- Az elmúlt napokban rengeteg helyről lehetett hallani, hogy a válság és a bizonytalanság megnöveli az öngondoskodás iránti igényt. Valóban ilyen hívó szó ez a ma Magyarországán? - Az alapelvek semmit sem változnak az évek során: az aktív korban kell megteremteni annak az időszaknak a forrását, forráskiegészítését, amikor már nem tudunk annyit dolgozni, mint most - hogy ez saját döntés vagy "ránk erőltetett" dolog, arról most még ne beszéljünk. A fontos tehát az lenne, hogy amilyen hamar csak lehet, kezdjünk el félretenni pénzt azokra a költségekre, amelyek a jövőben majd jelentkeznek. Amerikában immár évtizedes hagyomány, hogy a szülők a gyerek születésekor elkezdenek megtakarítani, hogy mire egyetemista lesz, legyen miből kifizetni az akár 50-100 ezer dolláros egyetemi számlákat. Ez nálunk még nem rögzült be ennyire a köztudatba. Aki egyáltalán gondol is valamilyen megtakarításra, azok közül is csak keveseknek jut eszébe, hogy nyugdíjcélú megtakarításait több, egymástól független befektetési formába, portfólióba tegye. - Hogyan lehet változtatni a megszokásokon? - Nem könnyű. Fontos, hogy olyan megtakarítási formák álljanak a rendelkezésre, amelyek valóban ösztönzik a hosszú távú megtakarításokat. Hiába mondja azt bárki, hogy havonta beteszek egy bizonyos összeget a bankba, amihez nem nyúlok hozzá, amikor nyilvánvaló, hogy ha jön egy rendkívüli helyzet - legyen ez anyagi, egészségügyi vagy egzisztenciális kérdés vagy épp egy lehetőség -, máris hozzányúlunk a félretett pénzünkhöz. Vannak persze alternatív megtakarítási módok. Szingapúrban az állam kötelezően levon annyit a pályakezdők fizetéséből, amennyi elég arra, hogy a fiatal öt-hét éven belül ki tudja fizetni első lakásának árát. Én mégis inkább a demokratikusabb, kedvezményekkel ösztönző rendszerben hiszek. - Kérdés, mit értünk hosszú távon? - Ha tényleg elkezd valaki az első kézhez kapott jövedelmétől kezdve takarékoskodni, az akár 40-50 évet is jelenthet - ez már tényleg hosszú táv. Ilyen esetekben szoktak olyan portfóliót javasolni, amelyikben dominál a részvény jellegű, illetve bizonyos mértékben a kockázatos befektetés. A részvény nem jelent kötelezően nagy kockázatot, inkább egy hosszabb, rugalmasabb időtávot, amely lehetőséget ad a legjobb időben történő kiszállásra. A másik oldalon egy jókor megvásárolt 30 éves államkötvény, látszólag alacsonyabb, de kiszámítható hozammal akár ilyen hosszú távra is lényeges eleme lehet portfóliónknak. Egy másik - nehezen betartható - lényeges szabály lenne a kordában tartott mohóság törvénye: ha egy befektetésünk meghozta azt az eredményt, amit vártunk tőle (ez persze egyedi, de azért nem árt előre meghúzni a határt - mondjuk 30-40 százalékban), akkor söpörjük be a nyereséget és keressünk újabb lehetőséget a piacon. És persze ne nézzünk vissza - mint ahogy feleségünket sem engedjük újabb boltok kirakatait nézegetni, ha már megvásárolt egy cipőt, mert nagy a veszély, hogy máshol olcsóbban látja ugyanazt és akkor oda az öröm. Jobb és biztonságosabb kétszer 40 százalékot nyerni, mint egyszer 80-ra várni, ha 79-nél elindul a papír lefelé… - A kedvezmények kérdésköre ugyanakkor mostanság eléggé forró téma. - Az életbiztosítások adókedvezménye már korábban a múlté lett - olyan kis összeg esetén érvényesíthető, amely miatt már régen nem hívó szó. Adódik a nyesz-számla, amely konstrukciójában kiváló és egyelőre a legstabilabbnak tűnik. De épp az elmúlt hetek vitái kapcsán adódhat a kérdés: hihető-e, hogy az állam a jövőben is fenntartja a számlához kapcsolt kedvezmények rendszerét? Ha a nyugdíj- és egészségpénztárak analógiáját vesszük, közel sem bizonyos, hogy évtizedekre nyugodtak lehetünk. - Ha már említi, mi a véleménye a pénztárak körül zajló polémiával kapcsolatban? - Kicsit más szemszögből látom ezt a vitát. Az önkéntes nyugdíjpénztári rendszer szerintem igenis ad okot a kritikára. Milyen előtakarékossági program az, amely lehetővé teszi, hogy az ember tíz év után plazmatévére költhesse nyugdíjcélú megtakarításait? Épp ezért ésszerűnek tartanám, ha eltörölnék azt a szabályt, amely szerint a takarékoskodó az adókedvezmények visszafizetésének veszélye nélkül tíz év után hozzáférhet a megtakarításaihoz. Ez szabályozói kérdés. Azzal viszont messzemenően