A színpad magasában ott a toronyszoba, ahová Szomory Dezső, a század nagy magányosa a gyűlölt rohanás és zaj, az élet elől menekült. A toronyszobába az Új Színház előadásának tanúbizonysága szerint nemcsak csigalépcső vezet föl, de ott a lift is. Ne kelljen annyit gyalogolni, emeletet mászni az íróhoz érkező hölgyeknek és uraknak, akinek itt szinte szabad bejárásuk, mondjuk inkább úgy, szabad „átjárásuk” van a házon. Nyugodtan közlekedhetnek ki-be, föl-le, ha a sikeres írót akarják csodálni, ha csak jegyet szeretnének a várva várt vígszínházi premierre, ha megunt szeretőként éppen a közös gyermeket kívánják hónapokra otthagyni, ha távoli, gyerekkori ismerősként akarnak vágyakozó pillantásokat vetni az ünnepelt férfira, vagy éppen háziúrként kívánják bölcsességüket elhinteni. Tessék, tessék, itt mindent lehet, mindent szabad, mindenki bepillanthat a nagy ember életébe, rácsodálkozhat szerelmi légyottjaira, fölajánlhatja szolgálatait, még az utcai hirdetőoszlopot is föl lehet hozni a lakásba (majd csak belebúvik valaki), nincs is ennél „barátibb” ajándék a bemutatóra...
Hogy közben ott a toronyban valaki él, valaki élni szeretne, hogy annak a valakinek ráadásul nagyon pontosan megírt alakja, élete, sorsa van? Ezzel a harsányan vidámkodóra hangolt produkció mit sem törődik. Öntörvényűen járja a maga táncát, ne akarja senki se megállítani! Kérem szépen, itt valami egészen másról van szó, mint amit Szomory Dezső papírra vetett, de ez a más bizony kerek egész, csak éppen más.
Szomory Dezső Hermelinje helyett ugyanis a rendező, Kiss Csaba Hermelinjét játssza az Új Színház társulata. Azonosak a szavak, a mondatok (eltekintve azoktól, amelyeket a szigorú dramaturgi gondolkodás elhagyott a darabból), azonosak a helyzetek, már ami formájukat illeti. Csak éppen a szellemük, tartalmuk változott meg alapvetően. Kiss Csaba ugyanis szinte nyomtalanul kiirtotta a játékból mindazt a „mámoros elragadtatást”, illúziók kísérte világot, lírai ragyogást, szenvedélyes széplelkűséget és azt az életérzést, ami Szomory egész lényéből, minden művéből áradt. Ehelyett az előadás az öniróniát és az iróniát erősíti föl, a harsány színeket fokozza, gyorsítja a ritmust, s ezzel meglehet, mai szem számára élvezetesebbé, élvezhetőbbé teszi a máskor lassan csordogáló darab történetét. Hogy közben odavész a szomorys lelkület, a darab igazi sajátsága, hangulata, hogy mit szólna Szomory, ha látná? Ki törődik ezzel! S kell-e egyáltalán ezzel törődni?
Kiss Csaba és csapata szerint valószínűleg teljesen fölösleges. A lényeg, s erre valóban megvan minden esély: végre annyi „elvesztegetett” esztendő után, lehet, hogy a Hermelin sikerdarab lesz. Megvan rá minden esélye: a humoros, már-már a helyzetkomikum határait súroló, frivol jelenetek, tévedések és egymásra találások, a szerelmi félreértések és félremagyarázások sora mind megannyi közönségcsalogató elem. S mindehhez ott a vonzó szereposztás. Az önmaga nagyságában tetszelgő „tékozló” sikerszerzőt (nem a szomorys önimádatban és melankóliában, fájdalmas líraiságában élő írót) Kaszás Attila, a vígszínházi primadonnát Bánsági Ildikó, a művészetért és a szerelem elől egészen Kolozsvárig rohanó Herminát Györgyi Anna, a színházi levegővel „mérgezett” cselédlányt Nagy Mari, az okoskodó háziurat Bubik István, a tíz óra után menetrendszerűen papucsot húzó, gimnáziumi tanár szomszédot Nagy Zoltán, a férfira vágyó Maltinszky Mancit Kecskés Karina, a nagyvilági életre rácsodálkozó, gyermekkori rajongót Botos Éva játssza.
Szomory végre méltó sikert arat - mondhatják elégedetten a színháziak. Talán csak az író tenné hozzá a maga kesernyés öniróniájával: tényleg ilyen lenne a méltó siker?
Róna Katalin
Róna Katalin