A Napi Gazdaság Makrogazdaság oldalának hétfőn megjelent írása

Az eurózóna jelenlegi válsága nem csak az Európai Uniónak, más szóval az európai integrációs kísérletnek a válsága. Mégis ebben a kontextusban merül fel, hogy a krízis meghaladásához az időben előre vagy hátra érdemes-e menekülni. Az előremenekülés a gazdasági és politikai integráció felgyorsítását jelenti, vagyis a monetáris egység mellé rendelt fiskális integrációt. Ez jelenleg a költségvetési paktumban és az Európai Szemeszterben ölt testet. A hátramenekülés az eurózóna feldarabolását, egyes tagok kizárását, végső esetben pedig a valutaövezet feladását jelenthetné. Egyikre sincs most valódi esély.

Valószínűtlen a fiskális közelítés

A fiskális harmonizációra régóta vannak kísérletek, ilyen volt például az amszterdami szerződéssel elfogadott stabilitási és növekedési paktum, ami sikertelenül próbálta szankcionálni a maastrichti szerződésben vállalt pénzügyi normák megsértését. A jelenlegi körülmények között továbbra is valószínűtlen a fiskális "közelítés" (például adóharmonizációról, vagy közös gazdaságpolitikai célokról) elérése.

Nem teljesülnek a belső piac legfontosabb feltételei: a gazdasági tényezők szabad áramlása és a részleges piacok teljes integrációja. Ennek elsősorban már nem politikai, hanem intézményi, sőt kulturális akadályai vannak. Többek között továbbra is demográfiai eltérések figyelhetők meg Európában, - elég csak a svéd korfát egy magyarral összeahasonlítani - , ami miatt eleve szinte lehetetlen egy egységes társadalombiztosítási rendszert létrehozni. Szintén akadályt jelent, hogy különböző fejlettségű gazdaságokban az eltérő árdinamika az egységes kamatpolitikát gátolja.

Az eurózóna kamatpolitikája segítette az ingatlanpiaci lufit

Utóbbinál egy felzárkózó és viszonylag magas inflációval rendelkező kis, nyitott gazdaságban az alacsony nominális kamatszint negatív reálkamatlábat eredményez, így a nemzetközi tőkeállomány a magasabb hozammal (és kockázattal) járó területekre, jellemzően ingatlan beruházásokba kényszerül. Nem az ír vagy spanyol bankok mohósága, gyenge kockázatkezelésük okolható az ingatlanpiaci lufiért, hanem a túl alacsony helyi tőkeköltség.

Ezzel szemben az alacsony inflációjú gazdaságban a gyenge növekedési kilátások miatt volt szükség az alacsony nominális kamatokra. Mivel a reálkamatláb magasabb volt a fejlődő országokhoz képest, ezért itt a gazdasági szereplők megtakarítottak és finanszírozták az állami költekezést (tehát nem morális-kulturális okok miatt spórolnak a németek) vagy befektettek a periféria ingatlanpiacán (ezzel ott ingatlanpiaci lufit idézve elő).

A perifériát sújtó mostani válság közvetlen oka a fejlettségbeli különbségekből fakad, illetve abból, hogy az integráció egységes monetáris standardokba erőszakolta ezeket az országokat. Súlyosbította a helyzetet az is, hogy az egységesítéshez a referenciát a centrum országai, elsősorban Németország (Bundesbank) adta, ezért az anomáliák a periférián jelentkeztek, ott, ahol a legnagyobb szükség lett volna a támogatásra. Ez az egyik legfontosabb érve azoknak, akik szerint eleve elhibázott gondolat volt a monetáris unió. Mindez amellett szólna, hogy vissza kellene fejteni, semmint még a fiskális politikákra is kiterjeszteni az integrációt.

Csak regionális politikával lehet sikeres az integráció

Az érvelés nem új keletű, arról az euró megálmodói - például Jacques Delors - is tudtak. A sikeres monetáris integrációnak - ismerték fel - legalább két, egy belső és egy külső feltétele van. A kormányközi döntéshozatali rendszerben az Európai Közösségeknek módjuk leginkább a belső feltételek kialakítására volt, és igazából hatásuk a mai napig is legfeljebb erre van.

Ez a feltétel a közös redisztribúciós csatornákon keresztüli felzárkóztatást jelenti, amelynek a különböző országok közötti fejlettségi különbségek tompítása, a belső piacon kialakult tényezőárak (munkabér, tőke, lakbér) kiegyenlítődése a célja. Ha ez elegendő lenne az egységes piac megteremtéséhez, az alapot nyújtana a fiskális egységhez szükséges gazdaságpolitikai keretrendszer kiépítéséhez. Ennek érdekében a gazdasági és monetáris unió megálmodói 1986-ban az Egységes Európai Okmányban intézményesítették a közös regionális politikát, amely a strukturális és kohéziós alapokkal igyekezett létrehozni a szinkront.

Sok pénz és rengeteg projekt - felzárkózás nélkül

Ez azonban egyértelműen megbukott. Viszonylag sok pénzzel, rengeteg projekten keresztül sem következett be a felzárkózás, sőt: mindez a közösségi projektfinanszírozás bizonyos - elsősorban a termelékenységet érintő - különbségeit még fel is erősítette.

