A film címadó hősnője, Iris Murdoch nem kitalált személyiség. Neves angol írónő volt, több mint két tucat regénnyel a háta mögött. Néhány évvel ezelőtt halt meg, Alzheimer-kórban. Férje, John Bailey irodalmi kritikus, aki több mint negyven esztendeig tartó együttélésüknek két könyvet szentelt. Ezek képezik a film forgatókönyvének alapját.
A rendező, Richard Eyre (aki egyben a forgatókönyv egyik írója is) inkább színházi munkáiról nevezetes, sok éven át az angol nemzeti színház művészeti igazgatója volt. Ez a tényező azonban legfeljebb kiváló színészvezetői munkájában jelentkezik. Az Iris ugyanis igazi film, minden teatralitástól mentes. Pontosabban két film. Eyre és munkatársa, Charles Wood ugyanis úgy döntöttek, hogy e hosszú életnek csak két szakaszát elevenítik meg: Iris és John szerelmének születését, kibontakozását és első beteljesülését, valamint az írónő utolsó éveit, amikor megtámadja szervezetét a kór és férjében odaadó ápolóra talál, aki mindent elkövet azért, hogy könnyebbé tegye a pusztulás időszakát. A két – lényegében különálló – történet nem válik el egymástól, rövidebb-hosszabb pillanatai összekapcsolódnak, ellenpontozzák és erősítik egymást. Ezzel a nagyszerű és kitűnően megoldott leleménnyel válik a film egységgé, egészében meggyőző alkotássá, amely más-más tónusban, de azonos gyengédséggel tudja megjeleníteni a két korszakot.
A szerelmi történet a legkevésbé sem emlékeztet a filmek megszokott világára, nem a szokványosan szép filmszínészek között bomlik ki, hanem egy küllemében nem jelentős fiatal nő és egy már-már mulatságosan sztereotip értelmiségi férfi között, akiknek érzelmei – bár feltehetően ugyanolyan mélyek – mégis néhol közelebb vannak a groteszkhez, mint a nézőt szokványosan megragadó szerelmes pillanatokhoz. Első csókjuk a legkevésbé sem emlékeztet a száj a szájra rátalál-féle megszokott filmes megoldásra, annál inkább a valóságra. A hosszú haldoklás jelenetei is mellőznek minden hatásvadász megoldást. Egy rokonszenves, szeretetreméltó öregasszony széthullásának csendesen megrendítő pillanatai.
A film természetéből következően négy színész játssza a két főszerepet. A fiatal Irist Kate Winslet jeleníti meg, hűen és meggyőzően, a maga szertelenségével és életszeretetével, jelentőssé avatva jelentéktelenségét. Adott pillanatokban megszépül és megrendít, ahogy a helyzet kívánja, de egészében egy nő a sok közül. Az öreg Irist Judy Dench kelti életre. És ez a kifejezés itt szó szerint értendő. Nem eljátssza – akármily remekül – az idős asszony utolsó éveit. Ő maga válik Irisszé, minden mozdulatával, világos és elhomályosuló pillanataival, egész valójával. Az utóbbi évek – oly sok jó – színészi produkciójából is kiemelkedik, megragad és lenyűgöz.
A két John Baileyt megelevenítő figura meghökkentő hasonlóságával ragad meg. Első pillanatban a maszkmester dicséretére gondoltam, aki ilyen nagyszerűen végezte munkáját. De nem, a fiatalt játszó Hugh Bonneville és az öreg Jim Broadbent egyaránt rátalálnak a szerep karakterére és alázattal játsszák a társat.
Mindent egybevetve: nagyon szép, megrendítő, okos és érzelmes film az Iris.
Bán Róbert
Bán Róbert