A súlyos selyem függönnyel kettéválasztott színtéren a színésznő, kosztümje fölött fürdőköpenyben, parókaragasztáshoz előkészített frizurával, hol egyik, hol másik oldalon bukkan föl, eltűnik a függöny mögött, majd ismét föltűnik, cseveg, nevetgél, megszólítja a nagyérdeműt, odavet egy-egy mondatot a zongoristának vagy az előadás munkatársának, aki majd a kelléket adogatja, átrendezi a színt, hirtelen ötlettel bemutatja partnerét. Jelen van, él. Éli a saját, személyes életét, de már készül a másikra is, amelyben néhány perc múlva létezni fog. Talán izgul egy kicsit. Ő a színésznő, aki majd játszani fog nekünk, aki megmutatja azt a másikat, a dráma alakját. S közben azt is, hogyan születik a színi előadás, a színház. Aztán leveti a köpenyt, kiegészíti jelmezét, felölti a parókát, s immár beszélni kezd: a dráma nyelvén szólítja meg a közönséget. Vége a „magánszámnak”, kezdődhet a játék.
Spolarics Andrea a Bárka Színház stúdiójában a bárónőt játssza az Előhívásban. Az előkelő dámát, aki elmeséli és fölvillantott fényképekkel illusztrálja különös históriáját, ahogy a mocsokból, a disznók közül kivakart egy állati létbe süppedt, földet túró, emberi beszéd helyett csak röfögni képes „Kaspar Hauser-lányt”, hogy életcéljaként komornát neveljen belőle.
Lehet-e embert faragni efféle lényből, lehet-e fölemelni bárkit, miféle küzdelem és kitartás kell ahhoz, hogy a társadalomból kitaszított, állati sorból az emberi méltóság szintjére hozhassa egyik ember a másikat? Ezek lehetnek Michael Mackenzie A bárónő és a komorna című drámájának kérdései. A darabé, amelynek nyomán Török Tamara fordításában megszületett a Bérczes László rendezte színházi komédia, az Előhívás.
Bérczes színháza azonban másról, többről beszél, mint az emberi szocializáció kérdéséről, lehetőségéről. Két ember találkozásáról szól. Arról, miként hatnak egymásra ezek a nők, miféle emberi gesztust hoz ki egyik a másikból, miféle kapcsolat alakulhat ki a különös „tanár” és még különösebb „tanítványa” között. S mindezen túl, hogy fönódik össze, hogy bontakozik ki egymásból, s tér vissza újra önmagába színház és valóság, színész és szerepe, miféle furcsa küzdelem jön létre a színészben, a színjátékban az élet és teátrum, a „kint” és a „bent” között.
Két színészi remeklés mutatja meg mindezt az Előhívásban. Két nagyon pontos, precízen fölépített, minden gesztusában, mozzanatában tisztán kidolgozott, de némi jóleső improvizációtól sem tartózkodó alakítás, amely egyszerre képes megmutatni a színészetet, tehát a színész valódi énjét és a színjáték megkívánta szerepalakot. Valójában ez az egymástól pontosan elválasztható, mégis együtt élő kettősség teszi teljessé Spolarics Andrea és Szabó Márta színpadi jelenlétét. Spolarics a bárónő alakjában a történet elmesélésének vissza-visszatérő keretjátékába illeszti hatásosan az asszony egyre határozottabb vágyát, hogy megmutassa, van elég ereje, kitartása végigjátszani vállalt feladatát. Szabó Márta a disznólétből emberré válás küzdelmét érzékelteti különleges színészi képességgel. Kettősüket segíti, egészíti ki szótlan közjátékaival a munkatárs: Tóth Péter, és a zeneszerző-zongorista: Faragó Béla.
Mivégre a színház? Van-e a színháznak ma hitele és feladata? Sokszor fölhangzik a kérdés, s az előadások nyomán gyakori a tagadó válasz. A Bárka mostani kis csapata a maga önazonosság-keresésével, játékszenvedélyével „előhívja” az egyértelmű pozitív választ, visszahozza a színház fontosságába vetett hitet.
Róna Katalin
Róna Katalin