A gyengébb gazdaságok nagyberuházásaira szánt források visszaáramlottak a központi országok vállalataihoz, amelyek gyanús körülmények között kapták meg ezeket a projekteket, legyen szó akár az olimpiához kapcsolódó athéni metrófejlesztésről (Siemens) vagy a csepeli szennyvíztisztító telep kivitelezéséről és üzemeltetéséről (Degrémont S.A., OTV France).

A regionális politika új intézményi reformokra szorul. Tompítani kell az integráció olyan nem szándékolt hatásait, mint a korrupció vagy az ipar elvándorlása a gyengébb országokból a fejlettek felé. Kiutat Dél-Európában a pozitívan diszkrimináló, a termelés beindítását támogató iparpolitika jelenthet.

A monetáris integráció továbbgondolása is támogathatná ezt. Az egyesült államokbeli, a brit vagy japán példákhoz hasonlóan az Európai Központi Bank is - szigorúan meghatározott keretek között - támogathatna iparágakat (például a nagy közös európai fejlesztések területén, amilyen a repülőgépgyártás, energiahálózatok fejlesztése vagy a nukleáris projektek).

Nem az európai integráció érte el a határát - a világgazdasági rendszerrel vannak a problémák

A belső feltételek mellett fontos felismerni a külső hatásokat is, még ha azokra nincs befolyásunk, sem tagállami, sem közösségi szinten. A regionális integrációt ugyanis csak akkor lehet véghez vinni sikeresen, ha globálisan is zajlik egy pozitív végösszegű gazdasági integráció. Az egész európai intézményrendszert eleve egy ilyen stabil nemzetközi környezetre szabták, ami világosan látszik egyébként az integrációs elméletek tudományos érveléséből. Hiszen pozitív kereskedelmi externáliákat csak eleve integrálódó piacokon lehet elérni.

Ugyanakkor a világgazdaság integrációja nem egy monoton egyirányú, hanem nagyon erős és aszimmetrikus ciklusokkal szabdalt folyamat mentén történik. Az egyes ciklusok hossza az idő előrehaladtával csökken, a kilengések ereje fokozódik. Vagyis nem az európai integráció érte el a határát (került válságba), hanem a világgazdaságban van a rendszerszintű hiba.

Az eurót sújtó krízis csak egy tünet. Meglehet, hogy a válság átcsap máshova, például a dollárra, ami viszont könnyen átterjedhet még a Távol-Kelet dollármegtakarítóira is. Ez viszont már a globális gazdasági rezsimet fenyegetheti.

Szétszakad a világ fejlettekre, fejlődőkre és lemaradókra

A globális válság legszembetűnőbb jele, hogy nem teljesül a különböző fejlettségű térségek gazdasági konvergenciájának feltétele, sőt egyre jobban szétszakad a világ fejlettekre, fejlődőkre és lemaradókra. Ráadásul a fejlettek és fejlődők között érik egy helycsere (amit néhányan helytelenül a konvergenciával szoktak azonosítani).

Ezért értelmetlen pusztán az eurózóna válságáról beszélni, mivel nem csak ott, hanem a teljes világgazdaságban leállt le a pozitív összegű integrációs folyamat, telítődési pontját már a 70-es évek túltermelési válságában elérte. A 80-as évek tőkeakkumulációs válságát jellemző lassuló zéróösszegű játékot végül egy egyre inkább negatív összegűvé váló integrációs (mondhatni dezintegrációs) folyamat váltott fel az unión belül.

Mi sem bizonyítja jobban a negatív összegű játék kényszerét, mint az unión belül kialakult és az egész rendszert alapjaiban aláásó, a fiskális közelítéssel szembetartó tőkéért folyó adóverseny, ami az egyedüli eszköze maradt a gyengéknek, hogy a további integráció feláldozásával semlegesítsenek valamit a nem kívánt mellékhatásokból.

Pusztán csak gumicsontok a válságmentő mechanizmusok

A mostani válságnak ez is az egyik oka. Az eredménye pedig olyannyira látványos, hogy az eurózóna tagállamok valamennyi piaci mutatójában megmutatkozik. Gondoljunk csak a kétszámjegyű görög és portugál hozamokkal szemben álló negatív német hozamkörnyezetre vagy a munka-erőpiaci folyamatokra (elég csak a német és spanyol foglalkoztatási mutatók jelenlegi tendenciájára tekinteni).

Nyilvánvalóan továbbra is teljesen más az inflációs pálya a fejlett centrumban, mint a széleken. Máshol állnak a reálkamatok, ezért másra ösztönzi a pénzügyi rendszer a megtakarítókat az egyes országokban. Így továbbra is lehetetlen egységes kamatpolitikával különböző célokra lőni.

A mostani kísérletek, a fiskális paktum és az Európai Szemeszter, illetve az egész válságmentő mechanizmus pusztán gumicsontok, amivel legjobb esetben is csak időhúzásra lehet játszani. A gyenge tagállamok bedőlését talán megfékezi a nettó 1000 milliárd eurós mentőalap, míg a forrást biztosító adófizetőket talán megnyugtatja, hogy a fiskális kényszerzubbonyon húznak még egy nagyot, még ha az sehova sem vezet, sőt a regionális politikai célokat inkább aláássa. Ha a világgazdaságban beindulna az expanzív ciklus, lehetne folytatni az integrációt a megfelelő mederben, ha viszont újabb válságok tépázzák meg az egész globális rendszert, akkor nincs esélye semmilyen regionális kísérletnek.

A cikket a Társadalomelméleti Kollégium téli táborában megrendezett vitaest inspirálta.