Bán Róbert

Angyalok: végállomás

Serge teherautósofőr. Hosszabb ideje az a munkája, hogy textilárut szállít Marokkóba és onnan készruhát hoz vissza Európába. Mostani útja a megszokott és mégis más. Felvállalta, hogy bizonyos tiltott cikkeket, feltehetően kábítószert hoz visszafelé. Ez az, ami szokatlan ezen az úton, de a cselekmény, a történet nem ekörül forog. Nem szabványos bűnügyi filmet látunk, annak megszokott vagy éppen eredeti fordulataival. Hiszen a történet három napja nem különbözik a megelőző többitől. Serge találkozik barátnőjével, Sarah-val, aki legutolsó útja végén szakított vele. A fiú ebbe nem tud belenyugodni és amikor végre összejönnek, a szerelem még nagyobb erővel tör ki bennük. A találkozást segíti Serge barátja, Säid, egy arab fiú, aki Sarah-nál dolgozik, annak panziójában, s akinek egyetlen vágya, hogy egyszer átjusson Európába. Ott akarja valóra váltani álmait. Közben a kamiont átkutatják a rendőrök, de nem találnak benne semmi gyanúsat. Kiderül, hogy megbízói a sofőrt afféle palimadárnak fogadták fel, feljelentették, hogy egy másik valóban drogot szállító kocsiról így tereljék el a figyelmet. Mindez teljesen hétköznapi módon zajlik, egyetlen esemény sem kiemelkedően izgalmas, minden a maga rendje szerint bonyolódik le. Csakhogy ez a mindennaposság valójában a legérdekesebb, a legmegragadóbb ebben a filmben. Általában hozzá vagyunk szokva, hogy azok a filmek, amelyek Európán vagy éppen az Egyesült Államokon kívül zajlanak, valamiféle egzotikummal, a „local couleur”, a helyi különösség ízeivel akarják megkínálni a nézőt. André Téchiné, a francia film rendezője és forgatókönyvíró társa, Faouzi Bensaidi éppen ezt akarja elkerülni. Olyan Marokkót mutat nekünk, ahol a mindennapi élet – lényegében – éppúgy folyik, mint akármelyik országban. Az emberek problémái, a vágyak, a mindennapi gondok nem térnek el azoktól, amelyeket amúgy is jól ismerünk. A hétköznapiság ez alkalommal nem hátránya a filmnek, hanem egyik legeredetibb vonása. A különbségek, amelyek megjelennek benne, nem nagyobbak, mint egy – mondjuk – magyar és német film között, azok a bizonyos helyi színek nem az egzotikumból, hanem egy más gazdasági, kulturális fejlődésből adódnak. Egy teljességgel hétköznapi Marokkót látunk, minden rácsodálkozás, elijesztés, különösség nélkül és ez feltétlenül olyan vívmány, amellyel ritkán találkozhatunk. A film stílusa következetesen egységes, a képi világ (Hervé de Luze operatőr munkája) nem törekszik semmi idézőjelben tett meglepetésre. A színészek – Stéphane Rideau a sofőr, Lubna Azabal Sarah vagy Mohamed Hamaidi Säid szerepében – sem azon igyekeznek, hogy valamiféle kiemelkedő alakítást nyújtsanak. Egyszerűen – és hibátlanul – élik szerepeiket, léteznek bennük. Mindez együttesen teszi érdekessé az Angyalok: végállomást, vonzóvá és átélhetővé, kisszerűségében is megragadóvá. Bán Róbert

