Vlagyimir Nabokov a huszadik század egyik legmozgalmasabb pályáját végigjárt írója. Szentpéterváron született, majd szüleivel együtt Londonba, illetve Berlinbe költözött. Cambridge-ben végezte az egyetemet, hamarosan ismert íróvá lett szerte Európában, majd 1940-ben az Egyesült Államokban telepedett le sok-sok évre. Ekkoriban tért át írásban az angol nyelvre, amelyen megalkotta a világhírt hozó (és nagy viharokat kiváltó) Lolitát.
Nabokov egy korai regényére talált rá a producer, aki Peter Berryt bízta meg a forgatókönyv elkészítésével. A félig kész filmtervvel keresték fel Marleen Gorris holland rendezőt, s neki megtetszett a téma. Berry és Gorris munkájából alakult ki azután a film irodalmi alapanyaga, a világhírű orosz sakkozóról, Luzsinról, aki a Comói-tó partjára készül, hogy ott vívja meg nagy mérkőzését egy olasz bajnokkal. Luzsin addigi, hányattatott életében csupán a sakk iránti olthatatlan vonzalom dominált. Itt, a gyönyörű, békét sugárzó környezetben sorsa új fordulatot vesz. Megismerkedik a film készítői szerint szépséges, valójában azonban csak jelentéktelenül bájos orosz grófnővel, Natáliával. Ez az első találkozása a szerelemmel. És bár az ifjú grófnőt szülei férjhez akarják adni egy gazdag és előkelő francia fiatalemberhez, Natáliában az excentrikus sakkbolond kelt érzelmeket, s általa, kapcsolatukban talál viharos románcra. A film innen váratlan, némileg kriminalisztikai fonalat sodor a történethez, amely immár megállíthatatlanul tart a végkifejlet felé.
Marleen Gorris, a rendező így beszél minderről: „A Végzetes végjátékban Luzsin életét a Natália iránti szerelem zavarja meg. Múltjában semmi – sem szeretet nélküli gyermekkora, sem a sakk iránti szenvedélye – nem készítette fel erre. Kezdettől fogva izgatott, hogyan kapcsolható össze múlt és jelen, ismert és ismeretlen a filmben.” Ha valaha az volt a filmcsinálás egyik alapproblémája, hogy a benne részt vevők (elsősorban a rendezők) meglehetősen műveletlenül kerültek a szakmába, most többnyire magasan képzett emberek állnak a kamera mellett. Ez a problémája Gorrisnak is: itt-ott rejtvényszerű flashbackek sorával bontja meg a folyamatos cselekményt. Ez hol előrevivően sikerül, hol csak homályosítja a történetet. Ám egészében a Végtelen végjáték érdekes film, míves szépségű előadásban, amelyhez a Budapesten felvett jelenetek szervesen illeszkednek. Bernard Lutic képzett és hozzáértő mestere a kamerának.
Ami külön örömmel szolgál a filmben, az a főszereplő kiválasztása. John Turturro az a fajta színész, akinek a film korábbi korszakában biztosan be kellett volna érnie kisebb-nagyobb epizódfigurákkal, aligha kerülhetett volna a névsor élére. A sok szempontból megváltozott vagy inkább változatosabbá lett filmgyártás azonban kedvelni, sőt keresni kezdte az ilyen szabálytalan arcú és stílusú színészeket. Etan és Joel Coën bizarr filmjei után jó most egy más karakterű rendező filmjének főszerepében találkozni vele.
Bán Róbert
Bán Róbert