Róna Katalin

Négyen, hárman,vagy csak ketten?

A vacsoraasztal körül hárman csevegnek Az egyik nő és a férfi fölvillanyozva meséli a mesterfogások titkait, egy itáliai utazásról zengedez, alig észrevéve, hogy a harmadik, a másik asszony mintha nem is figyelne, mintha az ízeket sem érezné, máshova gondol, majd váratlanul zokogni kezd. Valami történt. Nem az ízekkel van a baj, nem a történetekkel, inkább a tervezgetéssel, hogy egyszer majd négyesben kelnek útra, mint már annyiszor. Négyesben, mert ott lesz velük a síró nő férje is, akit most munkája szólított másik városba. Vajon tényleg a halaszthatatlan feladat követelte az utazást? S kezdetét veheti a történet, hol is jár Tom, mit csinál, mivégre a kéretlen, de egyre gyakoribb és hosszabb „szalmaság”? A Madách Kamaraszínház hagyományos nyári teátruma az idén Donald Margulies Vacsora négyesben című játékával fogadja nézőit. Hangsúlyozottan játékkal és nem vígjátékkal, mint korábban annyiszor. Szirtes Tamás, a rendező ugyanis ezúttal egy olyan színdarabot talált s vitt színre Debreczeni Júlia fordításában, amely egyszerre akar szórakoztatni és elgondolkodtatni. Nem felhőtlen komédiázásra szólítja a színészeket, megkísérel némi mélységet is elővarázsolni. Persze valahonnan abból a nagyon amerikai világból, ahonnan érkezett, ahol a pszichológus szinte tartozéka a mindennapi létezésnek, ahol aki ad magára, nem is tudja elképzelni a napjait pszichológus nélkül, ahol a házastársi képmutatás természetes velejárója az életnek. Legalábbis így szól a történet, így szólnak a kommersz színház, film és irodalom amerikai sztorijai. Hogy mi a valóság? Arról megoszlanak a vélemények, mindenesetre a Vacsora négyesben valami efféle históriát mutat. És még azt sem lehet mondani, hogy hőseinek nincs múltja, nincs sorsa. Margulies épp erről mesél: hogyan találkozott ifjan két ember, hogyan kötötték össze életüket, s a másik kettőt miként „hozták össze”? Van-e felelősségük velük s még inkább magukkal kapcsolatban? Miként éli meg az egyik házaspár a másik kapcsolatának végét, s az új találkozások lehetőségét? S főként érzik-e, hogy tán nekik is újra kellene kezdeniük: együtt vagy külön? Minderről nagy igyekezettel próbál beszélni a darab úgy, hogy közben persze szórakoztatni akar, egy pillanatra sem feledni, hogy a közönséget magával kell ragadnia, lehetőség szerint elandalítania. Ezt az igyekezetet követi Szirtes Tamás előadása is. Götz Béla színpadán, Velich Rita ruháiban az összeszokott csapat - Tóth Enikő, Cseke Péter, Szerednyey Béla - Kerekes Évával kiegészülve, a megszokott nyári közönségsikerre számíthat. Róna Katalin

