választási időszakban nőhet a deepfake-ek száma, különösen olyan platformokon, ahol a szabályok ezt kevésbé korlátozzák. Európában általában szigorúbb a környezet, de végső soron azért a választó feladata marad feltenni a kérdést: amit látok, az igaz-e?

A cáfolatok többnyire kevesebb emberhez jutnak el, mint a botrányok. Kinek a felelőssége a helyretétel?

A politikának oldalaktól függetlenül figyelnie és reagálnia kell, a médiának, az újságíróknak világos helyreigazításokat, magyarázó anyagokat kell publikálniuk. Az állampolgárok számára a kételkedés, a forrásellenőrzés a legfontosabb elsajátítandó készség. A tudománynak pedig esettanulmányokkal, példákkal, eredeti-hamis összevetésekkel, módszertani útmutatóval, innovációval kell segítenie eligazodni.

Mondjuk egy virtuális politikus csak jobb lehet, mint a „hús-vér” társa, ha arra promptoljuk, hogy ne hazudjon.

Sőt, ha két MI „csatázna” a választók kegyiért, az már önmagában érdekes felvetés. A valóság ma az, hogy a választó racionálisan elfogadhat üzeneteket egy virtuális szereplőtől, de érzelmileg kevésbé kötődik hozzá. Márpedig érzelmi ráhangolódás nélkül nehezebb mozgósítani. Lehet, hogy a technológia fejlődésével (élethűbb 3D, robotizált megjelenés) ez változik, de rövid távon nem itt várhatók a legnagyobb beruházások. A politika sok helyen forráshiányos; a nagy befektetők máshol keresik a hozamot. Ma már nagyon sikeres virtuális influenszerek formálják a közvéleményt, akik mindig ébren vannak, mindig frissek, és nem kell fizetni a lakhatásukat. A választó viszont tudja róluk, hogy virtuálisak, nincs valóságos megfelelőjük. Nem hoaxokról beszélünk, ha egy pártnak lesz egy virtuális politikusa, egy AI ágense. Mégsem vagyunk rájuk irigyek, nem szeretjük, nem utáljuk őket. Mert tudjuk, hogy nem élnek.

Fontos tudni, hogy nem él. Ez nem egy generációs kérdés? A Z vagy alfa generáció számára fontos egyáltalán, hogy „él-e” az, aki üzen?

Ez egy lényeges, részben generációs kérdés. A virtuális személyiségek mögé ma már teljes és részletes életnarratívát építenek, amelynek egyre könnyebb hinni. Elképzelhető, hogy a politikának lesz egy szegmense, amely döntően virtuálissá válik. A kérdés voltaképpen az, engedjük-e, hogy létrejöjjön egyszer egy „AI Köztársaság”, ahol már a választók és képviselőik is platform-teremtmények? Erre a kérdésre pedig addig kellene válaszolnunk, amíg rajtunk múlik.

Ez a támogatott szerkesztőségi tartalom az ITBN közreműködésével jött létre.

Kép: Economx

Kapcsolódó