Róna Katalin

Éjszakai Kaland

Van a drámának egy vonulata, amely hiányzik a magyar színházból. Tagadjuk, titkoljuk, úgy mondjuk, nem is olyan fontos, a divat sem kedvez neki, de amikor szembesülünk vele, egyszeriben kiderül, hiátusa fájó veszteség. Nem pótolja visszafelé tekintve a klasszikus, s előre nézve az avantgárd vagy a groteszk, mert bizony ott lenne a helye közöttük. Együtt jelentenék a folyamatosságot, a teljességet. Amiről szólok, az nem egyéb, mint a polgári, társalgási dráma. A szabályos színjáték, amely komolyan beszél, de mégis hétköznapi nyelven, az emberről szól, nem a magaslatokban, „csak” egyszerűen, úgy, ahogy él. Azt mondjuk, nemigen létezik a magyar színházban efféle színmű. Vagy létezik, csak nagyon kevés, az is inkább elfeledve. Közéjük tartozik Márai Sándor Kaland című darabja, amely ha nem is tökéletes művészi remek, mint írójának sok regénye, költeménye s naplója, de olyan alkotás, amelyet a színházba járók biztosan szívesen néznek, amely az emberről, különös, szívszorító helyzeteiről beszél. Márait játszani, miként és hogyan - alighanem komoly és állandósult kérdése immár a színháznak, amely kényszerűen oly sokáig nem tűzhetett műsorára Márai-művet, hogy szinte el is feledte, valójában meg sem tanulta titkát. Hiányt pótol az Éjszakai Színház, amikor műsorára vette, s a pesti Kálvin tér mögötti Pinceszínházból Piccolo Színházzá változott aprócska teátrumban bemutatta a Kalandot. A furcsa sorsú színjátékot, amely - 1940. október 16-i ősbemutatója után - három évig ment a Nemzeti Kamara Színházban. Azt az előadást Németh Antal rendezte, s olyan művészek léptek benne színpadra, mint Tőkés Anna, Makay Margit, Rajnai Gábor és Jávor Pál. Jávor szerepét utóbb Szabó Sándor vette át. Közel háromszázötven előadást ért meg akkor a Kaland, hogy azután a színház elfeledje, mintha sohasem hallott volna a létezéséről. Most Kőváry Katalin rendezőként megpróbálta föllelni, s főként megmutatni benne mindazt a tartalmat, szépséget, eszményt és szellemiséget, amely Márai sajátja, s amely mindmáig érvényessé teszi a különös históriát. Háromszögtörténet, szerelmi kaland, az orvosi hivatás és etika kérdése, az adott szó becsülete, az emberség és a szeretet, a szenvedély és a magány - mindez együtt és külön-külön is megfogalmazódik a Kalandban. Talán némileg leegyszerűsítve, talán túlságosan is didaktikusan, de mégiscsak úgy, hogy a drámát figyelve önmagunkkal is szembe kell néznünk, mert kérdései a mi kérdéseink is. Óhatatlanul és szükségszerűen tisztázzák viszonyunkat saját magunkkal és a világgal, vállalt és lehetséges kalandjainkkal. Az Éjszakai Színház előadásában a professzor szerepét Mécs Károly játssza, megmutatva választásában az emberséget és a hivatástudatot. Mellette az ifjú és kalandra induló feleség alakjában Söptei Andrea, a kalandra kényszerített tanársegéd szerepében Rékasi Károly, megcsalt és elhagyott orvosnőként Hámori Ildikó, s az életét a szegények gyógyítására tett orvosként Horváth Sándor jelenik meg a színen. Márai-színművet játszani kaland és vállalás, értőn színre vinni komoly feladat. De az elhatározást, a vállalást a közönség biztosan elismeri. Róna Katalin