A házigazda: Pécs

Szép hagyományokra néz vissza az Országos Színházi Találkozó. Lassan másfél évtizede is megvan annak, hogy megszületett az elgondolás, az évad végén „találkozzanak” a színházak. Fővárosiak és fővároson kívüliek (szándékkal nem használom a „vidéki” szót, melynek nyelvünkben már-már sértő, degradáló hangzása van, s már csak ezért sem illik azokra az előadásokra vidéken, amelyek nemegyszer rangosabbak, mint a budapestiek) egy-egy előadással vendégszerepeljenek, ismerjék meg egymást, egymás törekvéseit, ismertessék meg a nézőkkel is, mit tudnak, merre tartanak. Kezdetben Budapest volt a találkozó színhelye. A fővárosba érkeztek a többi városból a teátrumok, hogy bemutatkozzanak. Megvolt ennek is az előnye, hiszen a budapesti színházépületek sorában mindig akadt méretben hasonló, megfelelő. Persze - mondogatták a szakemberek - megvolt a hátránya is: Budapest rohanó élete nem engedte az intim találkozókat, mindenki futott, sietett, nem ért rá, hogy a másik előadását nézze. Változtatni kell, így hangzott a vélemény, az lenne a legjobb, ha minden esztendőben más és más színházi város adna otthont a találkozónak. A kísérlet nem vált be, a „vándorélet”, úgy látszott, nem kedvez a fesztiválnak. Újra kell gondolni, miként kerüljön sor a továbbiakban a színházi összejövetelre - hangzott az elmúlt évben a döntés. És akkor állt elő Pécs városa, Nemzeti Színháza és a színészkamara a közös javaslattal: a város állandó otthona lehetne az Országos Színházi Találkozónak. Ennek is vannak hagyományai. Hosszú esztendőkön át - s éppen legnagyobb sikereinek idején - a filmszemle éppen Pécshez kötődött. Támogatólag fogadta a javaslatot a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma is, s ily módon kitűzetett a dátum: június 10-17. között a dél-dunántúli város az Országos Színházi Találkozó színhelye. Országos találkozó - mondjuk, de a programot figyelve nyilvánvalóvá válik, teljességről az idén aligha beszélhetünk. Tizenhárom színház - hat fővárosi és hét fővároson kívüli -, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetem tizenhat produkcióval vesz részt a pécsi találkozón. A többiek elsősorban technikai okokból maradnak ki a sorból, hiszen nem minden előadás alkalmas a „szállításra”, nem minden produkció tehető át más színpadra, s a mégoly jó pécsi adottságok sem képesek minden előadást befogadni. Mindamellett persze az idei válogató (esztendők óta egy-egy színházi ember, természetesen mindig más, válogat az évad előadásaiból), Forgách András író-dramaturg ízlése és világlátása, színházi felfogása is meghatározó volt, tehát ha egy-egy színház kimaradt, annak szakmai, művészi okai is lehettek. Mindennek fényében nézzük a műsort: június 10-én a nagyszínházban a Megbombáztuk Kaposvárt című előadás látható, melyet Joseph Heller nyomán a rendező, Mohácsi János írt színpadra. Ugyanaznap a kamarában a Katona József Színház vendégszerepel Thomas Bernhard A színházcsinálójával. Másnap a pécsiek Pillantás a hídról előadása van műsoron a nagyszínházban, illetve a kisszínházban a Krétakör Lilioma és a Szkéné Sehova kapuja című produkciója. Június 12-én Benjamin Britten Szentivánéji álom című operájának előadásával jelentkeznek a szegediek a nagyszínházban, a kamarában a kaposváriak Platonovját láthatja a közönség. 13-án a Vígszínház Ibsen Nórájával, a címszerepben Eszenyi Enikővel mutatkozik be a pécsieknek és a szakmának, a főiskolások pedig a Lukáts Andor rendezte Liliommal, valamint Stefano de Luca színreállításában az Alkésztisszel. Június 14-én a kecskeméti Katona József Színházé a nagyszínház: Bodolay Géza rendezésében A bohócot, David Hirson darabját mutatják be, míg a kamarában a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház társulata a Néró szerelmem című előadással lép föl. Június 15-én kerül sor a szolnoki Szigligeti Színház bemutatkozására. Peter Shaffer Amadeusát Szikora János rendezte, a főszereplők vendégként Darvas Iván és Alföldi Róbert. Ugyanezen a napon a kamarában Rómeó és Júliát játszik a Merlin Színház Atlantis Társulata. Június 16-án a nagyszínház lesz a színhelye Arthur Miller Salemi boszorkányokjának Bagó Bertalan rendezésében, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház előadásában, O'Neill Tordy Géza rendezte Amerikai Elektráját pedig a Budapesti Kamaraszínház a kamarában adja elő. Hogy a 12 zsűritag melyik előadást választja az évad legjobbjának, a színészek és a tervezők közül kit talál elismerésre méltónak, az kiderül június 17-ére. Róna Katalin

Miről mesélnek a képek?

