Bán Róbert

El Nino – jóemberek, rossz emberek

A címben szereplő spanyol kifejezés (ami egyébként gyereket, kisfiút jelent) természetrajzi, időjárási jelenség. A cselekmény hátterében hangzó rádióműsor szerint olyan természeti aberráció, amely az emberi morálra van hatással. Jómagam, mit sem értvén a meteorológiához, nem tudom, valóban létezik-e ez a fenomén, de a film megértése kedvéért természetesen elfogadom. A történet ugyanis arról szól, hogy egy adott napon egy fotóriporter azért megy vidékre családostul, hogy a felkelő napról készítsen felvételeket; két másik ember, akik a legkevésbé sem tartoznak a tisztességesek közé, azért indul el a fővárosból, hogy kiraboljanak egy vidéki bankot. Lényegét tekintve mindkét vállalkozás sikerül. Igaz, a fotós famíliájáról kiderül, hogy rosszkedvű emberekből áll, akiket még az ág is húz, a fogadóban, ahol megszállnak, gyalázatosan bánnak velük, útközben rendőrök meszelik le autójukat és keményen meg akarják vágni őket, jóllehet amúgy is a tönk szélén vannak, egzisztenciájuk ingatag stb. A rablás viszont sikerül, s ettől a másik két fickónak ragyogó kedve van, mígnem egy véletlen összehozza a két csoportot és elkezdődik közöttük a csatározás a zsákmányért. Amibe kézen-közön a már ismert rendőrök is beavatkoznak. De – szokás szerint – itt abbahagyom a történet mesélését, jusson a nézőnek is valami a fordulatokból, a szándékolt izgalomból. Hadd bocsássam előre: eddig ismert munkái alapján, Klöpfler Tibor igen jó operatőr. Rendezői-írói bemutatkozása azonban nem igazolja megismert képességeit. Kevesebb a forgatókönyvben a lelemény, mint amennyire szükség lenne, nem tudja igazán megpörgetni a helyzeteket és jeleneteket, azok többsége lassacskán csepergél, hiányozni látszik az az igazi spiritusz, amely megfelelően fel tudná csigázni a néző izgalmát és kellő lendülettel lódítaná át a következő jelenetet még egy fokozattal magasabb érdeklődési szintre. Ez azonban nem csak a szerző(k) hibája. Szinte levicsorog ránk a vászonról a magyar film egyes számú rákfenéje: a pénzhiány. Szinte végestelen végig látszik a film jelenetein a küzdelem, többnyire tehetetlen küzdelem a szegénységgel, az eszközök elégtelenségével. Szinte bizonyosan állítom, hogy normálisabb feltételek között, nem viaskodva ilyen gyötrelmesen a megvalósíthatóság korlátaival ennél bizonyosan sokszorta jobb filmre lenne képes Klöpfler. Hiába a jól választott színészek, hiába vannak meg a képességei László Zsoltnak vagy Tóth Ildikónak, hogy legjobb adottságai szerinti alakítást nyújtson, ha a feltételek nincsenek meg ehhez, ha több időt igényelne a velük való munka. De hiába, nincs erre elég idő, és az idő pénz. Ez esetben nem átvitt értelemben, hanem szó szerint értve. Az még külön pech, hogy az operatőr, Vecsernyés János kétségtelenül kevésbé mestere a szakmájának, mint Klöpfler, és ezúttal nem tud eléggé meggyőző képeket formálni. Csak a remény marad tehát, hogy a most némileg megemelt gyártási segítség, egy ésszerűbb pénzelosztás és támogatás majd meglátszik a magyar filmek színvonalán is. Bán Róbert