nem értek egyet, hogy az állam most azzal kérkedjen, mennyivel hatékonyabban tudna működtetni ilyen vagy olyan rendszert, mint a piac. Nézzünk Amerikára: ott most a bajba jutott és csődbe ment nagyvállalatok dolgozóit és vezetőit, vagyis épp a csődök okozóit vette fel az állami adminisztráció azért, hogy úrrá legyenek az így kvázi általuk okozott gondokon. Az állam önmagában nem hatékony, nem tudja jól működtetni a rendszereket, a döntéshozatal bürokratikus, lassú. Szerintem jól szabályozott magánpiacra van szükség, ahol hosszú távra érvényesek a pontos feltételek, amelyek mellett játszunk. De van más gond is. Mentális megoldást kíván, hogy a magyar munkavállaló ne ragaszkodjon például a nyugdíjkorhatárhoz. Az öngondoskodás "kényszere" messze nem kell hogy egybeessen az adminisztratív nyugdíjkorhatárral. Ha az adott ember, elérve a nyugdíjkorhatárt, még keresőképes, nyugodtan takarékoskodjon tovább, a későbbi időszakot még jobban megalapozva. Sőt, külön iparágak szerveződnek a young-old nemzedék kiszolgálására: Németországban a barkácsboltok kertészeti osztályán bőven nyugdíjas korú emberek várják a hasonló korú amatőr kertészeket, akiktől szívesebben fogadják a tanácsot, hogy milyen metszőollót használjanak, mint egy unott fiataltól. Ez a réteg így még akár munkavállalói célpiacnak is számít - nálunk ezzel szemben 63-65 éves korunkban mintegy kényszeresen át akarunk állni a járadékot kapó oldalra. Magunk közt szólva: itt is utolérhető a szabályozói reformellenesség. Azzal, hogy a nyugdíjaskorban szerzett jövedelmet összevonják a nyugdíjjal, lényegében büntetik azt, aki aktív akar maradni. - Apropó járadék. Vészesen közeleg 2012, amikortól indulni kellene a magán- és az önkéntes pénztárak járadékfizetésének. - Igaz, viszont lényegében semmi nincs tisztázva. Hiányzik a szabályozás, és így nem is tudhatjuk, hogyan is lesz szabályozva a járadékfizetés. A nagyobb probléma, hogy jelenleg nem is nagyon kérdezi senki. Ha már itt tartunk, ez a bizonytalanság szintén nem abba az irányba mutat, ami alapján az ember boldogan belevágna bármiféle előtakarékosságba. Tőlünk nyugatabbra már készek a modellek, szinte pontosan tudni lehet, mekkora megtakarítás kell az előtakarékoskodó által elvárt minimumjuttatáshoz, ennek ismeretében születhet döntés arról, hogy a fennmaradó tőke milyen szinten és milyen módon kockáztatható. Égető szükség lenne tehát ezen a téren is a gyors előrelépésre. - Ha a nyugdíjpénztárak elmúlt időszakát figyeljük, akkor szembetűnő, hogy szinte mindenki bukott - még az is, aki a stabilitás jegyében állampapírba fektette a pénzét. Ilyenkor mi a teendő? - Az ilyen helyzetek elkerülhetetlenek, de azért van, lehet mit csinálni. Az egyik lehetőség az, hogy az embereket ténylegesen igyekezzünk a már említett széles portfóliók kiépítésére ösztönözni. Égető szükség van jó, használható példákra - a Brokernet-csoporthoz tartozó Quantis a közeljövőben több mintaportfóliót is felállít és folyamatosan értékeli majd azokat az érdeklődők tájékoztatása céljából. De van egy ennél merészebb elképzelésem is. Még korábbi munkahelyemen, az akkori Matávnál figyeltük meg azt az amerikai példát, hogy az ottani telefoncégek milyen módon igyekeznek megtörni a tömegtehetetlenséget. Volt olyan társaság, amelyik a havi számlaegyenleggel párhuzamosan küldött egy összefoglalást arról, hogy a cég egy másik csomagját választva az ügyfél milyen szintű költséget spórolhatott volna meg. A promóció azonban nem ért itt véget: a vállalkozás ezt követően a számlán jelezte, hogy az ügyfelet visszamenőleges hatállyal a másik tarifacsomagba helyezte, ennek következményeként az üzleti partnernek, az új kedvező tarifának köszönhetően a most kiállított számlán a korábbinál kevesebbet kell fizetnie. Ha erre az átsorolásra az ügyfél nem tart igényt, megteheti, ebben az esetben viszont kéretik az eredeti számlaösszeget kiegyenlíteni. Nem azt mondom, hogy egy - pláne több ezer vagy akár tízezer - hosszú távú pénzügyi szerződés esetében bármely szolgáltató megengedhetné magának, hogy ezt a kvázi átsorolást megtegye a portfóliók között (sokba kerülne), de az tény és jogos elvárás, hogy a jövőben sokkal komolyabbnak kell lennie a kommunikációnak a befektetők és a szolgáltatók között.