A súlyos selyem függönnyel kettéválasztott színtéren a színésznő, kosztümje fölött fürdőköpenyben, parókaragasztáshoz előkészített frizurával, hol egyik, hol másik oldalon bukkan föl, eltűnik a függöny mögött, majd ismét föltűnik, cseveg, nevetgél, megszólítja a nagyérdeműt, odavet egy-egy mondatot a zongoristának vagy az előadás munkatársának, aki majd a kelléket adogatja, átrendezi a színt, hirtelen ötlettel bemutatja partnerét. Jelen van, él. Éli a saját, személyes életét, de már készül a másikra is, amelyben néhány perc múlva létezni fog. Talán izgul egy kicsit. Ő a színésznő, aki majd játszani fog nekünk, aki megmutatja azt a másikat, a dráma alakját. S közben azt is, hogyan születik a színi előadás, a színház. Aztán leveti a köpenyt, kiegészíti jelmezét, felölti a parókát, s immár beszélni kezd: a dráma nyelvén szólítja meg a közönséget. Vége a „magánszámnak”, kezdődhet a játék. Spolarics Andrea a Bárka Színház stúdiójában a bárónőt játssza az Előhívásban. Az előkelő dámát, aki elmeséli és fölvillantott fényképekkel illusztrálja különös históriáját, ahogy a mocsokból, a disznók közül kivakart egy állati létbe süppedt, földet túró, emberi beszéd helyett csak röfögni képes „Kaspar Hauser-lányt”, hogy életcéljaként komornát neveljen belőle. Lehet-e embert faragni efféle lényből, lehet-e fölemelni bárkit, miféle küzdelem és kitartás kell ahhoz, hogy a társadalomból kitaszított, állati sorból az emberi méltóság szintjére hozhassa egyik ember a másikat? Ezek lehetnek Michael Mackenzie A bárónő és a komorna című drámájának kérdései. A darabé, amelynek nyomán Török Tamara fordításában megszületett a Bérczes László rendezte színházi komédia, az Előhívás. Bérczes színháza azonban másról, többről beszél, mint az emberi szocializáció kérdéséről, lehetőségéről. Két ember találkozásáról szól. Arról, miként hatnak egymásra ezek a nők, miféle emberi gesztust hoz ki egyik a másikból, miféle kapcsolat alakulhat ki a különös „tanár” és még különösebb „tanítványa” között. S mindezen túl, hogy fönódik össze, hogy bontakozik ki egymásból, s tér vissza újra önmagába színház és valóság, színész és szerepe, miféle furcsa küzdelem jön létre a színészben, a színjátékban az élet és teátrum, a „kint” és a „bent” között. Két színészi remeklés mutatja meg mindezt az Előhívásban. Két nagyon pontos, precízen fölépített, minden gesztusában, mozzanatában tisztán kidolgozott, de némi jóleső improvizációtól sem tartózkodó alakítás, amely egyszerre képes megmutatni a színészetet, tehát a színész valódi énjét és a színjáték megkívánta szerepalakot. Valójában ez az egymástól pontosan elválasztható, mégis együtt élő kettősség teszi teljessé Spolarics Andrea és Szabó Márta színpadi jelenlétét. Spolarics a bárónő alakjában a történet elmesélésének vissza-visszatérő keretjátékába illeszti hatásosan az asszony egyre határozottabb vágyát, hogy megmutassa, van elég ereje, kitartása végigjátszani vállalt feladatát. Szabó Márta a disznólétből emberré válás küzdelmét érzékelteti különleges színészi képességgel. Kettősüket segíti, egészíti ki szótlan közjátékaival a munkatárs: Tóth Péter, és a zeneszerző-zongorista: Faragó Béla. Mivégre a színház? Van-e a színháznak ma hitele és feladata? Sokszor fölhangzik a kérdés, s az előadások nyomán gyakori a tagadó válasz. A Bárka mostani kis csapata a maga önazonosság-keresésével, játékszenvedélyével „előhívja” az egyértelmű pozitív választ, visszahozza a színház fontosságába vetett hitet. Róna Katalin