Iris

A film címadó hősnője, Iris Murdoch nem kitalált személyiség. Neves angol írónő volt, több mint két tucat regénnyel a háta mögött. Néhány évvel ezelőtt halt meg, Alzheimer-kórban. Férje, John Bailey irodalmi kritikus, aki több mint negyven esztendeig tartó együttélésüknek két könyvet szentelt. Ezek képezik a film forgatókönyvének alapját. A rendező, Richard Eyre (aki egyben a forgatókönyv egyik írója is) inkább színházi munkáiról nevezetes, sok éven át az angol nemzeti színház művészeti igazgatója volt. Ez a tényező azonban legfeljebb kiváló színészvezetői munkájában jelentkezik. Az Iris ugyanis igazi film, minden teatralitástól mentes. Pontosabban két film. Eyre és munkatársa, Charles Wood ugyanis úgy döntöttek, hogy e hosszú életnek csak két szakaszát elevenítik meg: Iris és John szerelmének születését, kibontakozását és első beteljesülését, valamint az írónő utolsó éveit, amikor megtámadja szervezetét a kór és férjében odaadó ápolóra talál, aki mindent elkövet azért, hogy könnyebbé tegye a pusztulás időszakát. A két – lényegében különálló – történet nem válik el egymástól, rövidebb-hosszabb pillanatai összekapcsolódnak, ellenpontozzák és erősítik egymást. Ezzel a nagyszerű és kitűnően megoldott leleménnyel válik a film egységgé, egészében meggyőző alkotássá, amely más-más tónusban, de azonos gyengédséggel tudja megjeleníteni a két korszakot. A szerelmi történet a legkevésbé sem emlékeztet a filmek megszokott világára, nem a szokványosan szép filmszínészek között bomlik ki, hanem egy küllemében nem jelentős fiatal nő és egy már-már mulatságosan sztereotip értelmiségi férfi között, akiknek érzelmei – bár feltehetően ugyanolyan mélyek – mégis néhol közelebb vannak a groteszkhez, mint a nézőt szokványosan megragadó szerelmes pillanatokhoz. Első csókjuk a legkevésbé sem emlékeztet a száj a szájra rátalál-féle megszokott filmes megoldásra, annál inkább a valóságra. A hosszú haldoklás jelenetei is mellőznek minden hatásvadász megoldást. Egy rokonszenves, szeretetreméltó öregasszony széthullásának csendesen megrendítő pillanatai. A film természetéből következően négy színész játssza a két főszerepet. A fiatal Irist Kate Winslet jeleníti meg, hűen és meggyőzően, a maga szertelenségével és életszeretetével, jelentőssé avatva jelentéktelenségét. Adott pillanatokban megszépül és megrendít, ahogy a helyzet kívánja, de egészében egy nő a sok közül. Az öreg Irist Judy Dench kelti életre. És ez a kifejezés itt szó szerint értendő. Nem eljátssza – akármily remekül – az idős asszony utolsó éveit. Ő maga válik Irisszé, minden mozdulatával, világos és elhomályosuló pillanataival, egész valójával. Az utóbbi évek – oly sok jó – színészi produkciójából is kiemelkedik, megragad és lenyűgöz. A két John Baileyt megelevenítő figura meghökkentő hasonlóságával ragad meg. Első pillanatban a maszkmester dicséretére gondoltam, aki ilyen nagyszerűen végezte munkáját. De nem, a fiatalt játszó Hugh Bonneville és az öreg Jim Broadbent egyaránt rátalálnak a szerep karakterére és alázattal játsszák a társat. Mindent egybevetve: nagyon szép, megrendítő, okos és érzelmes film az Iris. Bán Róbert

