Szociálisan és környezetileg érzéketlen, minden önkontrolltól mentes, vagyis egy pszichopata kórképével jellemezhető beteg – röviden így azonosítja a The Corporation című dokumentumfilm a részvénytársaságok mai formáját. A látszólag felszínesnek és hangzatosnak tűnő megállapítás csaknem két és fél órás interjúsorozat eredményeként születik meg a film végén. Az rt.-ket górcső alá vevő, több tucat interjúban olyan ismert személyiségek szólalnak meg, mint Noam Chomsky médiakritikus és nyelvész, Milton Friedman Nobel-díjas közgazdász, Michael Moore filmrendező vagy a nagyvállalatok képviselői, például a Goodyear Tire, az IBM elnöke, a Royal Dutch Shell korábbi elnöke, a világ egyik legnagyobb médiafelvásárló vállalata, az Initiative Media alelnöke. A mű igen érzékeny és aktuális kérdést feszeget: a részvénytársaságok felelősségét a társadalom és a környezet jövőjét illetően. Úgy tűnik, ez a jövőkép nem túl fényes: tekintve a vállalatok megállíthatatlannak tűnő terjeszkedését és hatalmát, amely elkerülhetetlenül áthatja mindennapjainkat, nincs vagy nem is lehet szó felelősségről. Ez a kvázi végkövetkeztetés egy igen ellentmondásos helyzetből adódik, ugyanis míg a részvénytársaságok alapelve a részvényesek érdekeinek – vagyis a minél nagyobb profitnak – feltétel nélküli szem előtt tartása, maguk a részvényesek és a vállalat munkatársai is hús-vér emberek, akikre a cégek tevékenységének környezet- és egészségkárosító hatásai közvetve vagy közvetlenül visszaütnek. A film gyengéje, hogy az általánosságokon túl kevés esettanulmányt mutat be – bár a Fox tévétársaság két munkatársának kálváriáját látva érthető, hogy a rendezők számára talán ez volt a legnehezebb feladat. Mégis a film talán legizgalmasabb és legkézzelfoghatóbb része Steve Wilsonnak és Jane Akre-nek, a Fox tévétársaság két munkatársának története, akik arra próbálták felhívni a nyilvánosság figyelmét, hogy a Monsanto cég által gyártott és széles körben – szarvasmarhák tenyésztésében – használt, szintetikus növekedési hormonkészítménynek milyen káros egészségügyi hatásai vannak, amely az állatok, valamint a fogyasztásra szánt húson és tejen keresztül az emberek esetében is kifejti káros hatását. A dokumentumfilm sugárzása előtt a Monsanto – mint a tévétársaság egyik legnagyobb hirdetője – az anyag megvágását kérte. A hosszú huzavona eredménye a két munkatárs elbocsátása lett, majd miután ők beperelték a Fox tévétársaságot, a floridai bíróság 2000-ben az ő javukra döntött, de fellebbezés után 2003-ban formai hibára hivatkozva már elutasította a keresetüket. A többi, rövidebb esettanulmányból megtudhatjuk, hogy mi lett az eredménye egy latin-amerikai vízprivatizációnak; mennyit keresnek az ázsiai gyerekmunkások; a repülőjegy ára tartja-e vissza a Nike vezetőjét attól, hogy meglátogassa a cég indonéziai üzemét; működik-e az egyik gyógyszergyártó által kiépített segélyhívó a brooklyni metróban vagy az is csak egy pr-fogás. Bár a film kritikus hangvételét és különleges nézőpontját tekintve hiánypótló, ne várjunk tálcán kínált megoldást a „betegségre”, vagy lehet, hogy Michael Moore-nál van a tudás kulcsa?