Modernizált mesedráma

Volt egyszer egy különös, szép mese. A XVIII. században, a felvilágosodás idején született, s valahová a középkori időkre pillantott vissza. Arra a korra, amikor templomos lovagok járták Jeruzsálem tájékát, amikor keresztényeknek, zsidóknak, muzulmánoknak kellett megbarátkozni a gondolattal, hogy együtt kell élniük, mi több, rokoni kapcsolat kötheti össze őket. A humanizmus jegyében íródott a Bölcs Náthán meséje, a német színpad klasszikus alkotása, amelyet most különös, igencsak átlátszó, ám nagyon is érthető ötlettől vezérelve, modernizálva tűzött műsorára a Pesti Színház. Mészáros Tamás, az előadás rendezője kétségtelenül úgy vélhette, ideje példát adni toleranciából és emberségből, ideje megmutatni a régmúlt históriájában a mai igazságokat, ideje hitelt szerezni az erkölcs, a türelem, a tisztesség normáinak. S valószínűleg abban sem tévedett, hogy Gotthold Ephraim Lessing drámája az egyik legalkalmasabb mű a világirodalomban mindezek ábrázolására. Csakhogy úgy látszik, mégsem bízott eléggé Lessing költészetében, a mai néző béketűrésében, s ezért formailag és tartalmilag egyaránt modernizálta a drámai költeményt. Ami a formát illeti: a rendező újrafordíttatta Szántó Judittal a művet, megfosztva a verses alaktól, prózába öntette a szöveget, amely így, talán közérthetőbb, ám a stílus és a szellem látja kárát a munkának. Az új tartalom - amelynek értelmében Mészáros az izraeli-arab ellentétet is igyekszik fölmutatni, s mintha a Palesztin Felszabadítási Front emberei ütköznének a Moszad képviselőivel, miközben fanatikus keresztények is pörölnek velük - megint csak a formában teljesedik ki: a terepszínű egyenruhákban, a hátizsákokban, a karórákban, s persze a géppisztolyban. Hogy ez „csak" külalak lenne? Hát persze, de velük, általuk érzi úgy a rendező, hogy helyére tette mondandóját. Modernkedéséhez a fordítón kívül segítségül hívja színészeit, akik mindent megtesznek azért, hogy a mai külcsínt eredeti élettel telítsék meg. Avar István játssza Náthánt, s miként néhány esztendeje Zalaegerszegen, most is igyekszik a bölcsességet, a tudást és az igazi emberséget megjeleníteni. Még prózába fogalmazva is szép a haldokló apáról, a három fiúról és a csodatévő gyűrűről szóló örökérvényű példabeszéde. Nehezebb helyzetbe hozza a rendező a templomos lovagból dühödt kommandóssá avanzsált Hegedűs D. Gézát, a valódi szerelemtől megfosztott fiatalember számára (aki, tegyük hozzá, már nem is olyan fiatal) alig marad más, mint az árulkodás, a megbánás és a magára csodálkozás. Lukács Sándor már-már jóságos Szaladinként szokatlan elképzelést mutat a palesztin vezérről. Hegyi Barbara vonzó képet ad Náthán lányáról, Barta Mária drámaian adja elő titkát, Igó Éva harcos amazont ábrázol, Vallai Péter jól szolgálja a hitet, Kőmíves Sándor a fanatizmus megtestesítője, Fesztbaum Béla valamiféle humoreszkből ideszabadult „karikatúra bankárocskát" játszik. A Bölcs Náthán prózai változata a Pesti Színházban kétségtelenül „ideszól", „idemutogat", némi képzetet ad a históriáról, egykori üzenetéről, legföljebb költészete veszett el, de hát tudjuk jól, a színház mostanában efféle időket él. Róna Katalin

A nő, ha öl

A nők hatan vannak. Ifjak és kívánatosak. De börtönbe zárta mindet a törvény. Mert öltek. S ezt nem is titkolják, mi több, büszkén vállalják. Férjükön, szeretőjükön adtak túl, a férfin, aki „letépte azt a szál rózsát”. Szabadulnának a rácsok mögül természetesen mind. De vajon hogyan? Hol az az ügyvéd, aki kimenti őket a törvény karmai közül, hol az az ügyvéd, aki tudja, mit és miként lehet tenni? Persze ott a jog tudora is, de akárkiért, akármiért s akármennyiért nem kockáztatja jó hírét. Ám ha jön a nagy „eset”, ami dicsőséget, diadalt hozhat, úgy Billy Flynn sem tétovázik. Így van ez mindenütt - mondhatja bárki -, s így volt ez Chicagóban a húszas esztendőkben, amikor a vaudeville musical játszódik. Abban az időben, amikor Roxie Hart gondolkodás nélkül fogta volna férjére a gyilkosságot, mondván, egy betörő volt csupán, ha a férfi nem ébred rá, hogy a nő őt csalta meg. Roxie tehát egy lesz a férfigyilkos asszonyok sorában. Csakhogy ez a kóristalány nem az a fajta, aki a sokak „egyike” akarna lenni, aki egyszerűen beletörődne sorsába. Ő, akárcsak Velma, a revüszínésznő, mindenáron ki akar jutni a fogdából, s ráadásul úgy, hogy közben lehetőleg az újságok címoldalára kerüljön, szerepekkel várja a színház, s meghódítsa a közönséget is... A harc tehát megindul. A sztárügyvédért, a reflektorfényért, a szabadulásért, a sikerért. John Kander, Fred Ebb (szövegkönyv, dalszöveg), Bob Fosse (muzsika) zenés játéka, a Chicago (fordította: Prekop Gabriella, versek: G. Dénes György) Maurine Dallas Watkins azonos című darabja nyomán született. Akár természetesnek is tekinthető, hogy a Madách Színház a nagy világmusicalek előadásainak sorában most eljutott a Chicagóhoz. Más kérdés, hogy úgy is meg lehetne fogalmazni, különös, hogy csak most jutott el ehhez a darabhoz. A magyarázat nem kézenfekvő, ám valószínűleg egyszerűen arról van szó, akár a Macskákat, akár a Hegedűs a háztetőn címűt, akár A nyomorultakat a színház előbbre valónak ítélte, mint a Chicagót. Akárhogy volt, most műsorára vette, s ahogy illik, az eredeti változat nyomán, szokás szerint Szirtes Tamás irányítása mellett színpadra állította. Egyben alkalmat adott Malek Andreának arra, hogy musicalszínészként visszatérjen a színpadra, megmutassa, mit őrzött meg képességeiből, mit hozott a múltból, s mivel gazdagította színészetét a jelenben. Malek mellett a második szereposztásban ifjú, pályakezdő színésznő, Balla Eszter is eljátssza Roxie alakját. Velmát, az ellenfelet Ladinek Judit, illetve Váradi Viktória alakítja. Morton mamát Détár Enikő és Molnár Szilvia, Billy Flynnt, az elegáns ügyvédet Debreczeny Csaba és Bereczky Zoltán, a csetlő-botló, megcsalt férjet Szerednyey Béla, valamint Magyar Attila adja. Az előadás egyértelmű remeklése Lippai László Mary Sunshine-ja, a magát nőnek maszkírozó, sikert hozó férfi alakja. A figura a másik szereposztás szerint Pankotai Péteré. Chicago érvényesülést, hírnevet, diadalt kínál - legalábbis a darabban. A Chicago előadása meglehet újabb, ha nem is a Macskákéval mérhető sikert ígér a Madách Színháznak. Róna Katalin