Isten nagy, én kicsi vagyok

Furcsa film. Amikor az előadás végeztével felálltam, az volt az érzésem, mintha – mint hajdanában gyakran – egy amatőrfilm-fesztivál valamelyik vetítésén vettem volna részt. Láttam egy mozgóképet, amelyben rengeteg báj volt, sok őszinte részlet, megannyi, hogy úgy mondjam: lélekből jött gondolat. Csak az egész valahogy nem állt össze. Tele volt gyermekded szakmai naivságokkal, afféle „én így képzelem a mozit” megoldásokkal. Megbocsátható, de elemi gyengeségekkel, amelyek az alaposabb szakmai hozzáértés hiányáról tanúskodnak. Példaként: az elején borzasztóan zavart a képsorok indokolatlan megszakítása, a rövid blankok (feketén maradt filmszalagdarabok) bevágása, amivel a rendező valószínűleg jelezni akarta, hogy itt egy képzeletbeli napló sorait idézgeti fel. Később szerencsére e bevágások gyakorisága csökkent, mintha menetközben a rendező is rájött volna, hogy ez nem éppen a legszerencsésebb megoldás. Hosszan idézgethetném a vágási esetlegességeket stn., de mindez, azt hiszem, nem érdekli különösebben a nézőt. Ő beül a moziba, hogy egy történetet végignézzen, amely vagy érdekli, vagy sem. A rendezői módszerek pedig, ahogy a történet lepereg, részleteikben aligha foglalkoztatják, csak az összhatás. A naplóból kitépett lapok megelevenítése lehet akár jó módszer is, ha e szándékos széttördeltség ellenére a film egységes képet ad. Ez sajnos nem történik meg. Michele ambíciója, hogy problémáira a különböző vallások isteneiben, szokásainak megismerésében keresi a megoldást, bizarr, de kedves ötlet. Csak éppen valahogy nem áll össze egésszé. A katolikus áhitat, a zen buddhizmus rejtélyeinek kutatása, a zsidó szabályok és törvények vizslatása a történet egészében gyermekdeddé válik. S ha mindehhez aztán hozzágondolom, hogy ez a film is egy teljes stáb professzionista közreműködésével készült, nem pedig azzal a szabadsággal, ahogy egy amatőrfilmet saját kénye-kedve szerint rak össze a készítője, az a benyomás alakul ki bennem, hogy a film rendezője, Pascale Bailly nagyon szereti a filmcsinálást, csak éppen még nem ért hozzá igazán. Igaz, csacskaságai végül is nem pökhendiek, nem agresszívak, mint megannyi hasonló esetben, végül is tehát bocsánatos bűnné teszik a valódi szakmai hozzáértés hiányát. Főként azért, mert mindeközben megajándékoz bennünket egy tüneményes és elragadó fiatal színésznő parádés alakításával, amiben – attól tartok – sok érdeme nem volt a rendezőnek. Pusztán egy, de ez a leglényegesebb: hagyja úgy játszani Audrey Tautout, ahogy a tehetsége, az ösztönös képességek diktálják. Mint ezt Tautou maga elmondja egy interjúban: „Pascale mellett teljes művészi szabadságot kaptunk, anélkül, hogy improvizálnánk.” Az a báj, a sokszínűség egysége, ahogy Audrey Tautou megjeleníti Michele alakját, lenyűgöző, magával ragadó és élvezetessé teszi e másfél óra nagy részét. S tegyük hozzá: méltó partnerévé válik Edouard Baer, aki a lány szerelmesét, az érett férfit játssza, felszabadultan és őszintén, Audrey kiváló társaként. Bán Róbert

