Róna Katalin

Moliere angyalszárnyakon

Van-e, ki vitatná, hogy Mihail Bulgakov szomorú-vígjátékában nem csak a Napkirály házi szerzőjéről, Moliere-ről beszélt, hanem önmagát bújtatta a zseniális előd bőrébe, hogy megmutassa élete és írói sorsa keserű komédiáját? Nem csupán az az egyszerű tény igazolja ezt a feltevést, hogy a Moliere-figura élete nem felel meg hibátlanul a történelmi igazságnak. Hiszen az irodalomtörténet kutatói régen megírták, hogy alaptalan volt a legenda, miszerint az író-komédiás egykori szeretőjének húgaként tán saját leányát vezette oltár elé. Ugyancsak legenda volt, hogy Moliere a Képzelt beteg előadásán a nyílt színen halt volna meg. A hiteles krónika szerint valóban a színpadon lett rosszul, de végigjátszotta az előadást, s csak utóbb, már hazatérvén távozott az élők sorából. Mindez persze még nem lenne elegendő annak bizonyítására, hogy Bulgakov az Álszentek összeesküvése című színjáték Moliere-alakjában önmagáról beszél. Sokkal inkább arról van szó, hogy Bulgakov darabjában, amelyet 1936-ban adtak elő először, s akkor mindössze hét előadást ért meg, Moliere-t, s benne önmagát vizsgálva a művészi-emberi magatartásról, a művész helyéről és helyzetéről, a morális választásokról vall vad keserűséggel és magával ragadó iróniával. A művészről gondolkodik, akinek megadatik, hogy a hatalom kegyeltje legyen, akiben van elég művészi nagyság és van elég megalkuvó kisszerűség is, ami erre alkalmassá teszi. Hisz' miért is kellene a Napkirálynak (vagy Sztálinnak) egy kétes értékű művész, egy gyenge színpadi szerző, egy tehetségtelen csepűrágó? Arra nincs szüksége, az, ha legalább besúgónak jó, miként Moliere neveltje s bosszúszomjas feljelentője, Moirron, menjen csak titkosrendőrnek. Az uralkodónak fényes szellemre van szüksége, akit kegyeltként maga mellé emel, legalábbis addig a pillanatig, amíg nem válik kényelmetlenné számára. Akkor eltaszítja – erről szól egyfelől az Álszentek összeesküvése. Másfelől viszont arról beszél, megéri-e a művésznek a kegy, meddig megy el, meddig mehet el a hatalom kiszolgálásában, s hol van az a határ, ami megálljt parancsol. Ezek azok a kérdések, amelyeket időről időre föltesznek azok az alkotók, akik vállalkoznak a Bulgakov-mű színpadra vitelére. S ha a kérdések többé-kevésbé azonosak is, a válaszokat a művészi gondolkodásmód, a pillanatnyi társadalmi állapot különféleképpen határozza meg. Nem véletlen, hogy azokban az időszakokban, amikor a színház még a „sorok között", a „szavak mögött", a gesztusok és áthallások nyelvén beszélt, másról szólt a Moliere-történet, mint ma, amikor nyíltan kimondható minden szó, minden gondolat. Az Álszentek összeesküvése legújabb előadása az Új Színházban nyíltan és egyértelműen szembesít a művész, a művészet és a hatalom kapcsolatának erkölcsi kérdéseivel. De épp ily nyíltan mutatja meg az áskálódók, árulók, feljelentők, koncepciós pereket kiagyalók, mindenáron ártani akarók és ártani tudók világát. Vidnyánszky Attila rendezői képzeletéből látványos, a groteszk elemeket képben is hangsúlyozó előadás született. A pontosan kimunkált, szinte megkoreografált játéknak látszólag tökéletesen alárendelt, mégis eleven gondolatokat hordozó produkcióban Moliere egyszerre kisszerű, gyarló, ha kell, önmagát megalázó ember, és nagyformátumú komédiás, aki életének minden pillanatában kész az áldozatra a művészetért. Eperjes Károly Moliere-je ezt a sokarcúságot mutatja nagy erővel, az iróniát és az öniróniát egy pillanatra sem nélkülöző komédiás kedvvel. A Napkirály méltóságát emberi gesztusokkal és bölcs belső iróniával ábrázolja Szakácsi Sándor. A félelmetes, riasztó hatalmat ebben az előadásban Nagy Zoltán érseke jeleníti meg. Mellettük Takács Katalin, Botos Éva, Falvay Klára, Bubik István, Derzsi János, Galkó Balázs, Trill Zsolt, Dengyel Iván kapott fontos szerepet a játékban, amely nincs híján a mozgalmasságnak, a hatásos színpadi kavalkádnak. Különösképpen érvényes ez a záró jelenetre, a Képzelt beteg utolsó előadásának, Moliere legendás halálának megformálására. Az Új Színház színpadán őrjítő a sürgés-forgás, rohangálás, mígnem Moliere sorsa beteljesedik. Aztán már csak föntről, hátára kötött angyalszárnyakon lebegve figyeli, mi folyik a színen. Ez is az ő komédiája. Róna Katalin

