- Lassan lecsendesednek a Glasgow-i klímacsúcs mérlegét megvonó, többnyire visszafogottan bizakodó hangok. Ami azt is jelenti, hogy rejtve maradt, hogy a városok a klímaváltozás kérdéskörében fontosabbá és követelőzőbbé akarnak válni. Azt, hogy Budapest kvázi küldöttséggel volt ott a COP26-on, csak Jávor Benedek Facebook posztjai igazolják. Nem kellett ezt mégsem olyan nagy dobra verni?

- Glasgowban a világ elsősorban egy komoly finanszírozási problémát beszélt ki. A kamerák előtt, a világ átlagos hírfogyasztó közvéleménye számára ez legfeljebb Biden bocsánatkérését és Attenborough beszédét jelenti, nekem viszont sok minden mást is.

Azt is, hogy a budapesti delegáció a glasgow-i polgármester meghívására utazott el a klímacsúcsra. Meg azt is, hogy az ENSZ Loss and Damage mechanizmusa még mindig ott tart, hogy Barbados, a Maldív szigetek vagy Tuvalu képviselői elcsukló hangon elmondják a világnak, hogy ha ti engeditek, és két Celsius-fok feletti lesz a hőmérsékletemelkedés, akkor ti minket halálra ítéltek. És miközben már évek óta tudjuk, hogy ha az marad a tendencia, hogy beszélgetünk a károsanyag-kibocsátás csökkentéséről, de az továbbra is növekszik, akkor ez az említett élőhelyek lakhatatlanná válását fogja eredményezni.

- Ötévente egyszer von alapos mérleget a COP, ám a nagy brit rákészülés ellenére most is azt egymásra mutogatásig jutott el a fórum. Oda, hogy India az aktuális világkudarc oka, mert mégse vállalta konkrétan, hogy kivezeti a szenet, hogy Kína, hogy Oroszország és hogy Amerika az, mert „minden felülvizsgálati igyekezetre nemet mondanak” hogy valójában az ausztrálok azok (meg Dél-Korea), mert ők a legszennyezőbbek a világon -  ha azt az egy főre jutó szén-dioxid-kibocsátásban határozzuk meg, és így tovább. Miközben mindenkinek megvan az asztalnál a maga igazsága, de a maga adóssága is, mennyire viszi el ez a fókuszt arról, amiről valóban beszélni kellene? Arról, hogy hogyan érjék el, hogy a csökkentésekben versenyezzenek és ebben ki-ki, mivel múlhatja felül a másikat.

- A nemzetközi nagy zöldszervezetek eddig is rendszeresen időzítettek mellbevágó megállapításokat tartalmazó bejelentéseket az ilyen globális találkozók idejére, és az is ismert módszer, hogy minden tárgyalási napon kiteszik a táblára a Fossil of the day-t. És akkor ezen a szégyentáblán ott látható, hogy Ausztrália, Japán, az USA, vagy valamelyik szervezet vagy cég, például az OPEC vagy a Shell gáncsolja-e jobban a tárgyalásokat éppen aznap. Ezekből a listákból az nyilvánvaló, hogy kik azok, akik kifejezetten érdekeltek a klíma-károsító erőforrások iránti folyamatos kereslet megteremtésében.

Kép: Németh Dániel

Mivel a szén, az olaj és a gáz, vagyis a fosszilis energiaforrások a főkolomposok a klímaváltozás előidézésében, én azt gondolom hogy ennek az bűnbakkeresésnek most is megvan a saját helye és szerepe a tárgyalási dinamika megteremtésében, ennél fogva ez a szégyenfal egy szükségszerű velejárója az ilyen folyamatoknak. Persze, lehetne dicsőségtáblát is kirakni, és írogatni rá a kis pozitív példákat, de erre kevésbé vevő a média és a hírgyárak.

- Igen, de a kérdésem az, hogy mindez, a médiának való megfeleléssel együtt is, nem viszi-e el a figyelmet arról, hogy ezügyben mindenkinek sok, azonnali tennivalója lenne, mert alig vannak országok és cégek, amelyek nincsenek már a saját vállalásaikkal is késésében - már ha tettek egyáltalán ilyesmit. Nehéz nem észrevenni, hogy a progresszív vádaskodás, milyen könnyedén lepereg már a politikusokról.

