A ma hatályos Ptk. harmadik része két címben, a tulajdonjogról szóló I. és a birtok-, valamint a birtokról és a birtokvédelemről megalkotott III. címben rendezi az elsődleges és a másodlagos dologi jogokat, azaz a tulajdon, a használat-hasznosítás és mindezek tárgyaival történő rendelkezési jogokat. Rudolf von Jehring megjelenéséig a tulajdon feletti jogot abszolút jellegűnek tartotta az iurisprudentia. A tulajdonos a tulajdona tárgyát megkötés nélkül úgy használhatta és hasznosíthatta, ahogy akarta, beleértve a megsemmisítés jogát is. Jehring volt az első – nyilván közösségi igények késztetésétől vezérelve –, aki felállította a tulajdon szociális megkötésének az elméletét, kimondva azt, hogy a tulajdonos a tulajdona tárgyával nem tehet azt, amit akar és azt nem használhatja és hasznosíthatja úgy, hogy annak eredményeként szociális értékek károsodjanak. Ezzel megdőlt a liberálkapitalizmusnak a tulajdonról vallott egyik alapvető tétele, amelyet megelőzően a tulajdon „szociális” megkötését a feudális hűbéri láncolat biztosította. Az adományozott, vagyis a hűbéres az adományozójával, azaz hűbérurával szemben felmenőire is átszármazóan olyan szolgáltatásokra volt kötelezve, amelyeket csak a hűbérbe kapott termőföld és erdő megfelelő használata-hasznosítása mellett tudott teljesíteni. Ez az elv egészen a jobbággyal bezárólag érvényesült, akit a kontinentális Európa jogában csak akkor lehetett elűzni a jobbágytelekről, ha a művelési kötelezettségének nem tett eleget. Ugyanakkor a jobbágy osztott földhöz is jutott a faluközösség földjeivel, amelyek hasznosítása során szokásjogi alapon köteles volt betartani előbb a kétnyomásos, majd a háromnyomásos földművelési rendszert. Ezen túlmenően Mária Terézia Úrbéri rendeletének 1767-ben történt kiadása előtt szokásjogi úton, majd ezt követően tételes jogivá tette Magyarországon a Német-Római Birodalom területén nemcsak a belső telek (intravillanum), hanem azoknak a külterületi földterületeknek (extravillanum) a nagyságát, amely egy-egy jobbágycsalád birtokában lehetett és amelyet családi munkaerővel megművelni tudott. Ez a családi méretű jobbágytelek került először közös megegyezéses, majd jobbágyi kezdeményezésre kötelező, végül pedig az ősiség eltörlésével „ex lege” alapon megváltásra, miközben a telek sorozatos öröklések útján történő életképtelen méretekre történő feldarabolása ellen hatott, hogy mind a jobbágynak, mind pedig a már felszabadult szabad parasztnak módja volt a jobbágytelken, illetve a már megváltott jobbágytelken túlmenően újabb földeket megvásárolni vagy haszonbérletbe venni, ily módon növelve a gazdaságát. Ezzel összhangba állva pedig az állam periodikusan meghirdetett földreformokkal egyfelől kisajátításokkal csökkentette és átláthatóvá tette a túlméretezett és a birtokvezetés szempontjából átláthatatlan nagybirtokokat, ugyanakkor a térítés ellenében a nagybirtokokból kisajátított birtoktestek kisbirtokosok részére részletfizetéssel és kedvezményes áron történő eladásával a családi birtokok öröklés útján történő osztódását is ellensúlyozni, rekreálni tudta a nyugat-európai államok agrárpolitikája. Ily módon alakult ki a francia-latin területen a feudális szokásjogon, a germán-magyar területen a szokásjogot követően az Urbáriumon alapuló, valamint mindkét területen az ősiség eltörlésével a családi munkaerőhöz méretezett magán-farmrendszer, amelyhez hasonló méretek alakultak ki a faluközösségek osztása és a nagy földbirtokok hiánya folytán a skandináv államokban. Ezzel szemben Délkelet- és Kelet-Európában a nagycsaládi farmrendszert a több generáció együttdolgozásaként kialakult kupszcsina-obszcsina