Hárman vannak, beszélgetnek

Akár így is kezdődhetne a mese, amely a felhőtlen szórakozást ígérő darabocskáról szól. Hárman vannak, három idősödő vagy finomabban szólva, a korban szépen benne járó, javakorabeli hölgy. Az egyik: aki vendégeit várja, mint minden csütörtökön, de akinek váratlanul a fia érkezik, hogy az anya maradék pénzecskéjéből még megkaparintson egy keveset. A másik: a még mindig csinosnak, elegánsnak mondható, s a harmadik: az érzékelhetően jómódú, akinek élete a másik kettő állandó nevelésében telik. Hárman vannak, beszélgetnek. S óhatatlanul emlékeznek. A mai napról az egykorvolt jut eszükbe. Az ifjúság, a múlt. Lassan kibogozódnak a szálak, kiderülnek a kapcsolatok, az emlékekből fölsejlik az ifjúság. Gyermeklányok nevetgélnek, riadtan figyelik a világégés idejét, közben jönnek a szerelmek, a kapcsolatok, s mindaz, ami meghatározhatta a huszadik század derekán s az azt követő esztendőkben három nő életét, sorsát Európában. Loleh Bellon, a Csütörtöki hölgyek szerzője nem író, nem is vallja magát annak. Maga is színésznő, aki úgy érezte, szerepeket kell formálnia azokból az életekből, amelyeket megismert, szerepeket kell adnia színésztársainak. Így született meg úton-útfélen fölkapott beszédfoszlányokból, történetekből, érzésekből ez az akár jutalomjátéknak is tekinthető színpadi mű a három asszonyról. S ha van szó, ami illik erre a játékra, az biztosan az érzelem. Mert a színpadi beszélgetéseket, az alakokat, a kapcsolatokat, a helyzeteket az érzések, az érzelmek hatják át. Az érzések vezérlik ezeket a nőket, s mindazokat a történetecskéket, amelyek kibontakoznak a színen. Ahogy Loleh Bellon fogalmazza: ő soha nem eszel ki nagy elméleteket, az érzéseivel gondolkodik. Az érzésekre, az érzelmekre építi előadását a Magyar Színház Sinkovits Imre Színpadán Vándorfi László rendező. Az érzelmek vezérlik a három színésznőt is, az orosz származású, fia által kizsigerelt Soniát formáló Moór Mariannát, az ifjan teljes életre vágyó, Marie-t alakító Tordai Terit és a megkeseredettséget sugalló Heléne szerepét játszó Béres Ilonát. Az érzelmes színielőadás számára – amelyben még részt vesz Sonia fiaként Végh Péter, s az emlékekből érkező Jeanként Őze Áron – jellegzetes keretet teremtett Khell Csörsz, a játéktér és Schäffer Judit, a ruhák tervezője. Róna Katalin