A bűnre nincs bocsánat

Hatalmas, üres tér, amelyet komor, kopár falak határolnak a színpad teljes távlatában. A háttérben óriássá magasodó figura képe. Merev, sovány, aszketikus alak. Raszkolnyikov. A Vígszínház Dosztojevszkij Bűn és bűnhődésének színpadi változatát tűzte műsorára. Azt a drámát, amelyet Ljubimov és Karjakin adaptációja nyomán Kapás Dezső dolgozott át magyar színpadra, s amelyet sok évvel ezelőtt maga Jurij Ljubimov rendezett meg a Vígszínházban. Nem lenne szabad egy mai előadás ürügyén az évtizedekkel ezelőttit idézni, hiábavaló összehasonlítgatásokat tenni, most is csak azért szükséges, mert aligha lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a mostani produkció rendezője, Tordy Géza az egykori előadásban Porfirijt játszotta, s Kern András, a jelenlegi Porfirij, Raszkolnyikovot formázta. Nagy kísérlet minden színházi előadás, amely regényóriásokat kíván drámává formálni, hömpölygő regényfolyamokat kíván színpadon megjeleníteni. Valójában mindig az a kérdés, új minőség születik-e, vagy az eredeti kivonata hangzik föl. Nos, a Bűn és bűnhődés mostani változata - Tordy elgondolása szerint némileg más hangsúlyokat ad a műnek, mint az adaptáció szerzői - egy fékevesztett őrjöngéssorozat. Raszkolnyikov lelkiismeret-furdalásának, ideglázának históriája, rémálmainak sorozata. Rémképek és valóság váltakozása, miközben újra és újra előjön a bűn, amelyre nincs föloldozás. Raszkolnyikov körül ott vannak mind a történet mellékfigurái, életének, sorsának meghatározó személyei, akik így vagy úgy hozzájárulnak cselekedeteihez, eldöntik, mit és miként tegyen. Anyja (Szegedi Erika), aki szívesen venné, ha leánya, Raszkolnyikov testvére végre férjhez menne a gazdag Luzsinhoz (Hajdu István), aki persze mélyen megveti a szegény és beteg volt egyetemistát. Dunya (Balázsovits Edit), aki odaadná magát Luzsinnak, csak hogy segíteni tudjon a családon. Az öngyilkosságba menekülő Szvidrigajlov (Kulka János), az igaz barát, a mit sem sejtő, jóságos Razumihin (Gyuriska János) és Marmeladov (Borbiczki Ferenc), aki még mielőtt elütné a kocsi, elmondja, hogy lánya, Szonya prostituált lett, hogy megmentse az éhhaláltól aprócska mostohatestvéreit. A tüdőbeteg Katyerina Ivanovna (Pap Vera), aki alig éli túl a részeges férj halálát. S persze Szonya (Hámori Gabriella), az egyetlen, aki előtt Raszkolnyikov nem tagadja bűnét, s aki arra készteti, be kell vallania, történjék bármi, hiszen csak a bűn vállalása hozhat megtisztulást. S mindenekfölött Porfirij, a vizsgálóbíró, az ellenfél, aki úgy szövi hálóját Raszkolnyikov köré, hogy tudja, kivárhatja, amíg a diák végleg összeroppan, s maga tesz vallomást. Az előadás az erkölcsi kérdésekre igyekszik a hangsúlyt helyezni, arról akar beszélni, hogy nincs olyan eszme, nincs olyan kísérlet, nincs olyan lázadó gondolat, amely följogosítana az emberélet kioltására. Tordy előadása ugyan bocsánatkérésre késztet, de maga is tudja, a gyilkosságra nincs megbocsátás. Mert az emberi életet visszaadni sohasem lehet. Róna Katalin

Ha Szomory látná...

