Van néhány színész, akinek a puszta neve kedvéért is szívesen bemegyek a moziba. Akiknek jelenléte magával ragad. Akik úgy tudnak karaktert adni szerepeiknek, hogy a szerepek karaktere beleépül lényükbe. Egy Robert de Niro-, egy Dustin Hoffman-, egy Al Pacino-film megtekintése ritkán okoz teljes csalódást, még ha maga a munka egésze nem is igazolja a belefektetett energiát.
Anthony Hopkins a határán van ennek a társaságnak. Már-már azok közé sorolható, akik egyéniségükkel, puszta jelenlétükkel betöltik a vásznat, magukkal ragadják a nézőt, atmoszférát teremtenek ott is, ahol pedig az valójában hiányzik. Nos, ez a Rossz társaság című film is éppen határeset. Mindent összevéve, Hopkins most is eléri a kitűzött célt. Lenyűgöz és megragad, feszültséget teremt, érdeklődést kelt. Ez az, amiért semmiképp sem bánom, hogy végignéztem a filmet, mert egyébként nem igazán érné meg a ráfordítást. Pedig az alapszituációban benne van az ígéret. Az a kiinduló helyzet, hogy egy rendkívül veszélyes fegyvert megvételre kínál egy volt szovjet katonatiszt. Egy fiatal CIA-ügynöknek sikerül a bizalmába férkőznie és bemutatja Oakes ügynököt (ezt játssza Hopkins) mint vásárlót. Az üzlet lebonyolíthatónak látszik, de váratlanul megölik a fiatal ügynököt. Egy lehetőség kínál megoldást. A fiatalembernek van egy egypetéjű ikertestvére, aki nem tud semmit a fivéréről. Egy meglehetősen link, műveletlen, sötét bőrű fiatalember, akit valójában a pénzen kívül semmi más nem érdekel. Oakes feladata, hogy alkalmassá alakítsa a fiatalembert a szerep egyszeri eljátszására. Tagadhatatlan, a következőkben van valami ebből a groteszk élethalál-küzdelemből is. De túlnyomórészt indokolatlan és érthetetlen lövöldözések, rohanások töltik ki az időt. Kétségtelen, Joel Schumacher, a film rendezője elég gyakorlott, professzionista rendező, hogy megteremtse a jelenetek belső ritmusát, biztosítsa megfelelő tempóját. De Chris Rockból, az ikerpár alakítójából egy film során ő sem tud jó színészt csinálni, márpedig a fiatalemberben egyelőre nincsenek meg azok a képességek, amelyek már alkalmassá tennék egy ekkora és ráadásul meglehetősen zavaros szerep eljátszására.
A legnagyobb hiba azonban máshol van. Azt olvasom a kísérő anyagban, hogy a film alapötlete már rég megszületett, de Jerry Bruckheimer producernek nehéz dolga volt, hogy meg is valósítsa a tervet. „Az ötletből rengeteg forgatókönyvet írattunk több szerzővel is, de valahogy egyik sem volt az igazi. Egész egyszerűen kifogott a vállalkozó kedvű írókon. Akkor oldódott meg a helyzet, amikor beállított hozzám Jason Richman és Michael Browning, akik rendkívül rövid idő alatt olyan munkát tettek le az asztalra, amilyenről a korábbi tapasztalatok tükrében álmodni sem mertem.” Nos, elképzelni is nehezen tudom, milyenek voltak az előző változatok. Mert bizony a film minden gyengéje az írásműben rejlik. Pontosabban nem rejlik, hanem ebből fakad és burjánzik végül is meglehetősen zűrzavaros opusszá.
Bán Róbert
Bán Róbert