Az utolsó komédia

Bordó bársony mindenütt. Az ágy, a párnák, a takaró, a fotelok huzata, a falikárpit. Sejtelmes, bódító hangulat. Ornifle gróf, a költő – bocsánat, inkább kuplészerző, maga okít így – örökké hűséges, odaadó és természetesen szerelmes titkárnőjét tanítgatja. Az egyetlent, akit képtelen nőnek tekinteni, s az egyetlent, aki tíz esztendeje hiába epekedik a csábító férfi, a nők bolondja iránt. Ornifle gróf a sors kegyeltje, lába elé hullik a siker, a dicsőség, a pénz, lába előtt hevernek a lányok s asszonyok. Csábításának trükkje s művészete: vonzó személyisége, mely különös cinizmussal párosul. Cinizmusának lényege pedig nem más, mint önismerete. Ornifle tudja jól, ki ő. A valaha nagyreményű költő, akinek első kötete őszinte volt, de aki eladta magát, tehetségét a sikerért, a pénzért. A vonzó férfi, akinek minden nő kell, legalábbis mindent nőt meg akar hódítani. A csábítás a szenvedélye, a diadal, amellyel megszerzi a nőket, hogy azután nyugodtan dobja el valamennyit. Ornifle szenvedélyesen él és önpusztítón, s csak lelke mélyén sejti, eljön a pillanat, amikor kénytelen-kelletlen szembenéz majd önmagával. A sorssal? S még valaki mással? A huszadik századi francia dráma nagy egyéniségének Jean Anouilh-nak Magyarországon eddig nem játszott komédiáját mutatta be – Mihályi Gábor csillogó fordításában – közös produkcióként a Budapesti Kamaraszínház és a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház az Ericsson Stúdióban. Az 1955-ben született A csábítás művészete (Ornifle vagy a buborék) Anouilh „csikorgó” korszakának darabja. Annak az időnek a szülötte, amikor az író a felszínen pompás világban megmutatta az össze nem illő, egymásba simulni képtelen részleteket, amikor úgy találta, minden és mindenki az út végére ért, amikor az addig még talán kiutat mutató szerelem is már csak önmaga torzképét ábrázolta, amikor az író a gúnyt a komédiával elegyítette. A könnyed játékszerkesztés, a keserű komédia hangjai, a szellemesen sziporkázó mondatok, a pontosan megrajzolt alakok jellemzik a drámát, amely nincs híján az anouilh-i moralizálásnak sem a múlt bűnei által meghatározott végzetről, a férfiúi erkölcsről, a sorsról, a családi kapcsolatokról, s a házasságon kívüli szerelmekről. Valló Péter, az előadás rendezője pontosan érzi és érti Anouilh világát és szellemét. A maga tervezte játéktérben színészei tökéletesen vizsgáznak a „csábítás művészetéből”. Rátóti Zoltán az örök hódító Ornifle alakjában beavat a sikeres férfi szenvedélyének minden rejtekébe. A költőt és kuplészerzőt játssza el, az embert, akinek legalább önmaga előtt nincs titka, a diadalmast, akit végzete csak egyszer ér el, de akkor végleg. Remek karaktert teremt a megértő feleség szerepében Egri Kati, a vágyakozó titkárnő alakjában Bacsa Ildikó és az elkényeztetett Marguerite szerepében Juhász Réka. Pontos figurát hoz üzletemberként Ujvári Zoltán, moliére-i doktorként Valkay Pál, Dupont atyaként Kerekes József. Jánosi Dávid az anouilh-i fékevesztett ifjonti lázadást jeleníti meg Fabrice szerepében. S mire a játék véget ér, a huszadik századi Casanova előtt sem titok többé: utolsó, keserű komédiáját játszotta el. Róna Katalin

