Azt olvasom a film francia kritikáinak egyikében, hogy a vaudeville a francia kultúra egyik kivételes adománya. Komplex drámai szerkezet progresszív felépítését igényli, egyszerű, rendszerint pajzán szituációból indul ki, mely logikusan sodródik az abszurd felé. A gépezet kerékhajtói maguk az emberek, akik ösztöneiknek engedelmeskednek, gondolkodás nélkül cselekszenek, azután elviselik mindennek következményeit, azaz menekülni próbálnak vagy mit sem értő, csodálkozó ártatlanságot színlelnek, hogy kijussanak a kelepcéből.
Ez a hajdan, valamikor a XIX. század vége felé oly népszerű műfaj, amelyet Feydeau és társai neve fémjelez, s időről időre máig is sikerrel tér vissza a színpadokra, érdekes módon a film érdeklődését nem keltette fel. Ez a mindenevő moloch, amely szinte a létező műfajok valamennyijére rávetette magát és itt-ott megteremtette a maga műfajait is (lásd a némafilm sajátos komédiáját, a slapstick-comedyt), ezt a fajta vígjátékot sosem részesítette kegyeiben. Bruno Chiche az első filmes rendező, aki néhány rövidfilmjével korábban már sikereket ért el, most megkísérli a maga módján honossá tenni ezt a műfajt, modernizált változatban. Hősei – pontosabban szereplői – napjainkból valók, kortársaink. Főszereplője, Barnie Barniche negyvenes éveiben járó, küllemében jelentéktelen francia tisztviselő, aki Calais-ban lakik, de Londonba jár dolgozni. Nagyon szereti feleségét, de ez a legkevésbé sem akadályozza, hogy odaát, a csatorna túlsó partján ne tartson fenn igencsak boldogítónak látszó kapcsolatot nemcsak egy ifjú hölggyel, hanem egy úrral is. Mindez szépen, zavartalanul zajlik, míg egyszer csak, közelgő negyvenötödik születésnapjára ugyanazt az ajándékot kapja mindhármójuktól, nevezetesen egy – azonos időpontra szóló – kétszemélyes vonatjegyet Velencébe. A bonyodalmak aztán ebből fakadnak. Mert ugyan Barnie-ban „győz a tisztesség” és a két szeretőnek visszaküldi az ajándékot, de – mit tesz Isten – összecseréli a borítékokat. Így aztán azok tudomást szereznek egymásról és véletlenül azonos pillanatban állítanak be Calais-ba, hogy számon kérjék a dolgot. Hogy az ügy tovább bonyolódjon, az is kiderül, hogy a feleség magánélete sem szeplőtlen, neki meg éppen lánya titkos szerelmével, egy ifjú történelemtanárral van viszonya. Hogy aztán ebből a kalamajkából mi következik, hogy fonódnak össze és gubancolódnak szét a szálak, azt igazán illetlenség lenne itt elárulnom a film potenciális nézőinek. Annyit biztosan mondhatok – hiszen egy vaudeville-ről van szó –, hogy mulatságosan.
Így aztán egy feltétlenül megnézhető filmet ajánlhatok figyelmükbe, amely persze alig lesz valaha is a filmtörténelem klasszikusává. Bár maga a főszereplő, a Barniet alakító Fabrice Luchini számomra meglehetősen alulmarad a szerep lehetőségein, de a többiek, elsősorban az elragadó Nathalie Baye a feleség, Marie Gillain az egyik és Hugo Speer a másik szerető szerepében kitűnő. És még egyet: akit netán az tartana vissza a mozitól, hogy ez is egy szexfilm, nyugodtan menjen el. A szituáció ugyan eléggé pikáns, de maga a film tisztességes jámbor darab, a műfaj szabályai szerint.
Bán Róbert
Bán Róbert