Görögország 2009 végén robbant be a média érdeklődésének középpontjába, amikor a novemberben hatalomra került kormány kénytelen volt elismerni, hogy elődei évtizedeken át meghamisították a költségvetési adatokat, és az ország valójában fizetésképtelen. Ezzel azonban sok szakértőnek, politikusnak nem mondtak újat, volt, ki már húsz évvel korábban megjósolta az összeomlást.

A Bloomberg összeállított egy csokrot a néhol megdöbbentően pontos prognózisokat.

Wynne Godley brit közgazdász 1992-ben az elmúlt öt évben sűrűn ismételgetett alapkérdést feszegette. Mi történik, ha az egyik tagország - az integrált nagyobb rendszeren (az eurózónán) belül az egyik tartomány vagy régió - strukturális bajokkal küszködik? Ameddig szuverén állam volt, addig leértékelhette valutáját és fenntarthatta a foglalkoztatás szintjét azon az áron, hogy az emberek reáljövedelme csökkent.

Nem megy

Egy gazdasági és monetáris unióban azonban nem tud így segíteni magán. Vagy folyamatos pénzügyi támogatást kap egy elméletileg feltelezhető közös (eurózónás) költségvetésből, vagy le kell nyomnia a személyes jövedelmeket arra a szintre, amely kifejezi, hogy a területén élő emberek munkája mennyivel kevésbé hatékony, mennyivel kevesebb gazdasági értéket állít - vagy ha nyugdíjas állított - elő ugyanannyi idő alatt, mint az államközösség fejlettebb régiójában dolgozó társai munkája.

Ezt hívják belső leértékelésnek - ha ez nem megy, akkor el kell bocsátani az emberek egy részét, hogy kijöjjön az átlag. A következmény az lehet, hogy az elmaradott részen élő lakosság egy része elmenekül az országból a fejlettebb régiókba. Mindez pontról pontra bekövetkezett Görögországban, Portugáliában, Cipruson és Szlovéniában.

Utálni fognak

Arnulf Baring német politológus még ennél is drámaibb prognózist fogalmazott meg 1997-ben Scheitert Deutschland? (Németország elbukik?) című könyvében. Az euró német (valamint holland, belga, finn) bírálói azt fogják mondani, hogy a mediterrán országok bevételével az eurózónába "lusta potyázókat" támogatunk, akik egész nap a kávézókban meg a tengerparton lógatják a lábukat.

A másik oldalon amikor mi, németek pénzügyi-gazdálkodási fegyelmet várunk el, más országok azzal fognak vádolni bennünket, hogy nekünk könnyű, mert mi gazdagok vagyunk. Bezzeg nekik, akik fejletlenebbek, a rigorózus pénzügyi szabályok betartása - addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér - azzal jár, hogy szegényebben kell élniük.

Pedig ugyanabban az Európa-házban lakunk. Egyenrangúak vagyunk. Végül egyfajta gazdasági rendőrként fognak ránk tekinteni. Németország részvétele az eurózónában azzal a kockázattal jár, hogy ismét a németek leszek a leggyűlöltebb nemzet Európában. Ha valaki kíváncsi arra, mi jött be ebből, annak elég megnéznie a német kancellár asszony és pénzügyminiszter Görögországban készült Hitler-bajuszos karikatúráit.

Az euró diktatúrája

Warren Mosler közgazdász 2001 elején az Európai Központi Bank (ECB) egyfajta diktatúrájának lehetőségét vázolta fel. A kiindulópont az, hogy a valutaunió miatt az eurótagállamok nem tudnák önállóan (leértékeléssel vagy máshogy) kezelni pénzügyi válságukat, ha netán ez bekövetkezne.

Ráadásul a közös fizetőeszköz az egész közösségre átterjesztené az elszigetelten kezdődő válságot, amit csak az ECB beavatkozása - például államkötvény-vásárlása - lenne képes féken tartani. Ezt nem véletlenül tiltja az ECB szabályzata, ám a jóslat teljesült: a jegybank adósságválság alatt többször is kénytelen volt túllépni mandátumán. A folyamat végére az euró maradna az egyetlen szuverén, független szereplő a játszmában, azaz kialakulhat a valuta egyfajta diktatúrája az eurózóna nemzetei felett.

Ráfáznak a színjátékra!

Margaret Thatcher volt brit miniszterelnök visszaemlékezései szerint 1990-ben figyelmeztette az euró megalkotóit, hogy egy egységes valuta nem képes támogatni egy erősebb és gyengébb országokból álló államközösséget. Ahogy fogalmazott: próbálták meggyőzni a német vezetőket is, akiket az aggasztott, hogy a valutaárfolyam feletti ellenőrzés elvesztése miatt nem tudják majd tovább folytatni szigorú antiinflációs politikájukat.

Ezzel egyidejűleg a szegényebb országok figyelmét is felhívták a legnagyobb veszélyre, nevezetesen, hogy elvesztik azokat a monetáris politikai eszközöket, amelyekkel kezelhetnék a közös valuta bevezetésének várhatóan katasztrofális következményeit. A vas lady ezzel arra utal, amit más szakértők is jeleztek: az ő képességeiknél erősebb euró sokkal hatékonyabbnak mutatja társadalmukat, mint amilyen, ami pedig fenntarthatatlan költekezéshez vezet.