A színpad magasában ott a toronyszoba, ahová Szomory Dezső, a század nagy magányosa a gyűlölt rohanás és zaj, az élet elől menekült. A toronyszobába az Új Színház előadásának tanúbizonysága szerint nemcsak csigalépcső vezet föl, de ott a lift is. Ne kelljen annyit gyalogolni, emeletet mászni az íróhoz érkező hölgyeknek és uraknak, akinek itt szinte szabad bejárásuk, mondjuk inkább úgy, szabad „átjárásuk” van a házon. Nyugodtan közlekedhetnek ki-be, föl-le, ha a sikeres írót akarják csodálni, ha csak jegyet szeretnének a várva várt vígszínházi premierre, ha megunt szeretőként éppen a közös gyermeket kívánják hónapokra otthagyni, ha távoli, gyerekkori ismerősként akarnak vágyakozó pillantásokat vetni az ünnepelt férfira, vagy éppen háziúrként kívánják bölcsességüket elhinteni. Tessék, tessék, itt mindent lehet, mindent szabad, mindenki bepillanthat a nagy ember életébe, rácsodálkozhat szerelmi légyottjaira, fölajánlhatja szolgálatait, még az utcai hirdetőoszlopot is föl lehet hozni a lakásba (majd csak belebúvik valaki), nincs is ennél „barátibb” ajándék a bemutatóra... Hogy közben ott a toronyban valaki él, valaki élni szeretne, hogy annak a valakinek ráadásul nagyon pontosan megírt alakja, élete, sorsa van? Ezzel a harsányan vidámkodóra hangolt produkció mit sem törődik. Öntörvényűen járja a maga táncát, ne akarja senki se megállítani! Kérem szépen, itt valami egészen másról van szó, mint amit Szomory Dezső papírra vetett, de ez a más bizony kerek egész, csak éppen más. Szomory Dezső Hermelinje helyett ugyanis a rendező, Kiss Csaba Hermelinjét játssza az Új Színház társulata. Azonosak a szavak, a mondatok (eltekintve azoktól, amelyeket a szigorú dramaturgi gondolkodás elhagyott a darabból), azonosak a helyzetek, már ami formájukat illeti. Csak éppen a szellemük, tartalmuk változott meg alapvetően. Kiss Csaba ugyanis szinte nyomtalanul kiirtotta a játékból mindazt a „mámoros elragadtatást”, illúziók kísérte világot, lírai ragyogást, szenvedélyes széplelkűséget és azt az életérzést, ami Szomory egész lényéből, minden művéből áradt. Ehelyett az előadás az öniróniát és az iróniát erősíti föl, a harsány színeket fokozza, gyorsítja a ritmust, s ezzel meglehet, mai szem számára élvezetesebbé, élvezhetőbbé teszi a máskor lassan csordogáló darab történetét. Hogy közben odavész a szomorys lelkület, a darab igazi sajátsága, hangulata, hogy mit szólna Szomory, ha látná? Ki törődik ezzel! S kell-e egyáltalán ezzel törődni? Kiss Csaba és csapata szerint valószínűleg teljesen fölösleges. A lényeg, s erre valóban megvan minden esély: végre annyi „elvesztegetett” esztendő után, lehet, hogy a Hermelin sikerdarab lesz. Megvan rá minden esélye: a humoros, már-már a helyzetkomikum határait súroló, frivol jelenetek, tévedések és egymásra találások, a szerelmi félreértések és félremagyarázások sora mind megannyi közönségcsalogató elem. S mindehhez ott a vonzó szereposztás. Az önmaga nagyságában tetszelgő „tékozló” sikerszerzőt (nem a szomorys önimádatban és melankóliában, fájdalmas líraiságában élő írót) Kaszás Attila, a vígszínházi primadonnát Bánsági Ildikó, a művészetért és a szerelem elől egészen Kolozsvárig rohanó Herminát Györgyi Anna, a színházi levegővel „mérgezett” cselédlányt Nagy Mari, az okoskodó háziurat Bubik István, a tíz óra után menetrendszerűen papucsot húzó, gimnáziumi tanár szomszédot Nagy Zoltán, a férfira vágyó Maltinszky Mancit Kecskés Karina, a nagyvilági életre rácsodálkozó, gyermekkori rajongót Botos Éva játssza. Szomory végre méltó sikert arat - mondhatják elégedetten a színháziak. Talán csak az író tenné hozzá a maga kesernyés öniróniájával: tényleg ilyen lenne a méltó siker? Róna Katalin