A színész játszik

A színész komótosan, de érezhető feszültséggel csomagol, háromnapos vendégjátékra indul. Neje erőltetett bágyadtsággal zongorázgat, Chopint játszik, óvatosan sürgeti is egy kicsit a férjét. A kritikus, házuk örök vendége, érdeklődve figyeli a szcénát. Mert színjáték készülődik a házban, ezt mindenki látja vagy legalábbis sejti. Az asszony eljátssza a szerelmes feleséget, miközben alig várja, hogy a férfi induljon. A színész a féltékeny férjet, miközben tudja, hogy az éppen összetiport virágkosarat a titokzatos névjeggyel ő maga küldte. A házvezetőnő az aggodalmaskodó anyát, miközben másra sem vár, mint hogy visszakapja a színházi mama szerepét. A színész férj, ki élete nagy alakítására készül, végre elindul. A színésznő feleség az ablakhoz lép, int... Kezdődhet a játék. S belép a testőr, katonatiszti egyenruhában, hosszú köpenyben, fején a sisakkal, fekete bajuszkával. Snájdig tiszt - ahogy a maga idején mondhatták. Töri a magyar nyelvet, hogyisne, hisz a gróf egyenesen a bécsi udvarból érkezett, hogy hódolatát kifejezze a művésznőnek, hogy megpróbálja elcsábítani a maga rendkívül udvarias, elegáns és főúri módján. A színész játszik. S vele az asszony, a színésznő is. Molnár Ferenc darabjait játszani a mindenkori színház egyik nagy esélye és feladata. Varázslatos, csípős, gunyoros, ironikus és önironikus szellemességét életre kelteni, szavait, elegáns replikáit tisztán és valóban egymásra feleltetve elmondani úgy, hogy egyetlen se röpüljön belőlük a semmibe, nem kis lecke. Mondják, elég „csak” a stílusát megérteni és megmutatni. Csakhogy akik így vélekednek, egyetlen dologról feledkeznek meg: hogy az a legnehezebb. Molnár stílusát felfogni és eltalálni. Meg az emberismeretét és a színpadismeretét. Mert csak akkor válik a stílus életté, csak akkor telik meg a stílus élettel. S most a Madách Kamarában éppen ez sikerült. Meglehet, A testőr - Kolos István rendezte - előadása nagyon is hű Molnárhoz, nagyon pontos szellemességének, fanyar iróniájának kibontásában, mégis talán egy leheletnyit tragikusabban, fájdalmasabban látja Molnárt és a színészt a szokásosnál. Mácsai Pál a színész alakját az emberi esendőség, a szánni való vágyakozás, az igazságtól való félelem színeiből és érzéseiből formázza. Az ő testőre nem egészen az a „snájdig” katonatiszt, ahogy azt legtöbbször eljátszották, s ahogy azt tán Molnár is képzelhette. De ahogy eljátssza a testőrben a színészt, a színészben az embert, az maga a színpadi remeklés. Nincs híján az emberismeretnek és a lélektannak, nem szűkölködik az iróniában és az eleganciában, a tragikumban és a komikumban. Mácsai tökéletes társakra talál a játékban. Kerekes Éva tüneményes a csalfa, léha, csapodár, de bájosan okos színésznő alakjában, egy szemvillanással, egy gesztussal, egy mosollyal el tud mondani mindent magáról. Almási Éva a színházi mama bravúrszerepét viszi tökélyre. Bírja humorral és harsánysággal, nem titkolja ellenszenveit, ha kell harcias, máskor magával ragadóan odaadó. Végvári Tamás a kritikus szerepében szellemes, gúnyos, hibátlan résztvevője a komédiának, amely példáját adja, hogyan kell működtetni elegánsan, stílusosan és élvezetesen Molnár „színpadi gépezetét”. Róna Katalin

Az igazi úr párbajhős lett

Valószínűleg nem véletlen, hogy Eugene O’Neill nem túl gyakran játszott drámái közül is az egyik ritkán látható a korábban Egy igazi úr címmel előadott játék, amelyet most Párbajhősként keltett életre a Budapesti Kamaraszínház az Ericsson Stúdióban. Ám az sem véletlen, hogy miközben irodalmárok, színházi emberek, de még a közönség is azt mondogatja, O’Neill és darabjai fölött eljárt az idő, azért időről időre színpadra kerül egy-egy mű, amelyről kiderül, van mondanivalója a mai színház, a mai néző számára is. Ha más nem, alakjainak szenvedélyessége és titokzatossága, az emberi kapcsolatok pontos ábrázolása, a színészi megformálás lehetősége minduntalan magával ragadja azt, aki olvassa, aki játssza, és aki nézi. Így lehetett ezzel Deák Krisztina rendező is, amikor Upor László újrafordításában színre álmodta a Párbajhős álomba menekülő alakjának históriáját. Eugene O’Neill drámaírói munkásságának egyik legnagyobb témája volt az álmaikat kergető, álmaikba menekülő emberek ábrázolása. Közülük való Cornelius Melody (Rátóti Zoltán) is. Az ír származású bevándorolt, aki őrnagyi rangra emelkedett, aki valaha sikeres katona volt, aki méltán lehetett büszke talaverai hőstettére, de akitől az idő, az újabb korszellem elvette mindazt, ami a dicsőséget jelentette. S nem maradt más számára, mint az, hogy egy kisváros ócska kocsmájában érezze úrnak magát. De ő nem az a fajta, aki megbékél helyzetével, aki beletörődik sorsába. Cornelius megpróbálja a lealacsonyodott helyzetben is egykorvolt arcát mutatni. Ám a világ nemigen tud ezzel mit kezdeni, s a kocsmáros - kopott katonai díszében - egyre nevetségesebb lesz, egyre jobban hasonlít egy mindennapi, nagyszájú Don Quijotéra, mint az egykorvolt talaverai győztes lovaskatonára. S miközben csak a magáét hajtogatja, miközben magamutogatóan tetszeleg, tönkreteszi feleségét (Pásztor Edina), leányát (Szinetár Dóra), s együtt mindannyiuk életét. Nevetséges és kellemetlen minden lépése, minden szava, összeakaszkodik, akivel csak lehet, s nem csoda, hogy környezete, a kisváros polgársága sem nézi jó szemmel, nem segíthet rajta sem az egykori katonatárs (Haás Vander Péter), aki azért még tudja, ki volt valaha Melody, sem más... Megváltozott a világ, mióta O’Neill a huszadik század harmincas éveinek Amerikájában papírra vetette Melody 1928-ban játszódó történetét, s a Költészet érintése címet adta művének. Megváltozott a világ, mióta Vas István fordításában Egy igazi úr címmel először bemutatták. Megváltozott a világ, mióta nem játszották nálunk a darabot. Az igazi úr mára párbajhőssé lett. R. K.