- Ebben biztosan van igazság, de az egyáltalán nem igaz, hogy a COP26 csak erről szólt volna. Az egy nagyon fontos üzenet például az ausztrál választóknak, hogy a tudományos világ, hogyan látja őket. És bár a magyar és az európai sajtó nem nagyon vette észre, de a Glasgow-i szégyenfalra tételnek azonnal belpolitikai hatása is volt, mivel zöld aktivisták a kormány nem elégséges vállalása ellen tiltakozásul blokkolták a világ legnagyobb szénkikötőjének működését.

Az, hogy Kanada nagyon sokáig nagyon keményen beleállva nem volt túl pozitív szereplője a klímatárgyalásoknak, az most változni látszik azzal, hogy bejelentették: az állam kiszáll az olaj, gáz és szénfejlesztésekből, és csak a megújuló energiába fog befektetni. Szerintem ezek olyan egyértelmű üzenetek, amelyek Kelet-Európában is fontosak. Éppen azért mentünk Glasgowba, és képviseltük nem csak Budapestet, hanem a V4 fővárosokat, mert azt gondoljuk, hogy a V4 fővárosok végre, Kelet-Európából pozitív üzenetet tudnak vinni; azt, hogy elkötelezettek abban, hogy a klímavédelemben együttműködjenek.

- Hogy kell ezt az üzenetvitelt elképzelni, ha a városok - ahogyan a cégek - nem aláírói a klímaegyezménynek?

- A városok nagyon fontos szereplői annak a Non-State Actors, vagyis: „nem asztalhoz szólított” nagy csapatnak, amely gyakorlatilag népesebb, számosságában és elköteleződésében pedig erősebb résztvevője a csúcstalálkozóknak, még ha nem is tárgyalói, mint a kormányok.

Ez több dolog miatt fontos. Például azért, mert a vállalatok szerepvállalása ezeken az eseményeken már-már keretezi a döntési lehetőségeket. Az, hogy az autógyárak fontosnak tartják, hogy legyen valami iránymutatás számukra arra nézvést, hogy a fejlesztéseiket milyen módon tervezzék a továbbiakban, hova tegyék a hangsúlyokat (akkumulátor?, hidrogén?, üzemanyagcella?, belsőégés?, mennyire zöld irányba kellene haladni?), az meghatározza azt is, hogy a kormányok a közlekedés jövőjét illetően meddig merészkednek el. Kevés cikket láttam róla, de azért jelezném, hogy Glasgowban az autóipar fő támája a hidrogén volt, nem pedig EV - az elektromos hajtás!

- A tárgyalóasztalhoz nem szólított aktorok hangja erősebb lett-e Glasgowban?

- Nem Glasgowban, a világban. Donald Trump azért nem tudta elfordítani az Egyesült Államokban a politikát klímaszkepticizmus felé, mert a nagy cégek - azok a vállalatok, amelyek Amerikában Al Gore-ral, Kerryvel, és az Obama időszak alatt már tettek valamiféle elköteleződést, azok már nem visszakoznak. Ez a fajta vállalati inercia, a fő sodor erre tart, nincs alternatívája a zöldenergiának, így nincs lehetőség a hátra arcra.

Kép: Németh Dániel

A városok is egy ilyen külön halmazt jelentenek, egy olyan, tárgyalóasztalon kívüli csoportot, aminek a hangja erősebb lett. Az ENSZ mögött dolgozik egy csapat, akik a Race to Zero mozgalmat szervezik, aminek az egyik „albugyra” a Cities Race to Zero. Ez utóbbi nagyon fontosnak tartja hogy az a kibocsátó réteg, amiről beszélünk (mivel Európában tényleg a városok adják a kibocsátások 70 százalékát, és akarjuk, vagy nem, tetszik, vagy nem, de az emberek jelentős része városok felé orientálódik, és végül minden az urbanizálódásról szól) a klímavédelem kérdését is szeretné a maga igényei szerint kezelni. Fontossá vált, hogy a városok a sajátos igényeiket és meglátásaikat globálisan is becsatornázzák ebbe a témába; legyen végre arról is szó, hogy mi az ő igényük.

Nyilván, különböző városoknak különböző igényeik is vannak attól függően, hogy melyik, milyen égövön helyezkedik el vagy hogy mekkora lakosságot kell kiszolgálnia. Az azonban közös jellemző, hogy a városoknak a cégekkel és az iparágakkal ellentétben, az országokhoz hasonlóan, demokratikusan megválasztott vezetői vannak. Ebből sok minden levezethető, és sok minden következik.

- Nem találtam egyetlen cikket sem, ami erről szólt volna, szóval: mennyire tudták a hangjukat hallatni a városok a kéthetes Glasgow-i kommunikációs túltermelésben?

