„Egy olyan forradalmi igazságérzettel megszállt, nagyszájú lány voltam, akire mégsem lehetett haragudni. A tanárok is elfogadtak ilyennek, bár a mosolyommal és nevettető mimikámmal megtanultam, oldani a feszültséget!" - kezdte a beszélgetést Clavier Charlotte, a vietnámi édesanya, és francia papa sok magyar sikert elért, pici korától Magyarországon élő gyermeke. A Hanoi-ban született Charlotte, magán hordozza mindkét nép és kultúra gyönyörű jegyeit.... Szülei 4 éves korában elváltak, Saci és öccse itt maradtak vietnámi édesanyjukkal Magyarországon. Volt 15 olyan év, mikor nem is látta az édesapját, holott tudjuk jól egy lány inkább apás.

A két női energia nem mindig tudja elviselni egymást. Nagyon rosszul esett, mikor apám visszament Franciaországba. Tavaly gondoltam egyet és 15 év után meglátogattam. Szerettem volna elbúcsúzni tőle, hisz idős is, beteg is. Magammal vittem a gyerekeimet, Zoét és Noelt, hisz nem is ismerték a nagyapjukat. Nagyon jó döntés volt.

Előadóművész, maneken, táncos? Melyik a legkedvesebb?

Mindegyik szerepben jól éreztem magam. Egyébként 10 éves koromtól táncolok, néptáncoltam a KISZ Központi Művészegyüttesben, balettoztam két évet Balett Intézetben, míg bírta a térdem, majd következett a jazz balett Jeszenszky Endrénél. Lételemem volt a zene, a tánc. Kifejezési, megnyilvánulási formám, szükségletem volt.

Abban az időben nem volt ennyi egzotika az országunkban. Hogyan élte meg a folyamatos rácsodálkozást?

Mivel a nevemet senki nem tudta kimondani, így állandóan a figyelem központjába kerültem. Gondolom, a külsőm ezt a másságot csak erősítette. Szókimondó lány lévén mindig vállaltam a véleményemet, hisz elbújni amúgy sem tudtam. Érdekes módon mégsem voltam szemtelen, és szerintem még szerettek is.

Úgy tudom, hogy ez a fajta önérzetes véleménynyilvánítás, végigkísérte a pályáján.

Amikor már manekenként jártam divatbemutatókra és fotózásra, de már futott az R-Go projekt, - valamint a Dr. Beat- korszak, - sokszor feltették nekem a nagy kérdést, döntsem el, hogy maneken vagyok, táncos, vagy énekes egy zenekarban. Mindegyik művészi pálya, mindegyik egy önálló kifejezési forma, tehát én nem döntöttem el! Persze ennek, az lett a vége, hogy előbb-utóbb nem hívtak néhány helyre dolgozni. De akik tényleg ragaszkodtak hozzám, azokkal megmaradt a munkakapcsolat, pld. a „skálásokkal", a kedvenc fotósaimmal. Én mindegyiket imádtam. A fotózást, a bemutatót, a táncot. Mindegyik terület az önkifejezésről szól, átadni önmagunkat egy életérzésnek, egy szituációnak, szép feladat. A kisugárzás nem a szépségen múlik. A szépség csak eszköze a belső tartalomnak, amit kifejezel egész önmagaddal. Egy ruhának, vagy egy életérzésnek az üzenetét puszta szépséggel megoldani nem lehet, ahhoz az egyéniséged is kell. A zenekarnál, pedig pozitív energiák nélkül nem lehet egy egész estét betölteni.

A család mennyire támogatta ezt a gyerekkortól tomboló önkifejezési lázat?

A mamám operaénekesnőnek készült, de engem korán szült, és Vietnámból is el kellett menekülni, így a karrierje, illetve az álmai kettétörtek. Viszont engem se nem támogatott, se nem tiltott, hanem inkább hagyta járni az utamat. Erről az a véleményem, ha valami belülről jön, ha valamit csinálnod kell, mindegy ki van melletted, vagy ellened, azt úgy is véghez viszed.

Mikor érezte azt, hogy igazán a helyén van?