Barnie apró bosszúságai

Azt olvasom a film francia kritikáinak egyikében, hogy a vaudeville a francia kultúra egyik kivételes adománya. Komplex drámai szerkezet progresszív felépítését igényli, egyszerű, rendszerint pajzán szituációból indul ki, mely logikusan sodródik az abszurd felé. A gépezet kerékhajtói maguk az emberek, akik ösztöneiknek engedelmeskednek, gondolkodás nélkül cselekszenek, azután elviselik mindennek következményeit, azaz menekülni próbálnak vagy mit sem értő, csodálkozó ártatlanságot színlelnek, hogy kijussanak a kelepcéből. Ez a hajdan, valamikor a XIX. század vége felé oly népszerű műfaj, amelyet Feydeau és társai neve fémjelez, s időről időre máig is sikerrel tér vissza a színpadokra, érdekes módon a film érdeklődését nem keltette fel. Ez a mindenevő moloch, amely szinte a létező műfajok valamennyijére rávetette magát és itt-ott megteremtette a maga műfajait is (lásd a némafilm sajátos komédiáját, a slapstick-comedyt), ezt a fajta vígjátékot sosem részesítette kegyeiben. Bruno Chiche az első filmes rendező, aki néhány rövidfilmjével korábban már sikereket ért el, most megkísérli a maga módján honossá tenni ezt a műfajt, modernizált változatban. Hősei – pontosabban szereplői – napjainkból valók, kortársaink. Főszereplője, Barnie Barniche negyvenes éveiben járó, küllemében jelentéktelen francia tisztviselő, aki Calais-ban lakik, de Londonba jár dolgozni. Nagyon szereti feleségét, de ez a legkevésbé sem akadályozza, hogy odaát, a csatorna túlsó partján ne tartson fenn igencsak boldogítónak látszó kapcsolatot nemcsak egy ifjú hölggyel, hanem egy úrral is. Mindez szépen, zavartalanul zajlik, míg egyszer csak, közelgő negyvenötödik születésnapjára ugyanazt az ajándékot kapja mindhármójuktól, nevezetesen egy – azonos időpontra szóló – kétszemélyes vonatjegyet Velencébe. A bonyodalmak aztán ebből fakadnak. Mert ugyan Barnie-ban „győz a tisztesség” és a két szeretőnek visszaküldi az ajándékot, de – mit tesz Isten – összecseréli a borítékokat. Így aztán azok tudomást szereznek egymásról és véletlenül azonos pillanatban állítanak be Calais-ba, hogy számon kérjék a dolgot. Hogy az ügy tovább bonyolódjon, az is kiderül, hogy a feleség magánélete sem szeplőtlen, neki meg éppen lánya titkos szerelmével, egy ifjú történelemtanárral van viszonya. Hogy aztán ebből a kalamajkából mi következik, hogy fonódnak össze és gubancolódnak szét a szálak, azt igazán illetlenség lenne itt elárulnom a film potenciális nézőinek. Annyit biztosan mondhatok – hiszen egy vaudeville-ről van szó –, hogy mulatságosan. Így aztán egy feltétlenül megnézhető filmet ajánlhatok figyelmükbe, amely persze alig lesz valaha is a filmtörténelem klasszikusává. Bár maga a főszereplő, a Barniet alakító Fabrice Luchini számomra meglehetősen alulmarad a szerep lehetőségein, de a többiek, elsősorban az elragadó Nathalie Baye a feleség, Marie Gillain az egyik és Hugo Speer a másik szerető szerepében kitűnő. És még egyet: akit netán az tartana vissza a mozitól, hogy ez is egy szexfilm, nyugodtan menjen el. A szituáció ugyan eléggé pikáns, de maga a film tisztességes jámbor darab, a műfaj szabályai szerint. Bán Róbert