- Őszintén megmondva: nem olyan hangosan, ahogyan azt szerettem volna. Sok, városokat összefogó szervezet érkezett a COP26-ra is - a C40, az EuroCities, az Energycities, a Covenant of Mayors, amelyeknél a klímaügy kiemelt témaként szerepel. Ezek elsősorban az információcserére, a tudásátadásra és a tapasztalatcserére helyezik a hangsúlyt, és ki-ki a saját közegében próbál szakpolitikai vagy pénzügyi érvényt szerezni az érdekeinek, Ugyanakkor számos vállalást is generálnak ezek a szervezetek. Az egyik legfontosabb üzenet az volt, hogy a klímaváltozás a városokat sokkal drasztikusabban érinti, mint a kisebb településeket.

Az, hogy miként kellene megoldásokat találni arra, hogy egy nagyvárosban az épületállomány jelentős része finoman fogalmazva is nehezen újítható fel a 21.századi energiahatékonysági követelményeknek megfelelően, hogy a közösségi és egyéni közlekedés milyen problémákat jelent. De arról is, hogy a nagyvárosokban kialakuló hőszigetek, az olyan, egyre gyakoribb helyzetek, amikor akár több hónapnyi csapadék is hullik akár félóra alatt egy-egy területen, amit képtelen elvezetni a csatornahálózat, hogy a hosszabb és gyakoribbá váló hőhullámok a városokban megrekednek és ez az érzékeny és sérülékeny csoportokat ilyenkor drasztikusan tizedeli. Ezeket borzasztó kimondani is, de egyre inkább ez vár ránk, és erre kellene nekünk, a városoknak valahogy válaszokat találnunk.

Élhetetlenné fog válni ez a város is, ha nem kezdjük el lépésenként megtenni azokat az intézkedéseket, amiket mi felsoroltunk a klímastratégiában. Amivel ellenállóbbá lehet tenni a várost, amivel felkészíthetjük a saját lakóinkat is, hogy a megváltozó környezetre válaszul hogyan kell használjuk a várost.

- Aki az átlagtól kicsit fogékonyabb az urbanizációs problémákra, az olvasta már, hogy 26 Celsius-fokos a fákkal árnyékolt utca és 50 körüli a famentes, parkoló autókkal megrakott; az hallott arról, hogy Milánóban már létezik a Bosco Verticale, a zöld toronyház, amibe az építészet vitte be a fákat, bokrokat; az olvasott már arról is, hogy német városok után egész Alsó-Szászországban is kötelezővé teszik az épülettetők napelemmel való energetikai hasznosítását, és hogy Koppenhágában hogyan valósul meg a „kerékpárosítási stratégia”. De ez Budapest számára még sci-fi, ezekből itt semmi sincs meg. Akkor mégis mi volt a V4-fővárosok “jó üzenete”, amit Glasgowba vittek?

- Azt lehetett elmondani, hogy ezek a V4 fővárosok nyitottak, klímakérdésben európai gondolkodásúak és nagyon is haladó, még EU szinten is progresszív projektjeink is vannak már. Bármennyire is nem akarok politizálni - mert a klíma egyébként is szakmai, szakpolitika témakör - de azért a Közép-Kelet-Európából ez ma egy jó hírnek számít.

Kép: Németh Dániel

Amúgy, ezek az országok ma is arra büszkék, hogy a kibocsátás-csökkentésben 1990-re vonatkoztatott kötelezettségeiket megtartották. Pedig ez már édeskevés, mert Európában 2050-re a nulla kibocsátás az elfogadott cél, ehhez pedig már nem elég, hogy tetszelgünk ebben az egyébként is teljesen fals szerepben. Az utóbbi, bő másfél évtizedben alig-alig haladtunk előre, a mindenkori magyar kormány - ahogyan a lengyel szintén - alig-alig vállalt és tett ezügyben valamit - már azon túl, hogy sajnos kifejezetten visszahúzták az európai klíma-ambíciókat.

Mára a V4 csoportosulást illetően nehéz volna olyan testületet találni Brüsszelben, amely szerint ez a csoport ne volna retrográd az EU-ügyekben. A V4 fővárosok vállalása azért érdekes, mert miközben az országaik megítélése klíma szempontból is ilyen, ezen városok választott vezetői elkötelezik magukat a kibocsátás csökkentés és egy európaibb látásmód mellett. Azt talán nem kell külön bizonygatnom, hogy a fővárosi polgárok jelzik egy ország innovatív, modernizációs elkötelezettségét, és hogy ez Prágára, Pozsonyra, Varsóra és Budapestre is áll. De ezért fontos jelzés, hogy klíma ügyben a fővárosok jóval zöldebb gondolkodás mellett teszik le a voksukat.