birtokrendszer jelentette. Ugyanakkor az észak- és nyugat-európai nagybirtokok egy része egyfelől a földreformi karcsúsításokkal, másfelől pedig a nagybirtokterületek felosztott haszonbérletbe adásával átlagosan egészséges méretű gazdaságokká alakult fokozatosan a XX. század közepére. Hasonló célokat szolgáltak a második világháború utáni földreformok Közép-Európában is. A földreformok hatására létrejött birtokok közül meg lehetett különböztetni az uralkodó többséget jelentő családi munkaerőn nyugvó „family farm”-ot, és idegen munkaerőt igénybe vevő „contract farm”-ot. Közülük uralkodóvá az előbbi vált és a nyugat-európai államok többsége agrár-közigazgatási eszközökkel ezt a farmtípust igyekszik „egészséges” alsó és felső birtokméretek mellett fenntartani. Ennek érdekében a nyugat-európai agrárjogban a termőföldtulajdon és -használat a gazdasággal, vagyis a lakó- és üzemi épületekkel, továbbá az állatállománnyal és a mezőgazdasági felszerelésekkel (gépek stb.) együtt a tulajdonosi, valamint a birtoklási jogcímszerzés tekintetében többirányú megkötések, illetve korlátozások alatt áll. E megkötések részben alanyi, részben időbeli, részben mennyiségi, azaz méreti jellegűek. E megkötések szempontjából a tulajdon és a bármilyen jogcímen (haszonélvezet, haszonbérlet) történő használat nem különül el egymástól, hanem egybeolvad. Mint említettem, mindez csak a kontinentális nyugat-európai országokra vonatkozik, az angolszász országokra nem, ahol az Egyesült Királyságban 1965 óta, Írországban pedig 1975 óta teljesen liberalizált a földtulajdon és a földhasználat. Ennek történelmi gyökerei is vannak, mivelhogy Angliában a jobbágytelek birtokosának a földhasználati jogát – miként egyetlen adományozott hűbéresi biztonságát – nem védte a jog az adományozóval szemben. Ennek oka az angol tulajdoni rendszernek a királyi trónból kiinduló centralizált rendszerében keresendő. Ezt kihasználva űzhette el a földesúr jobbágyait a földekről és keríthette be azokat a textilipar érdekében történő juhtenyésztés számára. Ez mindvégig is megvolt és a klasszikus kapitalizmus időszakában felerősödött liberális szemlélet alapján igyekszik az Egyesült Királyság agrárpolitikája nyomást gyakorolni a kontinentális EU-államokra annak érdekében, hogy az itt említett földtulajdoni és -használati megkötéseiket számolják fel, amire azonban a kontinentális európai országok részéről késztetés – szerintünk helyesen – nem mutatkozik. A normatív alapon fennálló nyugat-európai földtulajdonosi és földhasználati, valamint az ezzel együtt járó farmbirtoklási korlátok szempontjából az országok három csoportba sorolhatók. Az első csoportot azok az államok képezik, amelyek a földviszonyokat átfogó módon kötött jelleggel szabályozzák. Ide tartozik Dánia, Spanyolország, Portugália, Olaszország, Franciaország, Svájc és Norvégia. Az egyes eltérések kimutatását mellőzve és a közös vonásokat kiemelve ezekre az államokra az jellemző, hogy tételes jogi normákkal meghatározzák a gazdaság hektárban megjelölt minimális és maximális terjedelmét, egybeszámítva a tulajdonosi és az egyéb birtoklási jogcímen történő használatot. Mezőgazdasági üzemet ezenkívül mind a két jogcímen csak az birtokolhat, aki a mezőgazdaságban és farmvezetésben való jártasságot igazolni tudja, a farm területén lakik és túlnyomóan családi munkaerővel műveli meg a földet, valamint folytatja az állattenyésztést és a termékek esetleges feldolgozását. A második csoportba azok az államok tartoznak, ahol a föld- és a mezőgazdaságiüzem-birtoklás szintén átfogó jelleggel szabályozott, azonban az előbbiekhez képest jóval kevésbé kötött módon. Ide tartozik