Egy tenor és még egy

A József Attila Színház nehéz bársonyfüggönye körül aranyozott puttók mosolyognak a nagyérdeműre. Mintha valahová máshová lépett volna be a néző, nem is a könnyed vígjáték-előadásairól ismert teátrumba. Nagyszabású operai hangulatot sejtetnek az angyalkák, s még inkább azt hordoz a fölhangzó muzsika. A musicalecskékhez, operettecskékhez, zenés játékokhoz szokott fül itt valami csalárdságot sejt, s nem is sokat téved. Nem, nem arról van szó, hogy a József Attila művészei egyszerre úgy érezték, a Váci útról az Andrássy útra költöztek, hogy mostantól fogva megváltoznak, s megváltoztatják közönségük ízlését, ilyesmire, tudjuk ezt már jól, errefelé nem szabad vetemedni. Ám olyasmire igen - s ezt igazolja a színház legújabb premierje -, hogy egy kellemesnek ígérkező amerikai bohózatot a maga színvonalán vagy tán annál valamivel jobban is elő lehet adni. Mi több, meg lehet találni azokat a groteszk felhangokat, fordulatokat, amelyektől a darabocska élvezetessé válhat. Erre az „apróságra” vállalkozott Schlanger András, aki rendezőként jegyzi a Botrány az operában című új produkciót. A történet egyszerű: a világhírű s meglehetősen elkapatott olasz tenorista Clevelandbe érkezik, ahol mindenki csak rá vár, utána áhítozik. A direktor lánya s vőlegénye, az „elvetélt”, szerephez nem jutó énekes, a szoprán meg a helyi operabarát kör üdvöskéje, a szállodai kifutófiú és persze a nagyérdemű... S ahogy az ilyenkor már lenni szokott, a nagynevű énekessel valami baj történik. Nem a vonatról maradt le, nem a hangja ment el, csak éppen felesége hagyta ott... Előadásról így természetesen szó sem lehet. Vagy talán mégis? Mit tesz a színigazgató, milyen elszánt lépésre szánja, szánhatja el magát, ha meg akarja menteni az estét, a színház jó hírét s nem utolsósorban a bevételt? Akad-e, aki segíthet rajta? Hát persze, a komédia szabályai szerint a megmentő ott van a közelben, s nem is hagyja nagyon kéretni magát. Mire újra fölzeng az operaária, már túl is vannak a nagy „megpróbáltatáson”. Egy baj van csak, hogy hátravan még a bohózat második felvonása, s az előadás itt bizony nehezebben boldogul Ken Ludwig kifogyó ötleteivel, amelyek kizárólag a kézenfekvő helyzetkomikumot próbálják kihasználni. Kezdődhet a félreértések sorozata. Két Otelló, vágyakozó lányok és asszonyok, sóvárgó szállodai alkalmazott, zord atya, mégsem megcsalt szerelmes, s mind a többiek, a szórakoztatni akarás fölkent bajnokai küzdenek meg - sikerrel - a nézők kegyeiért. Hogy mire véget ér a játék, ki-ki nyugodtan mondhassa, mindent megtett azért, hogy a nagyérdemű felhőtlenül végigkacagja az estét. Sztankay István a színigazgató és a szigorú apa szerepét egyforma erővel adja, Józsa Imre az énekes „tragikomédiáját” mutatja meg, Besenczi Árpád eljátssza a kisszerű, majd diadalmaskodó férfit, akinek még azt is meg kell élnie, hogy önmagával csalják meg. Groteszk humorral teszi karakteressé az olasz feleség figuráját Vándor Éva, erőteljes Schütz Ila az operabarátok nagyasszonyának szerepében. Ullmann Mónika a nagyobb színházba vágyó szopránt, Major Melinda a direktor szerelmes lánykáját jeleníti meg. Ismét különleges komikusi képességét bizonyítja Schnell Ádám a szállodai kifutófiú figurájában. Az Otelló előadása a bohózat szerint nem marad el. Akármilyen rosszak is az égi jelek, a clevelandi nézők, történt is bármi, tapsolnak a mórnak, miként örömmel köszönti kedvenceit a József Attila Színház közönsége is. Róna Katalin

Mint az élet?

