Barna András ügyvéd Az elévülésről - valamilyen igénynek (jognak) időmúlás miatt történő elenyészéséről - sok jogszabály rendelkezik. Ezek mögött az a belátás húzódik meg, hogy egy igény, legyen az például az állam igénye büntetés kiszabására, adó beszedésére vagy másra, eredménytelenül eltelt bizonyos idő után elveszti a célját. Ha pedig magánszemély vagy gazdasági szereplő valamilyen igényéről van szó, akkor a jogosulttól elvárható, hogy ésszerű időn belül tegyen lépéseket igénye érvényesítése érdekében. Ha nem teszi, a kötelezett a végtelenségig nem tartható bizonytalanságban. A magyar jog a „hivatalos” felszólításnak is tulajdonít az elévülés folyamatát megszakító erőt; más, külföldi jogokban csak a bíróság előtt kezdeményezett jogérvényesítési (behajtási) eljárás szakítja meg az elévüléshez szükséges idő múlását. A jogszabályok általában arra is módot adnak, hogy az igénye érvényesítésében akadályozott személy az akadály megszűnése után meghatározott (rövidebb) határidő alatt akkor is érvényesíthesse igényét, ha az elévülési idő már eltelt. Ez az elévülés nyugvása. Az elévülés nyugvására való esetleges hivatkozás miatt, amelynek általában nincs végső, abszolút határideje, a jogász általában nem tud teljes értékű választ adni arra a kérdésre, hogy ügyfele, aki egy be nem hajtott igény kötelezettje, mikor szabadul véglegesen a kötelem alól. Sok jogszabály az elévülést szélesebb értelemben használja, és nem mindegyik tér ki az elévülés megszakadásának lehetőségére (amelynél fogva az elévülési határidő számítása újrakezdődik). A Ptk. az elévülés és a jogvesztés között markáns különbséget tesz, s erre különösen jó példaként szolgálnak a kellékszavatosság - éppen nemrégiben módosított, az Európai Unió elvárásaihoz igazított - szabályai, amelyek 2003 júliusától lépnek hatályba. A változások lényege nem függ ugyan össze az itt taglaltakkal, viszont sokakat érint, ezért érdemes röviden kitérni rá. A szavatossági igények általában, mint eddig is, hat hónap elteltével évülnek el, viszont az úgynevezett „fogyasztói szerződések” körében új szabályként ez az elévülési jellegű határidő két évre kitolódik. A gyártó vagy a kereskedő azonban még nem lélegezhet fel, mert ha a vevő menthető okból kési le a hat hónapos (vagy ha a vevő fogyasztónak minősül, akkor kétéves) határidőt, akkor egy évig (azaz további hat hónap alatt), tartós használatra rendelt termék esetén három évig (azaz további két és fél évig), sőt külön jogszabályok alapján egyes termékek, így építőanyagok és épített szerkezetek esetén további évekig reklamálhat a törvényi kellékszavatosságra hivatkozva. (Itt felvetődik egy értelmezési probléma: ha a termék nem minősül tartós használatra rendeltnek - például egy pár cipő nem az -, akkor a fogyasztó esetében két évre meghosszabbodott elévülési határidőhöz, úgy látszik, nincs végső, jogvesztő határidő rendelve. A válasz vélhetően az, hogy a hároméves jogvesztő határidő erre is irányadó, hiszen három év után általában még a tartós használatra rendelt dolog hibája sem reklamálható már.) Ha a vevő a Ptk. meghatározása szerint nem „fogyasztó” (hanem például viszonteladó), megmarad az egyéves, illetve tartós dologra rendelt hároméves (vagy még hosszabb) határidő, amelyet a termék értékesítésétől számítanak, és nem elévülési, hanem jogvesztő jellegűek, azaz a határidő elmulasztására már nincs mentség; az eladó megkönnyebbülhet. Új szabály az is, hogy a termék értékesítője a vevő egyetértésével sem köthet ki érvényesen a törvényben előírtnál rövidebb határidőt. Valójában kissé pontosítanunk kell a kiinduló állítást, miszerint az elévülés a Ptk. szabályai között is egy igény elenyészését jelentené, mert az elévülés magát a polgári jogi igényt nem szünteti meg, csak a bírósági behajtás lehetőségét. Ha ugyanis a követelést önként teljesítik, akkor a teljesítés nem követelhető vissza; azt a jogosult - akit bizonyára kellemes meglepetésként érint a teljesítés - megtarthatja. Egy másik, a gyakorlatban is előforduló esetben a már elévült követelés jogszerűen beszámítható - tehát nem szűnt meg -, ha olyan követelést érvényesítenek a jogosulttal szemben, amelynek keletkezésekor még az ő igénye sem évült el (csak később évülne el). Ez például olyankor fordulhat elő, amikor két fél egy bonyolultabb és/vagy tartós szerződési kapcsolatban kölcsönös követelést tart nyilván egymással szemben. Egyikük taktikusan megvárhatná, míg a másik fél által bejelentett, de „hivatalosan” nem követelt igény elévül, és akkor fordulna bírósághoz, amikor az ő valamivel később keletkezett igénye még éppen nem évült el. A Ptk. ezzel a szabályozással nyilván azt szolgálja, hogy az ilyen taktikázásból a kevésbé taktikus felet ne érhesse méltánytalan hátrány, illetve az ne legyen kénytelen az elévülési határidő leteltét megakadályozandó perelni. Ezáltal ténylegesen csökken a bíróságok munkaterhe, hiszen a hasonló helyzetekben többnyire nem érdemes - éppen az ellenkövetelés lehetősége miatt - perelni, és a kölcsönös követelések szépen, békésen megszűnnek.