Németország, Ausztria, Svédország és Finnország. Ezek az államok csak „egészséges” birtokméreteket írnak elő a birtoktest alsó és felső határa tekintetében, amelyeknek megítélése az agrár-szakigazgatási szervek eseti mérlegelésén alapul. Az üzembirtokos részéről történő saját, illetve családi művelés, valamint a farm területén való lakás itt is kritérium. A szakmai jártasság igazolása azonban a tulajdoni, illetve használati jog megszerzésének nem kritériuma. Kivétel ez alól Ausztria annyiban, hogy a földhasznosítási intézet részéről történő termőföld- és erdőeladásnál a vevőnek a mezőgazdasági tevékenységben való jártasságot igazolnia kell. Svédország és Finnország annyiban jelent kivételt, hogy ott az átfogó jellegű korlátozások csak a tulajdonra vonatkoznak, a földhaszonbérletre azonban nem állnak fenn korlátok. Ennélfogva e két állam átmenetet képez a harmadik megoldáshoz. A harmadik csoportot azok az államok képezik, amelyek a farm- és a földbirtok tekintetében csak részleges szabályozást tartalmaznak. Ide tartoznak a Benelux államok valamint Skócia. A Benelux államokban sem a földtulajdonra, sem a földhasználatra nézve semmilyen kötöttség nem áll fenn. Speciális szabályozás csupán az öröklés tekintetében áll fenn, aminek célja a gazdaság és a földterület egyben, illetve egy tagban maradása. Skóciában annyiban kötöttebb a szabályozás, hogy bár birtokszerzési korlátozás itt sincs, de az előbb említett célú tulajdonjogi speciális mezőgazdasági földöröklésen kívül a haszonbérbe adó vagy a haszonbérbe vevő elhalálozása esetére a haszonbérlet folytatásának biztosítására állnak fenn speciális előírások. A nyugat-európai termőföldhasználatnak, azaz a tulajdonszerzés és tulajdonban tartás, valamint más jogcímű birtokszerzés és birtokban-használatban (hasznosításban) tartás itt bemutatott korlátozó szabályainál egyik állam esetében sem lehet olyan korlátozó előírást találni, amely termőföldtulajdon- és termőföld-használati jogszerzést, valamint tulajdonban és használatban tartást a föld fekvésének helye szerinti ország állampolgárságához kötné. Erről azért indokolt külön szólni, mert annak idején valamennyi szocialista országban a szovjet szabályozás hatására az idegen állampolgárok ingatlanszerzése korlátozva volt, arra csak külön hatósági engedély beszerzése mellett kerülhetett sor. Ez a szabály volt érvényben Magyarországon is, az azóta már hatályon kívül helyezett 1987. évi I. törvény (Földtörvény) 1989. évi módosításáig, amely a belterületi ingatlanok tekintetében ezt a korlátozást eltörölte. Ezzel függött össze az, hogy a magyar ingatlan-adásvételi szerződési gyakorlatban a reálszocializmus teljes időszakában (1948–1989) az ingatlan-adásvételi szerződésekbe záradékképpen beiktatták, hogy „a vevő magyar állampolgár és ingatlanszerző képességében korlátozva nincs”. A nyugat-európai államok túlnyomó része az állampolgársághoz kötött ingatlanszerző képességet már régen kiiktatta a saját nemzeti jogából. Spanyolország, Portugália és Dánia a termőföldekre, Ausztria pedig minden ingatlanra nézve azonban a hazai állampolgársághoz kötötte az ingatlantulajdon-szerzést és tulajdonban tartást. Mind a négy állam azonban az EU-ba történt belépéskor ezt a korlátozást az EU-tagállamok vonatkozásában eltörölte. Ez az EU-tagállamok viszonylatában teljes liberalizációt takar, ami azt jelenti, hogy nemcsak európai uniós állampolgár, hanem európai uniós székhelyű jogi személy is termőföld és farmgazdaság tulajdonosa lehet. Ez a szerzési és használati korlátozás tehát az EU-tagállamok irányában megszűnt, az EU határain kívül eső államok vonatkozásában azonban továbbra is