- Ha az üzenet az, hogy a V4 fővárosok klímatudatosságot vállalnak, akkor azt is előbb-utóbb hozzá kell tenni, hogy ezt mennyiből lehetne megvalósítani?

- És még azt is hozzá kell tenni, hogy mindegyik főváros forráshiánnyal küzd e kérdésben. Tudjuk, hogy a prágai, varsói és a budapesti klímaterv és stratégia végrehajtása nagyjából hasonló nagyságrendű összeget igényelne, és hogy ez Budapest esetében 2500 milliárd forintot jelent. Sehol, egyik fővárosban sem elképzelhető, hogy ezt akár csak részben saját büdzséből elő lehessen teremteni. Pedig ennyi pénz lenne most elegendő ahhoz, hogy ennek a városnak a 2015-ös kibocsátási szintjét 40 százalékkal csökkentsük.

Ez egy reális terv, amihez olyan kapcsolódó akciókat és intézkedéseket írtunk le, amelyek egy ekkora összeg megléte esetén megvalósítható, végrehajtható programokat vázoltunk fel a budapestiek bevonásával. A többiek is hasonlóan jártak el, így a V4 fővárosok mindegyikének van új, friss klímastratégiája, és ezek nagyon erősen összecsengenek.

Amikor a kibocsátás-csökkentésről szóló tételek előkerülnek, akkor központi kérdéssé válik az épületenergetika. A budapesti összkibocsátás mintegy 60 százaléka az épületekhez köthető, ebből kétharmad a lakosságé, ezért nyilvánvaló, hogy itt nekünk dolgunk van, a lakossági energiahatékonysági törekvéseket valahogyan támogatnunk kell.

A másik nagy tételt a villamosenergia jelenti. Kevés szó esik arról, hogy miközben az energiaigények elszállnak, azt hogyan tudja majd egy-egy nagyváros hálózati és energia-betáplálási oldalról biztosítani. Ezért megkerülhetetlen, hogy a város tetőit „megszálljuk”, mert 1500 megawattnyi napelem önmagukban a probléma 20 százalékát tudná kezelni azzal, hogy nem kellene behozni annyi villamos energiát a városba, mert a város részben önellátó. Ennek finanszírozása talán nem igényel annyi közpénzt, mint az energiahatékonysági fejlesztések, ami csak támogatással húzható fel a statisztikákban is megmutatkozó volumenűre.

A harmadik tétel a közlekedésé: az igények csökkentése, a közösségi közlekedés komfortjának emelése, a megosztott szolgáltatások (közösségi kerékpár és -roller, bér-autók stb.) térnyerése, népszerűsítése, szabályozása, az szüksége infrastruktúra létesítése mind-mind nagyon fontos, de de komoly közpénzt igényel ez is.

- Biztosan az egyetlen jó taktika az, hogy kiszámolják, mennyibe kerülnek az álmok, aztán széttárják a kezünket, hogy “de nincs rá pénz, mert nem adnak”? Van egy sor olyan, eddig elmaradt, elhalasztott, elsumákolt döntési helyzet, ami lehet, hogy kisebb lépésekkel, de a klímacélok felé tereli ezt a várost, és nem kerül őrült összegekbe.

- Azért az túlzás, hogy csak a kezünket tesszük szét és várjuk a pénzt. A városvezetés a problémák egy részét örökölte, aminek megoldhatóságán a forrás elvonása nem segít. A nagyvárosi közlekedés témája mindenhol, a V4 fővárosokban is, önmagában is olyan forró krumpli, ráadásul olyan, amihez  itt is, „mindenki ért”.
Ez sajnos nagyrészt politikai mocsárba vezető téma, és mint ilyen, nem lehet elég körültekintően döntéseket hozni. Ebben sokszor a kerületi területrendezési tervek, de még a KRESZ sem segít. Az előbbiben vannak például olyan kitételek, hogy oda kell kerékpártárolót telepíteni, ahol az ilyen igény kellő mértékű bár az nincs definiálva, hogy honnan számít „kellő mértékűnek”, ami szerintem nonszensz. A KRESZ-be pedig - hogy csak egy példát említsek: - évek óta "beemelésre vár" a rollerekre vonatkozó szabályozás, aminek megléte rendezhetővé tennék a városban használat paramétereit.

