Az olaj árfolyamának emelkedése mögött az a korábban előre jelzett hír állt, hogy a Kőolaj-exportáló Országok Szervezete (OPEC) március 23-án Bécsben a kitermelés közel háromszázalékos csökkentéséről döntött. Jelenleg az OPEC adja a világ kőolajtermelésének 40 százalékát, vezető ereje pedig Szaúd-Arábia. A szervezet döntésének súlyát nagyban növelte, hogy több meghatározó, nem OPEC-tag termelő is csatlakozott a visszafogáshoz - Mexikó, Oroszország és Norvégia szintén nehézsúlyú játékos az olajpiacon. Az OPEC célja, hogy a nyersolaj árát a tízdolláros (Brent) mélypontról újra a 19-20 dolláros szint közelébe emelje - e terv jelentős része rövid távon már teljesült is. A nagy kérdés az, hogy a korábbi próbálkozásoknál mennyivel lesz sikeresebb, tartósabb a mostani, s ennek milyen hatása lehet a gazdaság egyéb területeire. Tavaly júniusban már volt egy jelentősebb termelés-visszafogás a kitermelők részéről, akkor 4 százalékos, napi 3 millió hordós termeléscsökkentésről egyeztek meg. Érdekes módon a piac a kínálat mérséklése ellenére áreséssel reagált, az akkori 15 dolláros szintről 1998 végére 10-11 dollárra zuhant a Brent kőolaj hordónkénti ára. Az olajpiac szkepticizmusának akkor több oka is volt, ezek a kérdőjelek napjainkban is figyelmet érdemelnek. Az első probléma, hogy a nyersanyagok piaca jelenleg is inkább kínálati, vagyis a mostani áremelkedés korántsem a kereslet fundamentálisan megalapozott növekedésének köszönhető. A nyersanyagok iránti kereslet csökkenésének fő oka, Ázsia gazdasági problémái továbbra sem oldódtak meg. Bár a térség több országában, például Dél-Koreában a fellendülés kezdeti jelei mutatkoznak, a világ más részein, Dél-Amerikában és Japánban a gazdasági lassulás jelei figyelhetők meg. A második probléma ezzel összefüggésben pont az, hogy az olajtermelő országok jelentős részét saját gazdasági gondjai kötik le - elég csak az orosz vagy a szaúdi költségvetésben tátongó lyukakat említeni -, amit egyrészt a fejlődő piacok iránti megrendült bizalom, másrészt az olajbevételek elapadása okozott. Továbbra is megvan a valószínűsége annak, hogy a meghirdetett önkorlátozást az olajtermelő országok nem tartják be teljes mértékig. A jelenlegi magas - 17 dolláros - olajár természetesen egyre több, kevésbé versenyképes termelőt csábít vissza a piacra, ami az áremelkedést rövid távon megállíthatja. Inflációs hatás Ha a mostani, május elején megfigyelt árak tartósak maradnak, az jelentős inflációs nyomást jelenthet a világ-, s egyben a magyar gazdaságra is. Először az infláció mérésére használt árindexek energiaárakkal közvetlenül kapcsolódó tételeit befolyásolja majd a sokk. A háztartási energia, az üzemanyagok, illetve a szállítás és közlekedés árai reagálnak erre a leggyorsabban. A folyamat ezután gyűrűzik tovább a többi termékre, szolgáltatásra. A magyar fogyasztói árindexben például a benzinnek 4,9 százalékos súlya van. Míg tavaly (1998. december/1997. december) a benzin ára az átlagos, 10,3 százalékos inflációtól jelentősen elmaradva, 5,1 százalékkal emelkedett, idén az első négy hónapban közel 18 százalékos drágulást mutatott, és - a nemzetközi árak változatlanságát feltételezve - az év végéig az áremelkedés mértéke meghaladhatja a 22 százalékot. Egyetlen tényező, a benzin áremelkedése önmagában is 1 százalékponttal emelheti az árindexet éves szinten. A kérdés az, milyen hatással lehet ez a jelenlegi kamatszintre. A magas árindex Május 5-én Surányi György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke azt jósolta, hogy az év végére a maginfláció 8 százalék közelébe süllyed az áprilisi 8,4, illetve a tavaly decemberi 10,8 százalékos szintről. A maginflációt a jegybank egy relatíve újfajta eszközzel méri, amely a fogyasztói árindexnek a hektikus élelmiszer- és energiaáraktól lecsupaszított verziója. A bankelnök ezzel azt sugallta, hogy az MNB az olajársokk fogyasztói árindexre gyakorolt közvetlen hatásaira kevésbé fog reagálni - az előtérben a maginfláció áll. A Központi Statisztikai Hivatal által közzétett fogyasztói árindex (év/év) értéke 1999. áprilisban 9,4 százalék volt, az év végére pedig 9,5-10 százalék százalék körül szóródnak az előrejelzések (tavaly decemberben a fogyasztói árindex 10,3 százalék volt). A múlt héten megjelent, a várakozásoknál magasabb áprilisi fogyasztói árindex hatására a kötvénypiacon estek az árak, sokan a több éve tartó infláció- és kamatcsökkenési trend végének jelét látták az adatban. A vártnál magasabb havi érték egyébként nem kis részben a szerencsejátékok, például a lottószelvény árának emelkedése miatt következett be, ami később korrigálódni fog. Az energiaár-emelkedés hatása a várakozások, illetve a tovagyűrűzés miatt a maginflációban is előbb-utóbb megjelenik. Ennek ellenére a jövőben is csökkenő tendenciát mutató maginfláció miatt könnyen elképzelhető, hogy az év hátralévő részében már nem csökkenő, esetleg emelkedő fogyasztói árindex mellett is a jegybanki kamatcsökkentési tendencia visszafogott ütemben folytatódni fog. A jelenlegi, 15,25 százalékos kéthetes jegybanki betéti kamat éves szinten 16,4 százalékos effektív kamatlábnak felel meg, ami a legpesszimistább, 10 százalék körüli év végi inflációs rátával számolva is több mint 6 százalékos reálkamatot jelent. A maginflációval számolva a reálkamat 8 százalék körül van. Csökkenő kamatszint A csúszó leértékelés év végi, 4,9 százalékos éves üteme a jelenlegi nemzetközi kamatszintek és kamatprémium (ami egyenlő forintkamatszint mínusz leértékelési ütem és külföldi kamatok) esetén sem jósol magasabb jegybanki kamatot, mint 13 százalék. Ezek fényében az év hátralévő részében a 2 százalékpontot meghaladó jegybanki kamatcsökkentés valószínűnek látszik. (Lapzártánkig az olaj világpiaci ára 17 dollárról 16 dollár közelébe esett.) KISHONTI LÁSZLÓ