Shakespeare királynője

Erzsébet királynői díszben a bálozókat nézi. Néhány gonosz mondat az idős nemeshez, üzenet az egykori kegyencnek, hirtelen-váratlan kinevezés – aztán kezdődhet a tánc. Erzsébet a gavotte-ozók között terem, s ugrándozva-szökdécselve járja. Büszkén és elégedetten, hisz' mindenki megkapta a jussát. Folytatódhat a tánc – és kezdődhet a játék. A királynőé és William Shakespeare-é, Bereményi Gézáé és a színházé: az a gúnyos, látszólag könnyed, mégis mélységekbe forduló történelmi játék, amelyet a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház vitt nézői elé. Bereményi Géza, ahogy maga fogalmazta, „kétségbeesésében” vetette papírra Erzsébet királynő és Shakespeare, az udvari intrikák és cselszövések, a színház és a színészet komédiáját. A színdarabot, amelynek alakjai egytől egyig egykor volt, élő figurák. Erzsébet (Egri Kati) és Shakespeare (Blaskó Péter) mellett Essex gróf (Illyés Róbert) és Bacon, a tudós (Farkas Ignác), Sir Robert Cecil, az államtitkár (Gábor László) és Southampton grófja (Vankó Dániel), s nem utolsósorban az írótárs, Ben Jonson (Kató Balázs). Történelmi személyiségek és a művészet kiemelkedő alakjai. Emberek, akik a XVI. századi Anglia udvarát és színházát népesítették be, akik részesei voltak a históriának, s akiknek meg kellett tudniuk, mert megélték, hogy mit jelent a hatalom, mit ér a művészet. Mit kezd a hatalom a művészettel, miként teszi kiszolgálójává és fegyverévé, s miként szolgálja, ha szolgálja a művészet a hatalmat. Bereményi a királynőről mesél és a színházról, s benne a színház legnagyobbjáról, Shakespeare-ről. Remek társakra talál a színészekben, mindenekelőtt Egri Katiban és Blaskó Péterben, valamint a rendezőben, Bagó Bertalanban, aki förgeteges játékos kedvvel, különleges formai igényességgel, stílusérzékkel építi az előadást úgy, hogy az írói akarat szerint éreznünk, tudnunk kell: története több és más, mint egyszerű históriai játék. A hivatásról szól. Az uralkodóéról és a művészéről. Hitvallás ez a komédia. Egy művész ars poeticája, aki pontosan tudja, mire való a művészet. S azt is érzi, hogy hol az a határ, amelynek mentén a művész még jó szívvel és tisztességgel szolgálhatja a hatalmat. Amiként tudta azt Shakespeare is. A drámaköltő, aki a krónikák szerint nem akarta darabjait megőrizni az utókor számára, hiszen nem becsülte őket igazán; sok közülük „rendelésre” született. Erről is szól Bereményi darabja. De azt sem feledhetjük, hogy a „képzelet üres játékainak” nevezett művek mégiscsak, mind a mai napig, a világ színműirodalmának legnagyobbjai. S hogy Bereményi játékának értelmében mi is a színház? A képzelet játéka? Illúzió? A valóság hű mása? Mind együtt. Akárhogy is, ezt sugallja a zalaegerszegi előadás, amelyben emberként él Shakespeare királynője és a királynő Shakespeare-je, Bereményi királynője és Bereményi Shakespeare-je. S ha úgy tetszik, a királynő és Shakespeare Bereményije. Róna Katalin