fennmaradt. Mármost, ami a magyar termőföldtulajdon és -használat szabályait illeti, a birtoknagyság meghatározását illetően strukturálisan hasonlít a nyugat-európai szabályozáshoz. A hatályos magyar termőföldtörvény (Tft. = 1994. évi LV. tv.) 5. és 6. §-a értelmében csak természetes személy szerezhet termőföldtulajdont, jogi személy és önkormányzat – az egyházak, a karitatív szervezetek, valamint az erdőbirtokossági társulatok erdőingatlan-szerzésének kivételével – nem. A természetes személyek tulajdonában és használatában 300 ha vagy pedig elvben ezzel egyenértékű 6000 aranykorona értékű földterület lehet. Haszonbérlet vagy haszonélvezet címén személyi használatban álló föld a tulajdonban lévő földekkel együtt ugyancsak nem haladhatja meg ezt a mértéket. Bár jogi személy az előbb említett szervezetek kivételével termőföldtulajdont nem szerezhet, viszont a Tft. 13. § (1) bekezdése értelmében haszonbérlet címén termőföld-használati jogot szerezhet és fenntarthat. Ez a használatszerzési és használatban-hasznosításban tartási jog azonban mezőgazdasági szövetkezetek és gazdasági társaságok esetében a birtoknagyságot tekintve jóval nagyobb területre, míg belföldi jogi személyek és jogi személyiség nélküli szervezetek esetében 300 ha vagy 6000 AK terjedelemig szólhat. Ez a magyar termőföld-birtoklási szabályozás strukturálisan összhangban áll a nyugat-európai megoldásokkal. Negatív irányú eltérés csupán az, hogy a magyar engedélyezett birtoknagyság jóval nagyobb, mint amit a nyugat-európai jogok a családi birtokra (Dániában 30 ha egy birtokegység, amely még egy birtokegységgel növelhető, Németországban pedig maximum 150 ha) nézve meghatároznak. A magyar jog nyilván azért állapított meg ilyen tág, munkavállalókkal üzemelő középbirtokokat, hogy ne sértse a privatizáció során a már említett különböző manipulációkkal nagy terjedelmű termőföldtulajdonhoz hozzájutottak érdekeit. Ennek következménye az – mint ahogy korábban már jeleztük –, hogy a magyar farmgazdasági méretstruktúra teljesen egészségtelen. Ezért a Tft. minimális birtoknagyságot nem állapít meg. A kárpótlás felső értékének 5 millió forintban történt megállapítása következtében egyfelől sok az életképtelen kisbirtok, másfelől pedig a már említett kárpótlási törvénnyel és a privatizációs törvényekkel (1992. évi LIII. és LIV. tv., valamint az 1995. évi XXXIX. tv.) együtt az így alakított jog adta manipulációs lehetőségekkel élve kisebb számban a családi birtok méreteit meghaladó és a régi értelemben vett középbirtok-méretű egyéni gazdaságok is kialakultak. A „farm-méretolló” tehát Magyarországon jelentősen szétnyílt. Ami a jogi személyek közvetlen földtulajdonának tilalmát és ezzel együtt járó tulajdonszerzési lehetőségének hiányát illeti, ilyen szabállyal a nyugat-európai megoldásoknál nem találkoztunk, hasonlóval azonban igen. A skandináv államokban ugyanis a gazdasági társaságok és jogi személyek adásvétel és apport útján történő termőföldtulajdon-szerzése szakigazgatási engedélyhez kötött. Ami a magyar termőföldtulajdont érintő szabályozásnál ellentétben áll a nyugat-európai, főképpen pedig az EU-beli normákkal, az az, hogy a ma hatályos Tft. kizárja a külföldi állampolgárok termőföldtulajdon-szerzési lehetőségét, ami egyfelől diszkriminációs jellege miatt általánosságban is vitatható, ugyanakkor azok az említett EU-tagállamok, amelyek az EU-ba lépésük előtt hasonló diszkriminációval éltek, ezt továbbra is fenntartották az EU-n kívül álló államokra nézve. Európai uniós szempontból tehát a nem tagállamokra nézve ilyen diszkrimináció végső soron továbbra is fenntartható, sőt mondhatni kívánatos egy esetleges