Mulholland Drive

A film címe: utcanév. Egy, a Santa Monica-i hegyek tetején húzódó magányos úté, amely – a róla szóló információk szerint – „eredetileg szerelmi légyottok kedvelt színhelye volt, ahol a város csillogó fényeinek látványa kellően felkorbácsolta a szenvedélyeket, s mint ilyen, a negyvenes évek rádiós szerzőinek állandó és kedvelt sikamlós témája volt". Ennek az utcának a 42. számú házában történt valami. Vagy nem történt? Nem a valóságban, hanem a rendező-forgatókönyvíró David Lynch fantáziájában. A szerző természetéből, filmcsináló szokásaiból következően a néző ezt soha nem fogja megtudni, annak ellenére, hogy a cselekmény végül is megállás nélkül e körül forog. David Lynch, akinek nevét leginkább abból a filmsorozatból ismerhetjük, amelyet annak idején a magyar televízió is bemutatott – a Twin Peaks elképesztően rejtelmes és zűrzavaros világából –, most is hű maradt önmagához. Filmje tökéletesen érthetetlen és megfejthetetlen, még az sem válik világossá, hogy első részének van-e valami köze a másodikhoz. Lynch egyszerűen elveti a történetet, ha úgy tetszik, a „mesét", amely végigvisz bennünket egy filmen, amely valahonnan elindulva valahova elérkezik, amelynek vannak bizonyos szabályai. E szabályokat a szakma tehetségtelenebbjei gyakran megsértik, de a hozzáértők számára ezek jelentik a történet elmesélésének vezérfonalát. Lynch számára nincsenek ilyen szabályok. Ahogy ő maga fogalmaz: „Én hiszek a gondolatok óceánjában, amelyből mindig ötletet meríthet az ember. Ez egy varázslatos folyamat. Ha támad valamilyen ötleted, dőlj hátra egy kényelmes karosszékben, és jönni fognak a gondolatok is." Kétségtelen: Lynch rendkívüli tehetség. Nemcsak a szakma jelentős részével, de közönséggel is el tudja fogadtatni a maga képtelenségeit, és rábírja, hogy úgy tegyen, mintha bármit is értene abból, amit kap, mintha követni tudná a történet valószínűtlen folyamatait. Ezt lenyűgöző mesélőképességgel éri el, remekül sorjázó fordulatokkal, nagy szakmai tudással. Nem szeretem Lynch munkáit. Valahol legbelül mindig tiltakozom az ellen, hogy afféle paprikajancsivá váljak egy rendező kezében. Ez a személyes ellenszenv talán a klasszikus görög drámai mondaton alapul, miszerint „minden jó közt legfőbb jó az értelem". Ám türelemmel elismerem, ha ennek ellenkezőjét valaki olyan meggyőző elokvenciával vállalja és műveli, mint Lynch. S minden okoskodástól függetlenül, ámultan tudom nézni az olyan színészi alakítást, amilyennel Naomi Watts örvendeztet meg az egyik női főszerepben, Betty alakítójaként a film első részében. Talán látszólag ellentétbe kerülök az eddig elmondottakkal, de ez akkor is így igaz: ritkán látni ilyen élettel teljes, ennyi színből szőtt, ilyen nagyszerű alakítást. Ezért mindenképp érdemes volt megnézni e majd két és fél órás film első másfél óráját. Bán Róbert

Kikötői hírek

Ismét egy amerikai cégjelzést viselő film, amelynek az ég egy adta világon semmi köze sincs azokhoz a művekhez, amelyeket általában hollywoodinak szoktunk nevezni, amelyeket általában elvárunk és többnyire szidalmazunk. Lehet persze, hogy abban a különös motivációban, egy hangsúlyozottan északi vidék hangulatát felidéző történetben, amely a Kikötői híreket jellemzi, része van a rendező, Lasse Halström svéd voltának, de ezt nem állíthatjuk biztonsággal. Annyi azonban bizonyos, hogy Halströmöt E. Annie Proulx regénye ihlette forgatásra, s hogy ennek az írásnak a főszereplője egy saját emberi törvényei szerint élő sziget, a maga ködbevesző múltjával, rejtelmeivel, némileg sajátos szokásvilágával. A miliő az, amely elsőrendűen meghatározza a film ritmusát, a szürkébe boruló képek, a köd adja meg azt a hátteret, amelyből kibontakoznak az emberek. Az újonnan jött, pontosabban szülőföldjére visszatért Quoyle itt éli mindennapi, jelentéktelen életét, miközben múltját, őseit kutatja. Így alakul ki ez a lassan csordogáló, nem éppen viharos, bár tényleges viharokkal átszőtt történet, amelynek értékeit, érdekességét a mögöttesen kirajzolódó sorsokban, a lassan alakuló kapcsolatokban találjuk meg. Akit megragad ez a rendhagyó, a megszokott köznapjainktól és megszokott filmjeinktől eltérő világ, az bizonyára érdeklődve figyeli a történetet, az embereket, életük apró rezdüléseit. A hangulat kialakulásához, a köznapiság mögötti világ kitárulkozásához feltétlenül hozzájárul a gyakorlott, számos korábbi filmjével is bizonyított Oliver Stapleton operatőri munkája, megragadó képei. Ami számomra a film értékét mindenképp csökkenti, az a főszereplő, az egyébként kétszeres Oscar-díjas és számos más elismeréssel jutalmazott Kevin Spacey alakítása, akinek nem sikerül titkokat varázsolni Quoyle alakja mögé. Túlságosan kisszerűvé teszi a figurát, nem igazán kelti fel érdeklődésünket iránta. Annál inkább remekel a csodálatos Judy Dench, aki Agnis, a nagynéni figuráját valóban életre hívja. A többek között a Szerelmes Shakespeare királynőjének eljátszásáért Oscar-díjat kapott színésznő e látszólag passzív szerepéből igazi kabinetalakítást formál, mindenfajta külsőséges eszköz nélkül. Ha semmi másért, hát ezért a színésznőért érdemes megnézni a filmet. Bán Róbert