Monte Cristo grófja

Ugyancsak sok időt kellett rászánnia Guy Barber producernek, ha valóban egybe akarta vetni filmjüket minden eddigi adaptációval, amely az idősebb Alexandre Dumas regényéből született. Csupán 1954-ig (eddig vannak róla pontos adataim) majd’ húsz különböző verziója készült a Monte Cristo grófjának, s gondolom, az azóta eltelt közel fél évszázadban is akadt egynéhány, többek között Richard Chamberlain és Gérard Depardieu főszereplésével. Igaza volt Kevin Reynoldsnak, a film rendezőjének, amikor így nyilatkozott: „A regény világszerte ismert, a cím automatikusan vonzza a közönséget. Megvan benne minden, ami egy jó sztorihoz kell: barátság és árulás, szerelem és csalódás, akció és kaland. Aztán amikor nekiültem, hogy újraolvassam, rájöttem, hogy a feladat jóval nehezebb, mint gondoltam, mert a könyv elég sűrű. Meg kellett találni a módját, hogy filmszerűbbé tegyük.” Hát, amennyiben ez a bizonyos filmszerűség azonos a sűrűség ellentétével, akkor mind neki magának, mind a forgatókönyvíró Jay Wolpertnek jelesül sikerült a feladat. Sikerült valóban felhígítani a történetet, elveszíteni belőle sok-sok összefüggést, Edmond Dantes hajóstiszt rejtélyes átalakulását Monte Cristo grófjává. Azt a romantikusan bonyolult és ördögien jól kiagyalt folyamatot, ahogy a bosszúra szomjas ember megtalálja azóta karriert csinált egykori árulóinak, ellenségeinek gyengéit. Ahogy ezeken a nyomokon járva, nem pusztán vagyona birtokában, de sok leleménnyel, ravaszsággal becserkészi a fickókat és lecsap rájuk, kire-kire a maga módján. Dumas regénye a ponyva klasszikusai közé tartozik. Minden váratlan fordulat, minden csodaféle, ami a történetben megesik, szigorú és érdekes írói eszközökkel támasztódik alá. Mint szinte minden nagy regény, ez is csak látszólag kínálja magát filmre vitelre. Aligha tekinthető véletlennek, hogy az igazán jelentős filmrendezők közül alig-alig találunk valakit, aki ilyenre vállalkozott. Vagy ha akad néha példa rá, akkor megkísérlik, hogy más alapokról, nem az illusztráció felől teremtsék meg az adekvát filmváltozatot. Az a csapat, amely itt összeállt, nem így közelített a feladathoz. Hanem, híven a rendező korábban idézett gondolatához, a filmszerűség, vagyis ez esetben az elnagyolt felhígítás, a laza történetmesélés felől. Ezt viszont lényegében sikerült is megoldania. A Monte Cristo grófja megszámlálhatatlanul sokadik filmváltozata egy lett a ki tudja hány közül. Követhető és végignézhető, hogy aztán a gyors feledés homálya hulljon rá. Kivitelezése gondos, szépek a díszletek, helyszínek; jelentéktelenek, de elviselhetők a színészek (Dantes-Monte Cristo: James Caviezel, a fontosabb szerepekben: Dagmara Dominczyk, Guy Pearce, Richard Harris, Luis Guzman, James Frain). És ebben a rettenetesen felhígult audiovizuális világban, a mexikói és brazil szappanoperák között mindez tulajdonképp akár érdemnek is tekinthető. Bán Róbert

Végszükség

Ez a film valójában egy különös tündérmese. Adva van egy egyszerű, becsületes munkásember, egy szerelő, akinek imádott és egyetlen fiáról kiderül, hogy súlyos szívbeteg, új szívet kell kapnia az életben maradáshoz. A gyerek kórházba kerül, de ott kiderül, hogy abból a biztosítási díjból, amit az apa fizet, nem finanszírozható ez a műtét, hiszen a költségei meghaladnák a negyedmillió dollárt. A szívsebész, aki készséggel vállalná a feladatot, tehetetlen. Legfeljebb a honoráriumáról mondhat le, amit készséggel megtesz. A kórház vezetője, egy fiatalasszony így kénytelen elutasítani a kérést. A gyereket haza akarják küldeni – ami annyit jelent, hogy hamarosan meg kell halnia. Az apa rettenetes elhatározásra jut, szerez egy fegyvert és túszul ejti az egész baleseti sebészetet. Elhatározása végleges és végletes. Természetesen hamarosan megjelenik a rendőrség, az ügyre rászáll a média. A vezető rendőrtiszt egyszerűen lezárná az ügyet, neki ez csak annyi, mint akármelyik másik hasonló gazemberség. De vele van egy kollégája, akinek az a szakmai specialitása, hogy tárgyalásos úton próbálja megoldani az efféle dolgokat. Ő hamarosan rájön, hogy nem a szokásos bűnügyek egyikével van dolga. Ő is segíteni akar, csak éppen nem tudja, hogyan. Filmről lévén szó, itt lép be a csoda. Egy váratlan autóbaleset megadja a lehetőséget, hogy az operációt végrehajtsák. A kórházvezetőnő is engedi, a gyereknek megmentik az életét. A következmények azonban nem maradhatnak el, a férfi bíróság elé kerül. A film korrekt módon megcsinált, jó munka. Feszültségét végig megtartja, átérezzük John Q., a főszereplő válságát, s nézőként tulajdonképp meg is bocsátjuk őrültnek tetsző tervét, tevékenységét. Annál is inkább, mert a főszerepet alakító Denzel Washington igazán jó színész, átélhetővé tudja tenni azt a lehetetlen helyzetet, amibe belekerült, egy pillanatig sem veszti el rokonszenvünket. És általában jók a partnerei is: Kimberly Elise a feleség, a jól ismert Robert Duvall pedig a rendőrségi tanácsadó szerepében hitelesen, megingás nélkül kelti életre figuráját. A rendező, Nick Cassavetes apja – John Cassavetes – egyike volt az amerikai film legkiválóbb és legkülönlegesebb rendezőinek. S szerencsére az alma nem esett messze a fájától. Az ifjabb Cassavetes jó ritmusban, céltudatosan végzi munkáját, megfelelően tudja fokozni a feszültséget, anélkül, hogy beleesne akár az érzelmesség, akár a hamis izgalomkeltés csapdájába. A film – egészében – minden szempontból megfelel a megszokott hollywoodi igényeknek és kívánalmaknak. Ha nem olvasnánk hozzá a forgatókönyvíró James Kearns vallomását, aki elmondja, hogy a gondolat akkor ötlött fel benne, amikor elolvasta egy szívműtéten átesett gazdag, idős férfi nyilatkozatát, miszerint: „ha nem lennék gazdag, mostanra már nem lennék...” Kearnsnek ekkor eszébe jutott, hogy ő maga mihez kezdene akkor, ha a gyereke haldokolna és megtagadnák tőle az orvosi ellátást. Így kerülhetett a film végére az a rövid felirat, amely tudatja, hogy csak a gazdag Amerikában mennyi embert fenyeget hasonló veszély. Bán Róbert