A szerelem és a magány drámája

Leonard Bernstein 1949 januárjában írt először naplójában egy külvárosi Rómeó és Júlia-históriáról, amely zenés darab lehetne, s a musical comedy eszközeivel – „elkerülve az operaiság csapdáját” – mondaná el az örök szerelmesek újkori történetét. Az ötlet Jerome Robbinstól származott. Néhány nappal később a napló tanúsága szerint „belevágtak” a munkába. Azután hosszú esztendők teltek el, hol közös munkával, hol szünettel, hol kitérőkkel. 1955-öt írtak, amikor úgy látszott, mégis érdemes visszatérni, ekkor – megváltoztatva a szereplők eredetileg elképzelt származását, s épp ezért bizonyos szempontból a helyzeteket is – újra munkához láttak. A megtalált megoldás szerint „két tinédzserbanda, a harcos kedvű Puerto Ricó-iak és az önmagukat igazi amerikaiaknak tartó srácok küzdelmét” kell ábrázolnia a darabnak – vélte Bernstein. S hozzátette: „Hallom a ritmust, a lüktetést, és – ez a leglényegesebb – érezni kezdem a formát”. Folytatódott a munka, azután újabb halogatás, úgymond érlelési idő következett, hogy végül 1957. augusztus 19-én először fölcsendülhessen a West Side Story muzsikája, először jelenjenek meg a színen a cápák és a jetek, először találjon egymásra, s veszítse el egymást örökre Maria és Tony. S elinduljon mindmáig töretlen világhódító útjára a musicalszínház alapműve. Akárhogy is nézzük, a Jerome Robbins koncepciója alapján, majd rendezésében és koreográfiájával, Arthur Laurents szövegkönyve (fordította: Kéth György) és Stephen Sondheim versei (fordította: Fodor Ákos) nyomán megszületett Bernstein-musical a műfaj alapvető alkotása, amelyet bárhol játszanak, különleges sikert arat. Erőteljes és szépséges zenéje, megkapó és igaz története, változatlanul érvényes üzenete, melyet az aktuális előadás fogalmazhat meg a maga igénye szerint – az ellenségeskedő fiatalokról, vagy éppen a fajgyűlöletről, az idegenellenességről –, mindig érvényt, hitelt szerez a mű számára. S ez az a musical, amely egyben alkalomról alkalomra kihívást jelent az alkotóknak: színházi rendezőnek és színész-énekes-táncos csapatának, zenekarnak egyaránt. A Pécsi Nemzeti Színház Balikó Tamás – dráma és zenés játék egységét megteremtő – rendezésében, Ladányi Mária koreográfiájával vitte színre most a West Side Storyt. Maria szerepformálását különlegesen szép és képzett énekhangjával tette teljessé Kovács Mara. Tony alakjában a premieren Csengeri Attila jelent meg, Bernardóként Harsányi Attila. Anita figuráját Fábián Anita, Riffet Széll Horváth Lajos formázta. A Somewhere című dalt Kemény Henriett énekelte líraian. Doc prózai szerepét Krum Ádám játszotta. A nagyszerű hangzású Pécsi Szimfonikus Zenekart Cser Miklós vezényelte hatásosan. A pécsi színpadon a halott Tony mellől Maria fölveszi a pisztolyt, aztán leengedi. Az ő drámája, a magány tragédiája majd csak ezután kezdődik. Erről is szól ez az előadás. Róna Katalin

