A Csendes-óceán partja és az Andok hegyvonulata közötti körülbelül 450 négyzetkilométeres területen egyenes vonalak, geometrikus alakzatok és állatrajzok százait rajzolták a talajba. A vonalak több kilométer hosszúak és gyakran keresztezik az állatrajzokat, melyek közül néhány két futballpálya nagyságú. A gyík például 180 méter hosszú, a majom 90 m magas, a kondor szárnyfesztávolsága 130 meter, a pelikán pedig 285 méter magas. A vonalakat egyszerűen alakítottak ki: a sivatagban 20-30 cm mélyen felszedték a talaj felső, napbarnította részét és a vonal egyik szélére hordták. Az alatta lévő világosabb talajréteg rajzolja ki az ábrákat. Eső hiányában a rajzolatok jó másfél évezrede kitűnő állapotban megmaradtak. Hasonló okokból nem is engedik, hogy besétáljunk a területre, hiszen lábnyomaink óriási kárt okoznának. Három-öt személyes régi Cessna gépekkel szálltunk fel, és szép sorban felbukkantak a híres rajzok: a majom, a kolibri, a pók, az integető emberke, és így tovább. Délután Chaucilla nevű temetőbe mentünk, ahol szanaszét hevernek a sivatagban ősrégi csontok, koponyák, ruhafoszlányok, hajcsomók és ki tudja, meg mi minden. Az igazi meglepetés azonban a sivatag közepén található mosdó volt: vízöblítéses WC, mosdó, zuhany, papírtörölköző. Elképesztő luxus. Pár óra buszozás után elértük újabb szálláshelyünket, egy festői kis öblöt az óceán partján. Homokos part, kétoldalt magas sziklák, előttünk a mélykék óceán. Míg Arequipába értünk útközben rengeteg lerombolt, kihalt várost láttunk, sok-sok pusztulást az El Nino útjában. Elhagytuk az óceán partját és elkezdtünk felkapaszkodni a Panamerica Highway-en az Andokba. Arequipa csodálatos kis városka, hangulatos főtérrel, remek éttermekkel, körülötte hófödte hegycsúcsokkal. Legmagasabb közülük az El Misti a maga 5822 méterével. Az egesz városka fehéren csillog, mert az összes épülete egy sillar nevu helyi vulkanikus kőfajtábol épült. A Santa Catalina kolostor az egyik legfurcsább vallási intézmény, amit valaha láttam. 1580-ban épült, egy gazdag özvegyasszony hozta létre jómódú spanyol családok hajadon lányainak. A mamák úgy engedték el lányukat, hogy a messzi országban majd puritán életet élnek, de az elkényeztetett kis fruskák egeszen másfajta életmódra rendezkedtek itt be. Szolgákat, zenészeket tartottak, és mindennaposak voltak a nagy vigasságok. A 450 lakóból csak egyharmaduk volt apáca, a kétharmad szolgáló személyzet, főleg feketek. Három évszázadon keresztül tartott a tivornya, mígnem mindez a pápa fülébe jutott és egy szigorú dominikánus nővért küldött a kolostorba rendet tenni. Az hazazavarta a lakók jó részét, a rabszolgákat felszabadította és csak néhányan maradtak az egész háztömbnyi területet elfoglaló kolostorban. A törtenteket sokáig teljes titokzatosság övezte, hiszen a bentlakók senki kívülállóval nem érintkeztek. Csak 30 éve derült ki mindez, amikor is a város polgármestere kötelezte az apácákat víz és villany bevezetésére. Ők ezt nem bírták fedezni, megnyitották hát a területet a turisták előtt. Rendkívül fotogén az egész, nagyon élénk színű utcácskák, terecskék szökőkutakkal, rengeteg virág, narancsfa, mint egy meseország. Utunk legmagasabb pontjára, az Andok egy 4800 méteres csúcsára busz vitt fel minket, addig nem is volt semmi baj, amíg ki nem szálltunk. Akkor aztán két lépés megtétele után hirtelen elfáradt