A zongoratanárnő

Nem ismertem Michael Haneke nevét, jóllehet az írásos tájékoztató szerint ez már a hatodik filmje. De hát – úgy látszik – filmforgalmazóink számára Ausztria túlságosan messze van. Abból a kevés filmből, ami tőszomszédságunkban készül, nemigen jut el hozzánk egy is. A zongoratanárnő azonban jelentős nemzetközi sikert aratott, két főszereplője Cannes-ban nyert díjat, Annie Girardot mint legjobb mellékszereplő elnyerte az idei Césart, Isabelle Huppert pedig a 2002-es Európa-díjat, valóban különleges alakításért. A forgatókönyvet, mint minden korábbi filmje esetében, most is Haneke írta, ez alkalommal Elfriede Jelinek novellája alapján. Ilyen megrendítő, sőt akár azt is mondhatnám, elborzasztó filmet keveset láttam. A pszichológiai perverzió ennyire szörnyen pontos leírásával, megriasztó előadásával nem találkoztam még. Gyorsan előrebocsátom, ebben a filmben a látható pornográfiának, a más filmekben oly gyakran látható „malackodásnak” nyoma sincs, még az oly gyakori meztelenkedésből sincsen egyetlen kép sem. A film teljes kontextusa, elsősorban a két női főszereplő, Isabelle Huppert és Annie Girardot alakítása teremti meg azt a rideg és kemény légkört, amely e film jellemzője. A történet viszonylag egyszerű. Adva van egy zongoraművésznő, a bécsi konzervatórium rettegve tisztelt tanára, aki nem átallja időnként megalázni, kigúnyolni tanítványait. Ugyanakkor odahaza ő maga részesül hasonló bánásmódban, gonosz és magányos idős anyjától, aki valami megfoghatatlan ráhatással teszi még keserűbbé amúgy is terhelő magányát és fejleszti ki benne megfoghatatlan, de nagyon is jelen lévő perverzióját. Ebben a magányosságban jelent váratlan változást egy fiatal zongorista fiú megjelenése (Benoit Magimel), aki beleszeret a tanárnőbe, kapcsolatot akar teremteni vele. Ennek állja útját a nőben élő természetellenesség, az a sok elfojtott indulat és szenvedély, amely elháríthatatlan akadálya lesz e kapcsolat kibontakozásának. Mindez egy viszonylag lassan pergő, de igen ritmikus cselekményben bomlik ki előttünk, néhol váratlannak tűnő, de nagyon is megalapozott fordulatokkal. A nagyon pontos, végiggondolt beállítások, világos és tiszta képek kitűnő keretet adnak a kiemelkedő színészi játékhoz, amelyben elsősorban a korábban már említett két színésznő kap lehetőséget a bizarr és a kívülálló számára átélhetetlen jellemek megformálására. A két nagy múltú színésznő sok évtizedes tapasztalatát sűrítve jeleníti meg a két asszony sajátos viszonyát, leplezett életgyűlöletét, szembenállását a normális, teljes valósággal. Nehéz film A zongoratanárnő. Hiányzik belőle minden illúzió, vagy még pontosabban: széttöri mindazt, ami ilyen felbukkan benne. Nehéz befogadni, de amit megmutat, hitelesen, meggyőzően teszi, sajátos élménnyé formálja. Bán Róbert

