- Hogyan került a reklámszakma közelébe, milyen tanulmányokat folytatott? - Igazából már nagyon korán, az általános iskolában elkezdtem fotózni. A képi látásmód, a képi megjelenítés izgatott és foglalkoztatott. Érettségi után jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendezői, illetve színházrendezői szakára, de a rostákon rendre elvéreztem, nem vettek fel. Felvételt nyertem azonban az akkor induló Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Főiskolára, amit el is végeztem. Amikor a főiskolán kifüggesztették, hogy hová lehet elhelyezkedni, milyen álláslehetőségeik vannak a végzősöknek, akkor mindössze egy dologban voltam biztos: a felsorolt munkahelyek egyikét sem akarom megpályázni. Egyetlenegy ajánlat fogott meg, amelyben az állt, hogy reklámmal foglalkozó szakvállalat keres munkatársat. Ez volt a Magyar Hirdető. Az állást megpályáztam, noha fogalmam sem volt, hogy mi fán terem egy ilyen vállalat, de azt tudtam, hogy az engem bizonyára jobban érdekel majd, mint egy állás mondjuk a Belkereskedelmi Minisztériumban. Fel is vettek a Magyar Hirdetőbe, ahol az első időkben sokat szenvedtem, mert akkor még egészen más világ volt. Szerencsére jött '68, megpezsdült a gazdasági élet, a jó szakemberek felismerték az új lehetőségeket, és a reklám is valahogy a helyére került. - Feltételezem, hogy a Mahir nem töltötte be az egész életét... - Szerencsére nem. Ennek köszönhetően lehetett annyi izgalmas kalandom a tudomány terén, ami akkoriban azt jelentette, hogy beiratkoztam a marxista-leninista esti egyetem filozófia szakára. Ott és a főiskolán néhány nagyszerű emberrel, tanárral sikerült barátságot kötnöm. Ilyen volt például Kardos Lea tanszékvezető, aki óriási lökést adott nekem ahhoz, hogy a filozófiával alaposabban megismerkedhessem. Szellemi kalandozásaim következő állomása a Szerb utcai teológiai fakultás volt, ahol orientalisztikával foglalkoztam, tibeti nyelvet, buddhista filozófiát tanultam három éven keresztül - hihetetlen izgalmas időszaka volt az életemnek. Ezt követően beiratkoztam a közgazdaságtudományi egyetem kereskedelmi szakára, ahol a doktori disszertációmat a társadalmi célú kommunikációról írtam. - Hogyan alakult a sorsa az egyetemek elvégzése után? - A Mahir jóvoltából a közgázt és az orientalisztikát is estin, munka után végeztem el. Közben megnősültem, majd elváltam, született egy fiam - aki most 25 éves, szobrász és "természetesen" nagyon tehetséges. Együtt élünk nagy békességben és boldogságban. A Mahir volt az első munkahelyem, 1988-ig dolgoztam ott. Abban az időben a reklámipar komoly fejlődésnek indult itthon is. A Mahir viszont egy amolyan vegyes felvágott volt, mindazon igazgatók, akiket ott végigszolgáltunk, valahonnan kiselejtezett elvtársak voltak, akik nemigen értettek sem a reklámhoz, sem a kommunikációhoz. Az egyetlen Kristóf László kivételével, aki nagy szakmai tudása, műveltsége okán kikezdhetetlen vezetője volt a vállalatnak. Ő nevezett ki engem vezérigazgató-helyettesnek, az ügynökségi részlegnek voltam a vezetője. De az világossá vált számomra, hogy ott egy nyugati típusú reklámügynökséget nem lehetett volna megcsinálni. - Tehát lépéskényszerben volt? - 1988-ban jöttem el a Mahirtól, egyenesen ide, az Ogilvyhez. Ez a második munkahelyem, remélem, több már nem is lesz. Az a nagyon izgalmas itt, ebben a beosztásban, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Hihetetlenül