Nézze, ezt a fogalmat és érzést, hogy a helyemen vagyok, vagy nem, csak a mostani, tudatos énem fogja fel. Ha visszatekintek az életemre, valójában egy nagyon sikeres, szép ívű pályát futottam be. Nem voltak olyan kudarcélményeim, amitől azt hinném, hogy nem jó az, amit, csinálok. Az első olyan benyomás, amikor úgy éreztem, hogy ez igen!, az éppen, a sikeres maneken felvételi volt. Ezt nagyon pozitív élményként éltem meg. Azután végigkísértek a pályámon olyan emberek, akik azt erősítették bennem, hogy a helyemen vagyok. Talán éppen ez az erősítés alakította a játékszabályaimat. A saját fékjeimet és kereteimet én magam építettem magam köré. Soha senki nem mondta, hogy meddig mehetek el, és mit nem szabad. Én mondtam, hogy eddig és nem tovább. Ez borzasztó fontos vonal volt a maneken pályámon is, hisz 25 éves koromban eldöntöttem, hogy befejezem. Pedig akkor Bécsben dolgoztam és maradhattam volna, még jó sokáig.

Mennyiben igényelt másfajta hozzáállást a külföldi munka, mint az itthoni?

Vicces kérdés, mert számomra nem volt annyira furcsa, mint a magyar kolléganőimnek. Nem megkaptam egy munkát, hanem legtöbbször le kellett tennem valamit az asztalra, aztán dőlt el, hogy kell, vagy nem. Hát ez a 80-as években igen életidegen volt a magyar mentalitást ismerve! Volt például egy feladat, egy punk stílusú fotózás, grimaszokkal, társadalomellenes és polgárpukkasztó hangulatkeltéssel. A producer az albumomat nézegetve megállapította, hogy szép, szép, de ezt nem tudom megcsinálni. Felhívta az ügynökségemet, akik viszont hittek bennem, végül azt mondták a producernek, hogy nem kell kifizetni a munkát, de velem csinálják, meg, aztán majd a végeredmény eldönti kinek lesz igaza. Voltak annyira korrektek, hogy közölték velem, ha sikerül, akkor kifizetnek, ha nem, akkor ingyen dolgoztunk. Az első fotó után, már ünnepeltek! Én is persze, mert nagyon jó gázsi volt. Ezek a történetek azt igazolták, hogy a sokoldalúság, a színészi adalék és a belső megvalósulási folyamat, így együtt nem engedték, hogy feltegyem magamnak a kérdést: jó helyen vagyok-e. De úgy gondoltam, hogy sok-sok ilyen és ehhez hasonló munka után ez volt a maximum, amit el tudtam érni ezen a pályán. Persze a magassági korlátaimat sajnos nem én határoztam meg, hanem a génjeim. De tudtam, hogy kihoztam magamból, amit lehetett. Hittem, hogy akkor marad ez szép emlék, ha a csúcson hagyom abba. Ha ezt meg tudom magamnak fogalmazni, tehát tudatosítom azt, ami jó volt, de szembesülök azzal, hogy alább nem adom, akkor tovább lehet lépni. Nehéz operáció egyébként, és önmagunkon elvégezni, nem kis beavatkozás.

Mit jelent az indigógyerek és a kristályfiú?

Látom készült belőlem. A lányom indigó, a fiam kristály gyerek. A kristály gyerekek előharcosai az indigók. Minden indigó gyermek hordoz magában különböző képességeket. Mindegyik csak egy dologban tehetséges, és erre az egy fontos dologra fókuszálnak, ha hagyják őket, ha nem „zárják be" őket.  Mindenre kíváncsiak, és mindent megfigyelnek.  Veleszületett tudósi, vagy feltalálói vagy művészi képességekkel rendelkeznek. Egy új nemzedék. Azért születtek közénk, hogy elősegítsék a változást, és felnyissák spirituális szemünket. Olyan harcosok ők, akik mindent megkérdőjeleznek, a jót, a rosszat. A lányom sorba kapja a pofonokat, mert más. Nagyon kemény természete van. Éppen ezért nehezen találja helyét a világban, és még nem nagyon érti itt tartózkodásának okát. Ez így lesz úgy 15 éves koráig, amire a Föld energiája megújul, illetve mire nagy, robbanásszerű változás jön létre az emberek életében. A kristálygyerekek megérzik mikor van szükség békére, nyugalomra, szeretetre. Gyengének tűnnek, holott csak hiperérzékenyek. Az ő feladatuk megtanítani a békét, a harmóniát, a szeretetet. Az én fiam ilyen.