Vidocq

Bármennyire szokatlan is egy filmről szóló beszámolóban, hadd kezdjem ez alkalommal feljegyzéseimet az operatőri munka minősítésével. Hosszú pályafutásom során igen kevés filmmel találkoztam, amelynek képi világa ilyen megragadó lett volna. Azt a hihetetlen tónusegységet, képi szépséget – még a legelborzasztóbb pillanatokban is –, amit ez a film nyújt, azt hiszem, nagyon ritkán láthattam eleddig. Ebből az elképzelésből persze nem hagyhatjuk ki a rendezőt – a neve csak így röviden: Pitof –, akinek nyilvánvalóan egy ilyen elragadó egység volt az elképzelése és kívánsága, de arról a színvonalról szólva, ahogyan ez megvalósul, feltétlenül a legmagasabb fokon kell dicsérnünk az operatőr – Jean-Pierre Sauvaire – munkáját, aki a barnák ezer árnyalatát teremti meg a képekben, még ott is érvényesítve ezt a tónusegységet, ahol a látvány tárgyi elemei ezzel egyenest ellentétesek. Ami magát a filmet illeti, műfaja szerint valami horrorisztikus történettel kell számolnunk. Van benne mindenféle borzalom, lángok közé hajított ember, alkimista barlang-laboratórium, ártatlan leányok, akiket a kábítószer és gazdag, perverz urak kényének-kedvének szolgáltatnak ki. Van egy történelmileg valódi főhős, Francois Vidocq, aki a kényszermunka elől megszökve a hírszerzés szolgálatába állt, később a biztonsági szervezet vezetője lett. Az ő alakja szolgáltatott modellt Balzac számára, aki Vautrin néven illesztette írásába. A film történetét tekintve persze mindennek semmi jelentősége nincs. Pitof úgy döntött, hogy versenyre kel a hasonló karakterű amerikai produkciókkal. Megpróbálja elborzasztani a nézőket Vidocq (alakjában Gérard Depardieu) rettenetes halálával, az utána kutakodó fiatal újságírónak a borzalom rémes köreibe vezető nyomozásával, amelyben hű társul szegődik hozzá Vidocq segédje, Nimier és a valóban nagyon izgalmas kinézetű, álkínai táncosnő, Preah (alakítója Inés Sastre), aki Vidocq szeretője volt. S persze nyomoz a rendőrség is. Ebből a bonyolult történetből aztán mindenféle fordulat kialakul, de ezek – hatásukban – aligha mérhetőek az igazán sikerült amerikai példákhoz. (Amelyeket, hadd jelezzem zárójelben, a magam részéről nagyon nem kedvelek, méltatlanoknak és alantasaknak tartok.) Igen érdekes egyébként a film előadási technikája, a gyakran a klipek képi világának tempóit idéző gyors vágások, a bizarr beállítások, amelyek önmagukban figyelemre méltóak, de valahogy nem segítik az összhatás tervezett alakulását. Mindent egybevetve, akár kísérleti munkának is tekinthetnénk a művet, hiszen sok megoldásbeli érdekességgel szolgál, ám egészében mégis inkább naiv erőlködést sugároz, mint valódi hatást. Amit maradéktalanul dicsérhetünk belőle, az az elöljáróban emlegetett képvilág, amely jobban tudna szolgálni egy valóban megformált, hatásos históriát. Bán Róbert

