A szerda nem egészen olyan hétköznap, mint a többi, mint a hétfő vagy a csütörtök. Franciaországban legalábbis nem. Ilyenkor ugyanis tanítási szünnap van az iskolákban, és ez sok mindent mássá tesz, mint egyéb köznapokon.
Nantes egy városka közel Franciaország nyugati partjaihoz. Azt mondhatnánk rá, hogy olyan, mint a többi, de talán pontosabb lenne, ha úgy fogalmaznánk: annyira tér el más városoktól, mint azok valamennyien egymástól.
Ezt a két dolgot kell előzetesen tudnunk erről a filmről, bár természetesen bőven szolgál információval mindkettőről. Röviden: egy szerdán járunk tehát Nantes-ban, ahol mindenfélék történnek. Socoa, aki már vagy fél éve nem látta kislányát, Victoriát – válófélben lévén feleségétől – ezt a napot feltétlenül a gyerekkel kell hogy töltse. Pedig a nap nem éppen alkalmas rá, egész éjjel kártyázott és vesztett, főnöke elbocsátással fenyegeti, szeretője épp kirúgja, ki kell mennie a lóversenyre, hogy megpróbáljon annyi pénzt nyerni, amiből kiválthatja autóját a szerelőtől és a nyakában ott a kislány.
És hasonlóan zűrös a többi szülő napja, Antonellától, aki a drog hiányában szenved, a felügyelőn át, aki nyakig van a különféle bűnügyekben, miközben felesége szinte utolsó órás állapotos, az anyukáig, aki kleptomániás húga ügyében jár-kel a rendőrségen, miközben a gyerekei egy elveszett kisfiút pátyolgatnak. Vagyis a köznapok megszokhatatlanul megszokott zűrzavarait élik az emberek, megtetézve a gyerekek szabadnapjával.
A jelenetek látszólag összevissza követik egymást. Van, ahol egy kicsit hosszabban elidőzünk, van, amikor két-három helyzet is szinte kapkodva sorjázik. Vagyis egy kicsit olyan az egész, mintha maga volna az élet. Elbájoló pillanatok és megrendítő szörnyűségek. Van, ami az egyik szereplő számára életfordítóan súlyosnak látszik, míg a másik játékosan elsiklik felette. Történnek apró, köznapi események és a maguk módján rendkívüliek. A fogatókönyvírók – Francois Caviglioli, Nathalie Lafourie és Pascal Thomas (aki egyben a film rendezője) – néha még afféle kisebb csodákat is megengednek maguknak. De minden belül marad a film keretein, mindent azonos szinten és hőfokon élünk meg. Az imént azt mondtam: egy kicsit olyan, mintha maga volna az élet. Most hadd módosítsam, az egész olyan, mint az élet, úgy keverednek benne a köznapi és ritka pillanatok. És ez a film legnagyobb erénye. Nem úgy ülünk a moziban, mint ha valami számunkra kitalált eseményt néznénk, hanem mint aki a köznapon bolyong, ami csak abban különbözik a péntektől vagy a keddtől, hogy éppen szerda van és a gyerekek is, ha akarják, ha nem, részeseivé válnak az eseményeknek.
A népes színészgárda kitűnően teljesíti feladatát. Egyikükről se jut eszünkbe, hogy remekül vagy éppen gyengébben játssza a szerepét. Vincent Lindontól Isabelle Carréig valamennyien részesei a történetnek és ez, azt hiszem, a legnagyobb dicséret, amit elmondhatunk róluk.
Bán Róbert
Bán Róbert