Nemrégiben, amikor az egyik budapesti híd lejárójánál gyakran látott, már jól ismertként üdvözölt fiatal sánta koldus hirtelen megszaporázta lépteit s váratlanul szabályosan kezdett közlekedni, úgy érezhette az ember, ilyesmit már látott valahol. Ha másutt nem, a színházban biztosan. Nem, semmiképpen sem szeretnék senkit nehéz sorsában, keserves életében, emberi hitelében megsérteni, de azóta sokszor eszembe jut az a fiatalember és Bertolt Brecht színpadi költeménye, a Koldusopera. Megeshet, így volt ezzel Ascher Tamás, vagy éppen a Katona József Színház vezetése, ezért látta éppen most jónak a teátrum műsorára venni a darabot, Brecht első drámaírói periódusának befejező alkotását, az eredetileg Háromgarasos opera címet viselő művet, amely a Beggar’s Opera – a XVIII. századi angol író, John Gay írása – nyomán Kurt Weill zeneszerzői közreműködésével keletkezett. Az eredeti dráma históriája a születő, feltörekvő polgári társadalom vagyonosodási módszereit mutatta, míg a belőle életre hívott „Háromgarasos” már Brecht nyílt támadása volt kora erkölcse, pénzszerzési módszerei ellen. S hogy mi végre a mai Koldusopera? Ezt kellene elmondania a mostani előadásnak. Ascher nem titkolja, legalábbis néhány apró eszköze – a Kossuth Rádió hírműsorának egyetlen egyszer bejátszott szignálja, vagy a kommandósok érkezése a kuplerájba – erre utal, hogy ide, legközelibb világunkba igyekszik helyezni a történetet. S nem is lenne ezzel semmi baj, ha következetesen végig akarná, tudná vezetni elgondolását. Azonban csak szatirikus jelzéseket tesz, célozgat, értse ki-ki, ahogy akarja a rendőrfőnök, a rablóvezér, az üzletember, a tolvajok, a kéjnők, a köztiszteletben álló hölgyek, az úrilányok és a többiek közös nagy „üzletét”. A Koldusopera jó ideje már a színházak biztos sikerdarabja. Ezt nem elsősorban a történet magyarázza, hanem a zene, a közismert, de valószínűleg mindig szívesen hallgatott dalbetétek sora. A magánszámok, amelyek azért nagyon pontosan simulnak a játék egészébe, s nem megszakítják a cselekmény menetét – bár a színészek legtöbbször kilépnek a rivalda elé, hogy ott adják elő őket –, de inkább továbblendítik, új erőt adnak a folytatáshoz. Nos, valószínűleg a Katona József színház vezetői is úgy gondolták, szükségük van a biztos sikerre, adniuk kell valami náluk szokatlant, újat, valami mást hűséges közönségüknek. Legföljebb azt nem mérték föl, hogy színházuk és társulatuk mennyire alkalmas a Koldusopera előadására. Nos, kiderült, jobb választása is volt már a csapatnak. A nézőtérből lecsípett zenekari tér ülőhelyektől fosztja meg a teátrumot, de így sem elegendő arra, hogy a muzsikusok Kerényi Gábor karmesteri közreműködésével igazán kibontakozzanak. S innen már csak egyetlen lépés annak kimondása, hogy a katonások énekképzésben nem elég fölkészültek a songok előadására. Elhangzanak a dalok, de szinte valamennyi hiányt hagy maga után. Lassan, komótosan, talán rettegve a félrecsúszástól, s inkább a hangképzésre, semmint a tartalomra figyelve adják őket elő a színészek, itt-ott próbálkoznak groteszk felhangokkal, de az is inkább az arcjátékban jelenik meg, semmint az éneklésben. Ezért üresebben szólnak a dalok, mint máskor, képtelenek a játék egészébe illeszkedni. Pedig a színház jeles művészei sorakoznak a színen: Maxit Máté Gábor, Peachumot, a koldusfőnököt Hollósi Frigyes, asszonyát Csákányi Eszter, Pollyt, a lányukat Ónodi Eszter, Tigris Brownt, a rendőrfőnököt Varga Zoltán, a lányát, Lucyt Fullajtár Andrea, Kocsma Jennyt Básti Juli alakítja. Ám így hiába a Koldusfinálé, hiába tudjuk, Ascher most akar sértegetni, fölháborítani, nem lesz ez más, mint egy színházi előadás a többi közül. Róna Katalin