Kvartett

Láttam egy igen jól megcsinált, feszesen bonyolódó, jó színészeket felvonultató filmet. Rendezője Vecsernyés János. A címnek megfelelően valóban négy szereplője van és egyetlen lakótelepi konyhában és előszobában játszódik. Ez a mai magyar filmgyártásban hatalmas lelemény, ott, ahol az ismeretlenség homályában ítélő szervek anélkül, hogy valaha is találkoznának a filmek készítőivel, döntenek a kiosztandó nevetséges összegekről, amelyek legfeljebb csekély töredékét képezik a majdani produkció valóságos költségeinek. Az ötlet tehát érdekes, az elképzelés szerint sűrű és izgalmas csata folyik le négy ember között. Az egyik főszereplő egy, a múltba gubózott, hajdani munkásból lett funkcionárius, akinek a televíziós sportműsorok jelentik mindennapjait. A másik: egy Amerikából érkezett egykori hazánkfia, aki nem gazdag, de elég tisztes pénzzel rendelkezik ahhoz, hogy anyagi megváltást hozzon a családnak, annak fejében, hogy – emlékei szerint – hajdan az egykori „funkci” mentette meg az életét. A szándék tiszta, hátsó gondolatoktól mentes. Bár nehezen elképzelhető, de hipotetikusan lehetséges. A történetnek két kísérője van, a valamikori munkás felesége és leánya. Egyikük egy megveszekedett szót sem ért a történendőkből, érdeklődési köre ujjnyival sem mozdul a mindennapi lét legelemibb teendőinek szintjéről. Molnár Piroska alakítja ezt a figurát, a maga módján szenzációsan ábrázolva az emberi lét legalján mozgó, az érzelmet és értelmet nélkülöző, puszta jóindulatba fulladó asszonyt. A másik, a gyermekével vegetáló, harmincas éveit már túllépett nő, aki elég értelmes ahhoz, hogy felfogja az eseményben rejlő lehetőséget, de egyetlen gondolata sincsen arra nézvést, mit is tehetne a helyzet kihasználásáért. Bertalan Ágnes játssza hihetően ábrázolva a lehetőség és tehetetlenség közötti viaskodást. Minden meglenne tehát ahhoz, hogy akár egy feszült és érdekes, a szokatlan és meglepő szituációban végül is valamire jutó történet kerekedjék a szemünk előtt. Csakhogy ebben megakadályozza a film készítőit a két férfi főszereplő makacsul elszánt érdektelensége. Kettejük között egy pillanatra sem alakul ki semmiféle kapcsolat, nincsenek érveik egymás számára, nincsenek közös helyzeteik, képtelenek közelíteni egymáshoz. Egyik is, másik is mondja a magáét anélkül, hogy akár egy pillanatra felfogná a viaskodás esetleges tétjét. Lukáts Andor durva elutasítása olyan egynemű, mint az abaposztóé, Blaskó Péter jóindulata olyan csöpögő, hogy időnként fel kéne mosni utána a konyha kövét. Nincs köztük valóságos megütközés, egyikük a maga nemjeit, a másik az ígéreteit ismételgeti, de a csata az első pillanatban eldőlt, fordulatok, meglepetések nélkül való, egyre inkább belefullad valami mocsárba, ahol egyre rosszabbul érezzük magunkat. Kár érte, mert ahogy kezdtem, azzal is fejezném be: a megcsinálás módját tekintve érdekes a film, bravúrosan használja fel a szűk tér minden lehetőségét. Csak hát a Spiró György színpadi darabjából adaptálódott forgatókönyv (írta a szerzővel közösen a rendező) konok eltökéltsége nem engedi, hogy ebből valóságos emberi történet váljék. Bán Róbert