Szabad szerda

A szerda nem egészen olyan hétköznap, mint a többi, mint a hétfő vagy a csütörtök. Franciaországban legalábbis nem. Ilyenkor ugyanis tanítási szünnap van az iskolákban, és ez sok mindent mássá tesz, mint egyéb köznapokon. Nantes egy városka közel Franciaország nyugati partjaihoz. Azt mondhatnánk rá, hogy olyan, mint a többi, de talán pontosabb lenne, ha úgy fogalmaznánk: annyira tér el más városoktól, mint azok valamennyien egymástól. Ezt a két dolgot kell előzetesen tudnunk erről a filmről, bár természetesen bőven szolgál információval mindkettőről. Röviden: egy szerdán járunk tehát Nantes-ban, ahol mindenfélék történnek. Socoa, aki már vagy fél éve nem látta kislányát, Victoriát – válófélben lévén feleségétől – ezt a napot feltétlenül a gyerekkel kell hogy töltse. Pedig a nap nem éppen alkalmas rá, egész éjjel kártyázott és vesztett, főnöke elbocsátással fenyegeti, szeretője épp kirúgja, ki kell mennie a lóversenyre, hogy megpróbáljon annyi pénzt nyerni, amiből kiválthatja autóját a szerelőtől és a nyakában ott a kislány. És hasonlóan zűrös a többi szülő napja, Antonellától, aki a drog hiányában szenved, a felügyelőn át, aki nyakig van a különféle bűnügyekben, miközben felesége szinte utolsó órás állapotos, az anyukáig, aki kleptomániás húga ügyében jár-kel a rendőrségen, miközben a gyerekei egy elveszett kisfiút pátyolgatnak. Vagyis a köznapok megszokhatatlanul megszokott zűrzavarait élik az emberek, megtetézve a gyerekek szabadnapjával. A jelenetek látszólag összevissza követik egymást. Van, ahol egy kicsit hosszabban elidőzünk, van, amikor két-három helyzet is szinte kapkodva sorjázik. Vagyis egy kicsit olyan az egész, mintha maga volna az élet. Elbájoló pillanatok és megrendítő szörnyűségek. Van, ami az egyik szereplő számára életfordítóan súlyosnak látszik, míg a másik játékosan elsiklik felette. Történnek apró, köznapi események és a maguk módján rendkívüliek. A fogatókönyvírók – Francois Caviglioli, Nathalie Lafourie és Pascal Thomas (aki egyben a film rendezője) – néha még afféle kisebb csodákat is megengednek maguknak. De minden belül marad a film keretein, mindent azonos szinten és hőfokon élünk meg. Az imént azt mondtam: egy kicsit olyan, mintha maga volna az élet. Most hadd módosítsam, az egész olyan, mint az élet, úgy keverednek benne a köznapi és ritka pillanatok. És ez a film legnagyobb erénye. Nem úgy ülünk a moziban, mint ha valami számunkra kitalált eseményt néznénk, hanem mint aki a köznapon bolyong, ami csak abban különbözik a péntektől vagy a keddtől, hogy éppen szerda van és a gyerekek is, ha akarják, ha nem, részeseivé válnak az eseményeknek. A népes színészgárda kitűnően teljesíti feladatát. Egyikükről se jut eszünkbe, hogy remekül vagy éppen gyengébben játssza a szerepét. Vincent Lindontól Isabelle Carréig valamennyien részesei a történetnek és ez, azt hiszem, a legnagyobb dicséret, amit elmondhatunk róluk. Bán Róbert