Csomag a Tüzes Kandúrból

A polgári ház asszonya különös csomagocskát bontogat. Férje, a hűséges és jó nevű biztosítási igazgató a küldemény címzettje. Ám feladója a kevésbé jó hírű Tüzes Kandúr fogadó. Így hát a feleség nem tétovázik: tudnia kell, mit rejt a doboz. Bizony, nemhiába a kíváncsiság, nem hiába a gyanú. A csomagból egy nadrágtartó bukkan elő. S tulajdonosa persze - a komédia szabályai szerint - hogyan is lehetne más, mint a férj, Monsieur Chandebise. Az asszonynak nem kell sokat gondolkodnia, no tessék, hát ezért hanyagolja őt ura, máshoz jár, másutt diadalmaskodik férfiúi erényeivel. Máris megvan a döntés: akkor neki is cselekednie kell. És cselekszik. Kezdődhet a fergeteges játék. Georges Feydeau, a francia bohózat nagymestere 1907-ben vetette papírra a Bolha a fülbe című, mindenekfölött helyzetkomikumra épülő darabot, amely azóta is időről időre a színházak műsorára kerül, ha úgy vélik, ideje a sikernek, végre szórakoztatni, önfeledten kacagtatni illik a nagyérdeműt, netán jó alkalmat kell adni a színészeknek, hogy megmutassák, mire képesek a nevettetés kedvéért. Valószínűsíthetően így gondolkodott az Új Színház is, amikor Mészöly Dezső fordításában bemutatta a komédiát, amelynek lényege a szakadatlan futkosás, s természetesen a lelepleződés: mindenki mindenki elől bújik, senki senkivel nem akar találkozni, s természetesen mégis mindenki mindenkivel, minduntalan összeütközik. Valahogy úgy, ahogy az író annak idején maga is megfogalmazta: darabjaiban mindig azt a két szereplőt szembesíti, akiknek éppenséggel nem szabadna találkozniuk egymással. Vidnyánszky Attila az igazi komédiázás aranyszabályai szerint vezényli színészeit. Nem akarja megcsúfolni a francia vígjátékot, nem kívánja pőrére vetkőztetve a nem létező „mélységeket” felmutatni vele. Egyszerűen szórakoztatni akar, s ez sikerül is. Gáspár Sándor a férj és hotelszolga kettős szerepében, Iglódi István a műszájpadlása után kapálózó férfi alakjában, Györgyi Anna a megcsalt és megcsalásra kész feleség figurájában, Bánsági Ildikó izgatott barátnőként kergetőzik hatalmas komédiás kedvvel és képességgel a színen. Nem kevésbé vidámító Tordai Teri, Tóth Auguszta, Hirtling István, Helyey László, Nagy Zoltán, Hobó, Dengyel Iván s a beregszászi vendég: Trill Zsolt játéka az előadásban. A bolha - a titok, a kétség - könnyen bemászik a fülbe, s ha ott van, nehéz megszabadulni tőle. Erről szól Feydeau bohózata, no meg arról: a közönség jelenlétével hálálja meg, ha jókedvre derítik. R. K.