keletről érkező bevándorlási hullám megelőzése érdekében. Egy ilyen szabály azonban célszerűsége ellenére mégis a diszkrimináció szépséghibájában szenved, már csak amiatt is, hogy a külföldiek kettős megítélés alá esnének aszerint, hogy EU-tagállamokból vagy EU-n kívüli államokból származnak. Ezért az EU normáira, mégpedig a Római Szerződésben lefektetett szabadságjogokra koncentrálva olyan megoldást kell kialakítani, aminek alapján bármely belföldi és külföldi magánszemély a jelenleginél jóval kevesebb, a nyugat-európai méretekkel összevetve maximum 150 hektárig, illetve 3000 AK erejéig szerezhet meg és birtokolhat tulajdoni és/vagy bármilyen használati (haszonbérlet, haszonélvezet) jogcímen termőföldet. A tulajdoni és használati-hasznosítási szerzési jog azonban a már rendelkezésre álló termőföldekkel együtt ezt a mértéket nem lépheti túl. E birtokszerzési, tulajdonosi, birtoklási jog további feltételeként belföldire és külföldire nézve egyaránt elő kellene írni, hogy a farmbirtokos: a) mezőgazdasági jártassággal vagy alapképesítéssel rendelkezzen, b) a mezőgazdasági üzem területén vagy annak közelében lakjon, c) legalább 10 éves időtartamra vállalja az üzem vezetését és azt, hogy ott az agrárminimum és a termőföld-, a környezet-, valamint a természetvédelmi jogi előírások betartása mellett mezőgazdasági vagy falusi turisztikai tevékenységet folytat. Az EU viszonylatában egy ilyen megszorító szabályozás nem sértené a vállalkozás és az áruforgalom, a letelepedés, a személyi forgalom, valamint a szolgáltatásnyújtás szabadságát akkor sem, ha a jogi személyek tulajdonszerzési jogosultsághoz nem, viszont haszonbérlet, koncesszió vagy más haszonélvezeti jog címén termőföld-használati joghoz hozzájuthatnának. Egy ilyen megoldás mellett is azonban fennállna a tulajdonszerzés szabadságának a megsértése. Ezt oly módon lehetne kiküszöbölni de legalább is tompítani, hogy a nem közjogi személyek is az előbbi feltételek teljesítése mellett szintén csak a természetes személyekkel egyező mértékű földtulajdont szerezhessenek, illetve ilyen mértékben lehessen termőföld a tulajdonukban. Ezt meghaladó mértékben a belföldi jogi személyekkel együtt azonban haszonbérleti koncessziós, haszonélvezeti-koncessziós vagy egyéb haszonélvezeti jogcímen 2500 ha vagy 50 ezer AK terjedelmű termőföldterületet ugyancsak a fenti feltételek teljesítése esetében birtokolhassanak. Ez egyúttal biztosíthatná azt is, hogy a használati jogcím útján általuk megszerezhető többletföldterületet a falusi munkanélküli kis földtulajdonosoktól tartós haszonbérleti szerződés megkötése útján szereznék be. Ez szociálpolitikailag is előnyös megoldás lenne az amúgy is elszegényedett falusi lakosság egy – földtulajdonnal rendelkező, de azt gazdaságosan megművelni nem tudó – részének pótlólagos jövedelemhez juttatása okán. Termőföld-tulajdoni jogot korlátlan mértékben továbbra is csak a magyar államnak, a magyar megyei (kiegészítő javaslat tőlem – P. T.) és a helyi önkormányzatoknak, a köztestületeknek (kiegészítő javaslat tőlem – P. T.) és a közalapítványoknak volna helyes biztosítani. Ugyanakkor azon el lehetne gondolkodni, hogy azon egyházi és más karitatív vagy közérdeket kielégítő intézményeknek, mint amilyenek a magánkórházak, magánszanatóriumok, magán alsó-, közép- és felsőfokú tanintézetek vagy az előbbi körhöz tartozó intézményekhez hasonlóan korlátlan földtulajdonnal való rendelkezési és tulajdonszerzési joggal bírjanak. Ha viszont ezt a jogalkotó túl soknak tartaná, akkor legalább a tulajdonukban annyi lehessen, mint amennyit a korábban már tárgyalt többi bel- és külföldi jogi személy használati jog címen megszerezhet. Az 1997-es Tft.