A József Attila Színház nehéz bársonyfüggönye körül aranyozott puttók mosolyognak a nagyérdeműre. Mintha valahová máshová lépett volna be a néző, nem is a könnyed vígjáték-előadásairól ismert teátrumba. Nagyszabású operai hangulatot sejtetnek az angyalkák, s még inkább azt hordoz a fölhangzó muzsika. A musicalecskékhez, operettecskékhez, zenés játékokhoz szokott fül itt valami csalárdságot sejt, s nem is sokat téved.
Nem, nem arról van szó, hogy a József Attila művészei egyszerre úgy érezték, a Váci útról az Andrássy útra költöztek, hogy mostantól fogva megváltoznak, s megváltoztatják közönségük ízlését, ilyesmire, tudjuk ezt már jól, errefelé nem szabad vetemedni. Ám olyasmire igen - s ezt igazolja a színház legújabb premierje -, hogy egy kellemesnek ígérkező amerikai bohózatot a maga színvonalán vagy tán annál valamivel jobban is elő lehet adni. Mi több, meg lehet találni azokat a groteszk felhangokat, fordulatokat, amelyektől a darabocska élvezetessé válhat.
Erre az „apróságra” vállalkozott Schlanger András, aki rendezőként jegyzi a Botrány az operában című új produkciót. A történet egyszerű: a világhírű s meglehetősen elkapatott olasz tenorista Clevelandbe érkezik, ahol mindenki csak rá vár, utána áhítozik. A direktor lánya s vőlegénye, az „elvetélt”, szerephez nem jutó énekes, a szoprán meg a helyi operabarát kör üdvöskéje, a szállodai kifutófiú és persze a nagyérdemű... S ahogy az ilyenkor már lenni szokott, a nagynevű énekessel valami baj történik. Nem a vonatról maradt le, nem a hangja ment el, csak éppen felesége hagyta ott... Előadásról így természetesen szó sem lehet. Vagy talán mégis? Mit tesz a színigazgató, milyen elszánt lépésre szánja, szánhatja el magát, ha meg akarja menteni az estét, a színház jó hírét s nem utolsósorban a bevételt? Akad-e, aki segíthet rajta?
Hát persze, a komédia szabályai szerint a megmentő ott van a közelben, s nem is hagyja nagyon kéretni magát. Mire újra fölzeng az operaária, már túl is vannak a nagy „megpróbáltatáson”. Egy baj van csak, hogy hátravan még a bohózat második felvonása, s az előadás itt bizony nehezebben boldogul Ken Ludwig kifogyó ötleteivel, amelyek kizárólag a kézenfekvő helyzetkomikumot próbálják kihasználni. Kezdődhet a félreértések sorozata. Két Otelló, vágyakozó lányok és asszonyok, sóvárgó szállodai alkalmazott, zord atya, mégsem megcsalt szerelmes, s mind a többiek, a szórakoztatni akarás fölkent bajnokai küzdenek meg - sikerrel - a nézők kegyeiért. Hogy mire véget ér a játék, ki-ki nyugodtan mondhassa, mindent megtett azért, hogy a nagyérdemű felhőtlenül végigkacagja az estét. Sztankay István a színigazgató és a szigorú apa szerepét egyforma erővel adja, Józsa Imre az énekes „tragikomédiáját” mutatja meg, Besenczi Árpád eljátssza a kisszerű, majd diadalmaskodó férfit, akinek még azt is meg kell élnie, hogy önmagával csalják meg. Groteszk humorral teszi karakteressé az olasz feleség figuráját Vándor Éva, erőteljes Schütz Ila az operabarátok nagyasszonyának szerepében. Ullmann Mónika a nagyobb színházba vágyó szopránt, Major Melinda a direktor szerelmes lánykáját jeleníti meg. Ismét különleges komikusi képességét bizonyítja Schnell Ádám a szállodai kifutófiú figurájában.
Az Otelló előadása a bohózat szerint nem marad el. Akármilyen rosszak is az égi jelek, a clevelandi nézők, történt is bármi, tapsolnak a mórnak, miként örömmel köszönti kedvenceit a József Attila Színház közönsége is.
Róna Katalin
Róna Katalin