Nehéz pillanatok nem is voltak az életében? Kudarc, fájdalom?

Persze, voltak. Fejlődés nincs e nélkül. A nehéz pillanatok számomra az oxigén hiányos állapotot jelentik. Egyszerűen nem kapok levegőt, de nem hagyom, hogy megtörténjen. Hiszek magamban. Megtanultam kérni, megköszönni, elfogadni. Ha nagyon nehéz a helyzet, elengedem és észreveszek magam körül bizonyos történéseket, üzeneteket. A helyzet megoldódik. Még nem tetszik a világ, amiben élek. Saját fejlődésemben még nem értem oda, ahova készülök. Elindultam egy úton, és már nem tudok letérni róla. Minél inkább haladok előre, annál kevésbé lesz elég az, ami már megvolt. Az emberek különböző szinteken kapcsolódnak az életembe. Roppant érdekes ez a szemlélődés és tapasztalatcsere.

???

A belső fejlődési szintjeimről beszélek. Végeláthatatlan út van előttem.

A kávéháznak van valami jelentősége ebben a „fejlődésben"?

Vannak kötelező dolgok, amiről fölösleges beszélni. Az életem egy részét kitölti az üzletasszony szerep. Meg kell élni, a fizikális világban is vannak kötelező szabályok, ezeket be kell tartani és ehhez kell a pénz.

Mivel foglalkozik tulajdonképpen?

Sok olyan dolog van bennem, amivel képes vagyok másokon segíteni. Hiszek abban, ha valamit „kijavítottunk" magunkon, az nem vész el. Az továbbfejlődik egy következő életben, ahol mást kell csiszolni. A problémákat mindig adott időben kell megoldani, mert különben cipeljük magunkkal, életről, életre.

Vagyis Ön hisz a reinkarnációban?


Hiszem, hogy a lelkek fejlettségi szintje között vannak különbségek. Imádom látni, ha körülöttem fejlődnek az emberek. Aki úgymond feljebb kerül, az elhagyja az anyagi szintet. Hiszek abban, hogy szeretettel mindent meg lehet oldani. A pozitív gondolkodás és szemlélet a siker kulcsa. Az anyagi világ nem érdekel és éppen ezért alakul körülöttem. Az értékrendszerembe csak a normális és természetes dolgok férnek bele. El kell hinned, hogy megkapod, amire szükséged van. Minél inkább hajszolunk valamit, annál messzebb kerülünk tőle. És soha nem leszel boldog, ha saját magadban meg nem találod a boldogságot. A sikerem az önmegvalósításom. Régen is önmegvalósítottam, csak másképp. Akkor a mozgás, az arc, a mimika, a külsőségek segítettek eljutni az emberekhez. Ma már „helyre tettem" az egomat és másképp közelítek. De közelítek.

Mit akar  kifejezésre juttatni?

Úgy gondolom fel kéne ébrednünk. De fejlődnünk kell. Szellemileg, erkölcsileg egyaránt. Kesergő nép a magyar. A magyar ember mindig mást hibáztat. Az ázsiai önmagában keresi a választ. Ha megtanuljuk, hogy szabad akarattal születtünk erre a világra, és saját döntéseink alakítják a sorsunkat, akkor rájövünk, hogy tőlünk függ minden ebben az életben. Ha egy újjal mutatsz a másikra, akkor 3 feléd mutat! Ne vádolj, ne kritizálj, ne akarj mindenkinek megfelelni, tetszeni. A külsőségek csak olyan embereket vonzanak be, akiket a külsőségek érdekelnek. Ha lelkünk nincs rendben, akkor a körülöttünk lévő emberek és dolgok sem lesznek a helyén. Ezek alapvető szabályok. Számomra az élet legfontosabb eleme a szeretet, mert azzal mindent meg lehet oldani. Tanuljunk meg szeretni. Elfogadni az élet pillanatait. És megköszönni...

Tarnócai Éva