az ember, csak kapkodott levegő után, és minden mozdulat sajgott. Oxigén szinte nulla. A hegytetőn kis kőhalmok álltak ameddig a szem ellátott - az erre járó sofőrök pár követ egymásra tornyoznak, ez szerencsét hoz útjuk során. Biztos, ami biztos, én is epítettem egy kis tornyot, aztán oriasi erőfeszítéssel visszaszálltunk a buszba. A hegyoldal kanyargós kis útjain lejjebb ereszkedtünk a Colca Canyonba, a Cruz del Condor ponthoz. Itt jó eséllyel lehet kondorkeselyűt látni és nem is kellett sokáig várnunk: hamarosan ott körözött a fejünk felett az óriási madár. Cuzcoban óriaái fesztivál fogadott minket, és mivel a belváros le volt zárva, nagy kerülőúton kellett megközelíteni a hotelt. Így felkacskaringóztunk a város melletti hegyre is, ahol egy óriási fehér Krisztus szobor áll, épp úgy, mint Rioban, csak épp egytizednyi méretben. Érkezesünket tüzijátékkal köszöntotte a város. Az egész főter tombolt, színes ruhás, kicsit pityókás emberek táncoltak mindenfelé, teljes önkívületben volt a tömeg. Saqsaywaman ősi inka romterület volt, mely 1450 körül keletkezett. Óriási, végtelenül precízen összecsiszolt kövekből állnak a falai, 140 tonnányi kőtömeg. Rombuszformájú kövek, rombuszformájú falakba rakva, malter nélkül, csak pontos összeillesztéssel, hogy ellenálljon a földrengéseknek. Az ideérkező spanyol hódítók el nem tudták képzelni, hogy az egyszerű kecsua indiánok hogy tudtak ilyen fantasztikus építményeket emelni, így azok keletkezését földönkívüli lényeknek tulajdonították. Ma már bizonyított, hogy ezek a helyi őslakosság művei. A falak három szinten helyezkednek el, melyek a föld alatti (Ukju Pacha), a földfelszíni (Kay Pacha) es az égi világot (Hanan Pacha) jelképezik. Vagy a három szent állatot, azaz a pumát, a kondort és a kígyot. A területet nemcsak a földrengés es az El Nino rongálta, hanem a környékbeli lakosok is: a köveket házak, utak építésére hordták el, sőt 1559-ben rendelet született arról is, hogy itteni kövekből épüljön fel Cuzco katedrálisa. Csak 1930-ban szűnt meg az a gyakorlat, hogy némi díj ellenében bárki elhordhassa az egyik legnagyszerűbb inka romváros köveit. Következő megállónk Tambomachay volt, inka pihenőhely, szent kúttal. Aki ennek vizéből iszik, a legenda szerint örök életű lesz. A gyomorrontást nem mertem megkockáztatni, de a vezetőnk megnyugtatott, hogy úgy is bebiztosíthatom magamnak az örök életet, ha a fejemre locsolok a vízből, megtettem hát azt. Felfrissülve haladtunk tovább Pisac felé, ahol ejtőztünk egy kicsit a városka piacán, majd felkapaszkodtunk a romokhoz. Ez már „komoly”, 1,5 km-es gyaloglást igényelt, sípolt is a tüdőm rendesen. Az ősi inka város a hegy köves, terméketlen részére épült, mert az inkák nagyon odafigyeltek, hogy a jobb talajú földterületeket meghagyják mezőgazdasági művelésre. A csúcsról remek kilátás nyílt a teraszosan művelt hegyoldalra. Az egyik, szinte függőleges sziklafalon kis barlangokat mutatott a vezetőnk, a Tankanamarka temetőt. Becslések szerint itt 10 ezer sír lehetett, apró lukak a sziklába vájva, melyeket már nagyrészt kifosztottak. Az inkák hite szerint a halottak új életet kezdenek, ezért azokat mindennapi használati tárgyaikkal és értékes kincsekkel együtt temettek el. Nem véletlen hát, hogy a spanyol hódítok rögtön rávetették magukat ezekre a sírokra, és az összes nemesfémet elvitték belőlük.