A színész játszik

Hányszor és hányféleképpen megírták már a SZÍNÉSZT. Így, csupa nagybetűvel. A színészt, amint játszik. A színészt, amint a maga életét éli a színpadon és a színfalak mögött. A színészt, akinek történelemformáló szerepe van. A színészt, aki léha, könnyelmű és csapodár. A színészt, akiért női szívek remegnek, s aki, bármilyen nehezére esik is, mégiscsak a színpadot választja. S hányszor tette már föl színészével kapcsolatban a színház a kérdést, vajon hol az igazság, hol a valóság: kint-e vagy bent? S a színész, ha főszereplője saját drámájának, szinte mindig sikert arat. Mert a hétköznapi embert - aki, valljuk meg, csodálattal figyeli azt a másikat, aki nap nap után, estéről estére más bőrébe bújik, más arcát ölti magára, hogy emberi sorsokat mutasson meg - bizony izgatja a színész. Érdekli, miféle ember is az, aki minderre képes, s ezért nézi meg szívesen a színészről szóló előadásokat, legyen az komédia vagy tragédia, klasszikus mű vagy groteszk alkotás. A Budapesti Kamaraszínház a Tivoliban efféle színészdarabbal, mondhatjuk úgy is, jutalomjátékkal kezdte az évadot. Eric-Emmanuel Schmitt, a mai francia színműirodalom jelese, mintha a nagy előd, Molière örökébe szeretne lépni. Legalábbis Frederick című darabja ezt sugallja. A színházról beszél benne és a színészről. Melodramatikusan és csipetnyi iróniával, látszólagos komolysággal és némi felszínességgel, mégpedig abban a korszakban, amikor a történelem, a forradalom beleszólt a színház világába is. Amikor a lánya jó hírét, s főleg gazdag házasságát féltő miniszter és a drámaírói babérokra törő, miniszteriális cenzor szívesen avatkozott be egy színitársulat életébe. A Pacskovszky Zsolt fordította Frederick, mely Szikora Jánosnak a darabot és világát jól értő és érző rendezésében került színre, fergeteges játéklehetőséget teremt a színészeknek. Mindenekelőtt a főszerepet játszó Cserhalmi Györgynek, aki egyszerre lehet érzelmes és kemény, örök komédiás és határozott művész. Színész, aki szerelmét és valódi érzelmeit is képes föláldozni a színházért, a színpadért. S aki magát sem kímélő cselre kész, ha jó érzése, tisztessége úgy kívánja. Remek partnere George kisasszony szerepében Vári Éva, aki mindent tud a színházról, s úgy mutatja meg az eszményi színésznő figuráját, minden sikerét és kudarcát, szerepvágyát és szenvedélyét, emberi gyarlóságát, ahogy arra csak egy vérbeli színésznő képes. Sztárek Andrea játssza a színházi örök másodikat, azt a színésznőt, aki világéletében a főszerepre vágyik, de mindig csak második lehet. Horváth Lili, Szakács Eszter, Ujvári Zoltán, Kránitz Lajos, Cs. Németh Lajos, Valkay Pál, Haás Vander Péter egy-egy jellegzetes alakkal vesz részt a játékban, amely a rendező tervezte térben arról árulkodik: illúzió és valóság keveredése, a kint vagy bent szétválasztása nem is olyan egyszerű feladat. Róna Katalin

Zenés zempléni jubileum

Tizedik alkalommal rendezik meg augusztus 17. és 25. között a zempléni művészeti napokat. Ezt az immár hagyományossá vált eseménysorozatot azzal a szándékkal indította útjára Rolla János hegedűművész és a Liszt Ferenc Kamarazenekar, hogy a muzsika mellett népszerűsítse a vidék természeti, valamint műemléki kincseit. Idén a magyar és a külföldi művészek Sárospatakon, valamint további huszonnyolc helyszínen lépnek fel. Ízelítőül néhány kiemelkedő programot ajánlunk. A nyitókoncertet ma tartják a sárospataki vár udvarán: a Liszt Ferenc Kamarazenekar vendég hegedűművésze Shlomo Mintz. Holnap a sárospataki vártemplomban a Budapest Csellóegyüttes szerepel. Augusztus 20-án a füzérradványi Károlyi-kastély lesz a színhelye a svájci I Salonisti zenekar filmzenei estjének. Az együttes (tagjai: Thomas Füri, Lorenz Hasler, Ferenc Szedlák, Béla Szedlák és Werner Giger) a Titanic című film révén vált világszerte ismertté, ők alakították ugyanis a süllyedő óceánjárón végsőkig kitartó zenészeket. Ugyancsak augusztus 20-án a kassai dómban ad hangversenyt a Budapesti Tomkins Énekegyüttes Dobra János vezetésével. Repertoárjukon a dalművészet remekei, a reneszánsztól máig. Rolla János augusztus 21-én Emmanuel Pahud fuvolaművésszel koncertezik Sárospatakon, augusztus 23-án Snétberger Ferenc gitárművész szintén Sárospatakon lép fel, estjének második felében jam session lesz. Az örömzenélésbe bárki bekapcsolódhat kedve és tehetsége szerint. A következő napon a sárospataki várudvaron a Danubia Ifjúsági Szimfonikus Zenekar mutatkozik be Héja Domonkos vezényletével. A szólista Fenyő László gordonkaművész. Az augusztus 25-i utolsó koncertet hagyományosan a Liszt Ferenc Kamarazenekar adja a sárospataki református templomban. A karmester ezúttal Amerikából érkezett: Raymond Leppard. Közreműködik: Zádori Mária, Várhelyi Éva, Mukk József, Szüle Tamás és a nyíregyházi Cantemus vegyeskar. A zempléni napok idején kiállításokat, bemutatókat is rendeznek az összművészeti találkozó eszményének megfelelően. R. K.