jó szakembereket sikerült magam köré gyűjtenem, szinte mind fiatal ember, az átlagéletkor 30 év alatt van. Kiválóan beszélnek angolul, ez azért fontos, mert nálunk az angol munkanyelv. A munkatársaimmal önálló, profitábilis vállalatot teremtettünk az évek folyamán, olyannyira, hogy a részvénytársaság boardjából az összes külföldi kivonult és azt mondta: tessék egyedül csinálni! És mi csináljuk - nem is rosszul - a dolgunkat, erre büszke vagyok. - A munkáján kívül mivel foglalkozik, mire van ideje? - Sokat dolgozom. Az első öt évben legtöbbször még szombat-vasárnap is dolgoztam. Nem hiszem, hogy öt napnál több szabadságot vettem volna ki. Most már ez lényegesen könnyebb. A napi penzum azonban még ma is elég sok. Nem jövök ugyan nagyon korán, de addig maradok, ameddig kell. És persze a munka nem ér véget azzal, hogy becsukom magam mögött az iroda ajtaját. A gondolatok, a problémák az ember fejében pörögnek tovább. Fel kell készülni a következő napokra, az esedékes tárgyalásokra. Rengeteget kell olvasni ahhoz, hogy az eseményekkel szinkronban legyünk. - Emellett fel is kell töltődni, meg kell kapni azt a szellemi muníciót, ami nélkül nehéz igazán jó munkát végezni. - Nekem rendhagyó életszemléletem van. Azt mondom: az emberek egy csinált világban élnek, a természettől távol. Az újságból veszik a híreket, a televízióból látják, hogy milyen az ősz, milyen a tél, milyenek az állatok. Mindenhez ready to eat állapotban jutnak hozzá, semmit nem kell megrágni, csak lenyelni. Egy idő után az ember el is felejti, hogy hogyan néz ki a rögös föld, mennyi egy méter és milyen egy falevél. Én mindezeket tudomásul véve, de nem egyetértőleg, kiköltöztem a városból, és minden szabadidőmet azzal töltöm, hogy regenerálódjak, hogy a fontos, primer impulzusokat megkapjam. Egy puszta közepén épült házban élek, lovakat, állatokat tartok. Rendszeresen hallgatok zenét, mindenfajta jó zenét, de főleg klasszikusat. Beethoven vonósnégyeseit előszeretettel hallgatom meg újra és újra, és nemrég fedeztem fel a magam számára például Sosztakovicsot. Sokat olvasok, sokat járok múzeumba. Színházba és koncertre ritkábban, mert az igen időigényes. Inkább az otthonomba viszem azt a kultúrát, amit szeretek, amire igényem van. De a természet szeretete a meghatározó alapélményem, onnan lehet feltöltődni, ott vannak az embernek a gyökerei. Az én gyökereim nem tudtak megeredni a belvárosi presszókban. Úgy veszem észre, hogy sok barátom gondolkodik hasonló módon és költözik ki a városból. - Sportol valamit? - Minden hétvégén lovagolok, télen rendszeresen sízek. Van egy új szerelmem is: a vitorlázás. Mindig jó barátságban voltam a vízzel, eveztem, kenuztam, de a vitorlázás elhomályosítja a régi vonzalmakat. - Mire szeretne még időt szakítani? - Remélem, egyszer majd eljön az az idő, amikor huzamosabb időt tudok eltölteni abban a keleti világban, amelyről már oly sok ismeretanyagot gyűjtöttem össze eddigi életem során. Nagyon vonz India, Tibet, Nepál. Húsz-harminc éve készülgetek arrafelé, lassan el is kéne indulni már. A fiam megelőzött. Tavalyelőtt néhány barátjával hátizsákosan végigjárta Indiát, több hónapon keresztül, idén visszamentek az ország keleti részébe és jövőre újra útra kelnek. Megérintette őket az a hihetetlenül izgalmas kultúra, ami ma még megtalálható. Remélem, hogy ez nekem is sikerülni fog belátható időn belül. HÁMORI JUDIT