-módosítási tervezet a termőföldtulajdon és -használat tekintetében a következő módosításokat irányozta elő: a) Belföldi jogi személy és jogi személyiség nélküli szervezet a jövőben korlátlan mértékben szerezhetne termőföldtulajdont, de 300 ha vagy 6000 AK felett a helyi önkormányzat engedélye lenne szükséges. b) Mezőgazdasági szövetkezet és gazdasági társaság a jövőben ugyancsak a fenti mértékben és módon szerezhetne termőföldtulajdont. c) Külföldi magán- és jogi személy továbbra sem szerezhetne termőföldtulajdont. d) A belföldi magánszemély által tulajdonba és haszonbérlet vagy más használati jogcímen továbbra is a jelenleg hatályos szabályok alapján szerezhet földet. e) A Tft.-ben megjelölt többi szervezetre vonatkozó haszonbérleti úton megszerezhető földhasználatra vonatkozó szabályok változatlanok maradnának. Eme öt pontból gyakorlatilag semmi sem valósult a Tft. 2001-es módosítása során, ugyanis a módosítási tervezet megítélésünk szerint két okból is kritizálható. Egyrészt a nyugat-európai birtokstruktúrával ellentétesen növelné a nagygazdaságok számarányát és a kisbirtokosok részére semmiféle szociális védelmet nem nyújt, másrészt pedig a c) pontban foglalt megoldási tervezet diszkriminatív jellege miatt ellentétben áll az EU normáival. Ennél fogva ez a megoldási tervezet alapvetően elhibázott. Az is problematikus, hogy a termőföld szakszerű hasznosítására nézve sem a Tft. eredeti, sem pedig az 1997-es módosítási tervezete nem tartalmaz az Erdőtörvényhez (1996:LIV. tv.) hasonlóan konkrét szakmai jellegű művelési és használati-hasznosítási előírásokat, vagyis a szakszerű használatra nézve nincsenek olyan megfelelő agrominimum-előírások, mint amilyeneket a francia 1947. évi Mezőgazdasági Orientációs (Agrominimum) törvény, vagy pedig a német Landwirtschaftliche Höfe Ordnung tartalmaz. A Tft. 2001. évi CXVII. törvénnyel történt módosítása során más szempontok érvényesültek. Ugyanis a Tft. új novellája már nem a jogi személyek tulajdon- és használati jogát preferálta, hanem az újonnan létesített családi gazdaságokét. Ez a szabályozás némileg összhangban van a nyugat-európai mezőgazdasági farmszerkezettel. Ami bizonyos eltéréseket jelent a polgári jogi általános tulajdon- és használati szabályoktól. A magyar ingatlan-tulajdonszerzés esetében ez kifejezetten kitűnik a Tft. 9 § (4) bekezdéséből, amely a Ptk. szerződés-érvénytelenségi szabályaitól eltérően az egész szerződést érvénytelenné teszi akkor is, ha csak részben tartalmaz a Tft.-vel ellentétes kikötést. Ugyanígy a Ptk.-val ellentétesen állapítja meg az elővásárlás gyakorlásának szabályait, elővásárlási sorrend megállapítása által. Továbbra is probléma, hogy a Tft. 2001-es módosítása sem rendelkezik a termőföldhasználat Ptk.-tól eltérő speciális szabályairól. Minderre tekintettel helyes volna, ha a mező- és erdőgazdasági termőföldtulajdon és -használat, valamint -hasznosítás speciális szabályainak az irányára nézve az új Ptk. keretszabályozást adna. Ha ugyanis a Ptk. – mint a gazdaság legátfogóbb, legnagyobb stabilitást mutató alaptörvénye – e téren egy határozott keretjogi szabályozással megfelelő iránymutatást adna, elejét lehetne venni annak, hogy egyrészt nem EU-konform, másrészt pedig az agrárstruktúrát érintően szociális, gazdasági és agrikulturális szempontból elhibázott szaktörvény szülessen. Ezért indokolt lenne, ha az új Ptk. mind a tulajdonjogi, mind a birtoklási-használati szabályoknál külön alcímben keretjellegű iránymutatást adna a termőföldtulajdon és -használat vonatkozásában az általunk kifejtett tartalom szerint. (Folytatjuk) Dr. Prugberger Tamás