Bármennyire szokatlan is egy filmről szóló beszámolóban, hadd kezdjem ez alkalommal feljegyzéseimet az operatőri munka minősítésével. Hosszú pályafutásom során igen kevés filmmel találkoztam, amelynek képi világa ilyen megragadó lett volna. Azt a hihetetlen tónusegységet, képi szépséget – még a legelborzasztóbb pillanatokban is –, amit ez a film nyújt, azt hiszem, nagyon ritkán láthattam eleddig. Ebből az elképzelésből persze nem hagyhatjuk ki a rendezőt – a neve csak így röviden: Pitof –, akinek nyilvánvalóan egy ilyen elragadó egység volt az elképzelése és kívánsága, de arról a színvonalról szólva, ahogyan ez megvalósul, feltétlenül a legmagasabb fokon kell dicsérnünk az operatőr – Jean-Pierre Sauvaire – munkáját, aki a barnák ezer árnyalatát teremti meg a képekben, még ott is érvényesítve ezt a tónusegységet, ahol a látvány tárgyi elemei ezzel egyenest ellentétesek.
Ami magát a filmet illeti, műfaja szerint valami horrorisztikus történettel kell számolnunk. Van benne mindenféle borzalom, lángok közé hajított ember, alkimista barlang-laboratórium, ártatlan leányok, akiket a kábítószer és gazdag, perverz urak kényének-kedvének szolgáltatnak ki. Van egy történelmileg valódi főhős, Francois Vidocq, aki a kényszermunka elől megszökve a hírszerzés szolgálatába állt, később a biztonsági szervezet vezetője lett. Az ő alakja szolgáltatott modellt Balzac számára, aki Vautrin néven illesztette írásába.
A film történetét tekintve persze mindennek semmi jelentősége nincs. Pitof úgy döntött, hogy versenyre kel a hasonló karakterű amerikai produkciókkal. Megpróbálja elborzasztani a nézőket Vidocq (alakjában Gérard Depardieu) rettenetes halálával, az utána kutakodó fiatal újságírónak a borzalom rémes köreibe vezető nyomozásával, amelyben hű társul szegődik hozzá Vidocq segédje, Nimier és a valóban nagyon izgalmas kinézetű, álkínai táncosnő, Preah (alakítója Inés Sastre), aki Vidocq szeretője volt. S persze nyomoz a rendőrség is. Ebből a bonyolult történetből aztán mindenféle fordulat kialakul, de ezek – hatásukban – aligha mérhetőek az igazán sikerült amerikai példákhoz. (Amelyeket, hadd jelezzem zárójelben, a magam részéről nagyon nem kedvelek, méltatlanoknak és alantasaknak tartok.)
Igen érdekes egyébként a film előadási technikája, a gyakran a klipek képi világának tempóit idéző gyors vágások, a bizarr beállítások, amelyek önmagukban figyelemre méltóak, de valahogy nem segítik az összhatás tervezett alakulását.
Mindent egybevetve, akár kísérleti munkának is tekinthetnénk a művet, hiszen sok megoldásbeli érdekességgel szolgál, ám egészében mégis inkább naiv erőlködést sugároz, mint valódi hatást. Amit maradéktalanul dicsérhetünk belőle, az az elöljáróban emlegetett képvilág, amely jobban tudna szolgálni egy valóban megformált, hatásos históriát.
Bán Róbert
Bán Róbert