Nehéz menet ez, mert a közlekedési infrastruktúra általában azt a típusú forgalmat vonzza, amire épült - ha a gépkocsi forgalomra épült, akkor kocsik járnak rajta, és ebbe nem lehet úgy belenyúlni, hogy az valakinek ne fájjon. De ha a közúton van egy kerékpársáv, akkor azon kerékpárok fognak előbb utóbb nagy létszámban menni, és ha kellően szélesek a járdák, akkor azon gyalogolni is fognak az emberek - pláne, hogyha nem állja az útjukat a kávéházi „terasz” és nem parkol ott autó.

 

Kép: Németh Dániel

Most azonban még ott tartunk, hogy a városi szabályokat sok tekintetben át kellene alakítani, azokat be kellene tartatni, és az emberekkel meg kell ismertetni bizonyos dolgokat Nem tartom túl európai hozzáállásnak, hogy amikor felfestünk egy bringasávot az úttestre, és 2 perc múlva nem teker rajta percenként 80-100 kerékpáros, akkor kígyót-békát kiabálnak a városvezetésre. A változáshoz idő kell, az új infrastruktúrát együtt kell belaknunk.

- Mi az akadálya annak, hogy a nagyobb városok is elérjék Brüsszelben, hogy külön tárgyalhassanak klímaügyben a támogatási pénzekről?

- A levelünk, amit Matus Vallo pozsonyi, Zdenek Hrib prágai, Rafal Trzaskowski varsói és Karácsony Gergely budapesti polgármester szignált, pontosan erről szólt. Arról, hogy nem lehet a városoktól komoly elköteleződést úgy elvárni ezügyben, hogy miközben a klímaválság a leginkább érzékeny pontokon őket üti, nincs hozzáférésük e döntésekhez és főleg: a szükséges forrásokhoz.

 A partnervárosaink ezt értik, Brüsszelben a döntéshozók viszont nem. Az okoz nekik igazából nehézséget, hogy kialakítsanak egy újfajta döntési folyamatot, amivel helyzetbe lehet hozni a régió nagyvárosait.

- Az az elképzelés, hogy ha az európai nagyvárosok külön kapnának támogatást, akkor a klímaharcok gyorsabban előbbre jutnának?

- Igen, ezt alá tudom írni. Ahol kohéziós alap, strukturális alap nagy arányban megjelenik, ott ez egy kiemelt fontosságú dolog. Hollandiában nyilván nincs ilyen helyzet, de a helyreállítási alapból [megjegyzés: Recovery and Resilience Facility (RRF) - Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszköz] nagymértékben a városok részesülnek Spanyolországban, Olaszországban és Finnországban is, és az biztos, hogy amikor ott az RRF elköltéséről beszélnek, akkor arról van szó, hogy miként tudják ezt akár a helyi önkormányzatok eljuttatni az emberekhez. Nálunk az európai uniós forrásokról Budapesttel gyakorlatilag nem tárgyal a kormány.

A mi problémánk az, hogy miközben az RRF-ben nagyon hangsúlyos a klímavédelem és a tiszta levegő - mivel a pandémiás helyzet ezzel is összefüggésben van -, aközben Magyarországon éppen ide nem jut megint kellő figyelem. Hiába, hogy Budapest az ország három legrosszabb levegőjű térségének egyike, és hiába, hogy levegőtisztasági ügyben, mulasztás miatt, hovatovább 10 éve kötelességszegési eljárás is folyik Magyarország ellen, mégsem látszik semmilyen változás ezügyben.

- Ha realista mérleget vonunk, akkor Glasgowból úgy jöttetek haza, hogy amit akartak, azt elmondták, akivel találkozni akartak, azzal sikerült is - avagy maradt hiányérzet?

- Egy ekkora szakmai, tematikus „közlekedési dugóból” nem lehet elégedetten távozni. De találkoztunk olyan emberekkel a Bizottságtól, az EU intézményeit vezető, ott, e területen döntési pozícióban is lévő tisztviselőkkel, illetve hozzánk hasonlóan a városaikat képviselő és klímás kollégákkal, akik ezen a témán dolgoznak. Ezt jó volt látni, jó volt megélni, hogy ott már belátható közelségbe került a klímasemleges város.

Ugyanakkor az a mi frusztrációnkat is erősíti, hogy miközben mi a kátyúzással vagyunk elfoglalva, a nyugat-európai városok hovatovább a Holdra szállást tervezik.