Az ember, aki ott se volt

Joel és Ethan Coen, mint ez nevükből is gyanítható, testvérek. Tudomásom szerint ők az egyetlenek, akik ilyen minőségben dolgoznak együtt a filmszakmában pályájuk kezdete óta. Pedig a kezdet kezdetén nem azonos irányba indultak. Joel eleve a film vonzáskörébe került, a New York-i egyetem filmszakán végzett és kezdetben alacsony költségvetésű horrorfilmek vágójaként dolgozott. Ethan az elegáns princetoni egyetemen szerezte a diplomáját és novelláskötettel állt a nyilvánosság elé. A nyolcvanas évek elején kapcsolódott össze pályájuk, amikor első közös forgatókönyvüket, a Véresen egyszerűt írták, s a megvalósítás során Joel foglalta el a rendezői széket, Ethan pedig a film produceri feladatait vállalta. Azóta több mint húsz év telt el, s a kettős azonos felállásban végzi munkáját, immár kilencedik filmjénél tartva. Az előzők közt olyan sikerekkel dicsekedhetnek, mint a Fargo, amelyet számos kategóriában jelöltek Oscar-díjra, s kettőben el is nyerte (a legjobb eredeti forgatókönyvért járó díjat Coenék kapták, Frances McDormand pedig a legjobb női főszereplőnek kijáró elismerést vehette át). Nem kevésbé volt sikeres következő munkájuk, a Hollywoodi lidércnyomás, amely Cannes-ból vitt haza néhány Arany Pálmát. A Coen testvérek munkásságára alighanem az a legjellemzőbb, hogy minden munkájuk meglepően eredeti, ha úgy tetszik valami más, mint az előző volt. Valamilyen módon – legalábbis az általam ismertek – kapcsolódnak a bűnhöz, de igen nagyot tévednénk, ha a megszokott bűnügyi filmek, krimik kategóriájába próbálnánk meg besorolni őket. Ebben a filmjükben is van bűntény, nem is egy, de ahogy ezeket kibontják, végigviszik, amilyen fordulatokkal szolgálnak, az mindig meghökkentően újszerű. Az ember, aki ott se volt végső soron két gyilkosságról szól, de az ügyek vádlottjai sosem azok, akik a tettet elkövették. A fordulatok ennek megfelelően mindig mások, mint ami várható lenne, mindig meglepnek, mindig lenyűgöznek. A film, manapság szokatlan módon – bár színes negatívra vették fel – fekete-fehéren jelenik meg a néző előtt. Ez a rendhagyó megoldás ez esetben csak növeli azt az állandó feszültséget, amely az egyébként látszólag visszafogottan lassú ritmusú filmet átfűti. A remekül megformált jelenetek különleges színészi teljesítményekre adnak alkalmat. Billy Bob Thornton a szűkszavú borbély szerepében szinte végiglebeg a filmen. Az élethez való szokatlan viszonya, ahogy az eseményeket végigviszi és eltűri, különös dimenziókat tár fel. Méltó partnere a női főszerepet alakító Frances McDormand, aki – hozzá hasonlóan – éppoly értetlenül éli végig filmbeli életét, mint aki semmit nem ért abból a világból, amely körülveszi. Végigvehetnénk azonban valamennyi közreműködőt, akik ugyanilyen evidenciaként játsszák végig szerepeiket, nagyszerűen. Nem utolsósorban meg kell említenünk a filmért egyébként Oscar-díjra jelölt operatőrt, Roger Deakinst, aki tökéletesen érti Coenék gondolkodásmódját és hibátlanul valósítja meg annak képi formáját. Különlegesen érdekes, szokatlan mű Az ember, aki ott se volt. Feltétlenül érdemes megnézni. Bán Róbert