Don Quijote nem nyugszik

A Nemzeti Színházból az évad elején egy tollvonással Pesti Magyar Színházzá lett társulat immár úgy látszik, véglegesen elfogadta, be kell állnia a közönségcsalogató, mégpedig a zenés játékokkal közönséget csalogató teátrumok sorába. Elfogadta - vagy legalábbis elfogadni látszik - azt a színházi gondolkodásmódot, hogy a zenés előadás népszerű, majd' mindig komoly közönségsikert hoz. Ezt igazolja a Hevesi Sándor téri színház legújabb premierje, Dale Wassermann, Mith Leigh és Joe Darion zenés drámája, a La Mancha lovagja, amelyet Blum Tamás fordításában Albert Marre eredeti produkciója nyomán adnak elő Iglódi István rendezésében. Régmúlt időre néz vissza ez a zenés dráma, nem ami a születésének idejét jelenti, hanem a história tekintetében. Hiszen közel négyszáz esztendő is eltelt azóta, hogy Madridban megjelent az utóbb híressé lett regény: Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha. Írója, Miguel de Cervantes maga is olyan szegény nemes volt, mint amilyennek hősét mutatta. Sorsa is éppoly hányatott volt, mint a szélmalommal is harcot vívó lovagnak, hogy azután élete második felében fölcsapjon költőnek, írónak, s a szonettek, pásztorregények között egyszer csak megalkossa azt a pikareszk regényt, amely végül halhatatlanná tette. Hiszen eltelhettek a regény születése óta századok, változhattak divatok és koreszmények, Don Quijote és ideáljai ma is élnek. Ahogy Don Quijote elhatározza, hogy az olvasmányaiból szőtt szép ábrándjait megvalósítja a mindennapokban, ahogy fejébe veszi, és elhiszi, hogy megvívhatja majd a maga csatáját a világgal, ahogy túllép faluja határain, meg kell látnia, mi a különbség az álmok és a valóság között. Erről szólt a maga idején Cervantes, és erről beszél a huszadik századi zenés játék is. Végigkíséri Don Quijote útját, megmutatja szerelmét, Aldonzát (Gregor Bernadett), hű társát és követőjét Sanchót (Kocsis György), találkozásait Carrascóval (Tóth Sándor), a fogadóssal (Huszár László), s a többiekkel: az unokahúggal (Auksz Éva), a házvezetőnővel (Csomor Csilla), az atyával (Botár Endre), az inkvizíció katonájával (Mihály Pál), a borbéllyal (Tahi József). A komoly énekesi fölkészültséget kívánó szerepet, Don Quijotéét - ha úgy tetszik, a dráma elgondolása szerint Cervantesét, hiszen a játék író és hőse gondolkodásának, eszményének azonosságára, az átfedésekre, áttűnésekre épül - Szakácsi Sándor játssza-énekli. Zenés játék a Víg, a Madách és a többi után immár a Pesti Magyar Színházban is. Betagozódás a sorba? Meglehet, bár ha arra gondolunk, hogy annak idején ez a színpad adott otthont az István, a király nagyszínházi premierjének is, nem mondható, hogy errefelé nincsenek hagyományai a jó színvonalú zenés színjátszásnak. Miként fölfogható úgy is: a váratlanul és kéretlenül új névtábla alá sodródott társulat most Don Quijote szellemében, bizalmával és hitével küzd megmaradásáért. Róna Katalin

Negyven év szerelem levelekben

Az angol dráma és színház huszadik századi megújítója - leggyakrabban így emlegetik a szarkasztikus humoráról, marón gúnyos hangjáról, erkölcsi elveket hirdető, különlegesen józan gondolkodásáról ismert drámaírót, George Bernard Shaw-t. Különc volt, mondták s írták róla gyakran. Rengeteg anekdota keringett s maradt fenn mind a mai napig nőkkel szembeni félénkségéről, amely megakadályozta abban, hogy korán megházasodjon, társaságot, szenvedélyeket kerülő magatartásáról. Shaw már közel negyven esztendős volt, amikor első darabja színre került és diadalmaskodott, hogy azután egymás után, s egyre nagyobb sikerrel jelenjen meg a többi is Anglia és a világ színpadjain. Van azonban egy színdarab, mondhatnánk inkább, előadóestnyi mű, amelyet részben a Mester írt - ha nem is publikálásra -, s róla, életéről, életének egy vonulatáról szól: szerelméről és barátságáról, amely kora ünnepelt színésznőjéhez, Stella Campbellhez kötötte. Negyven esztendőn át levelezett a színésznő és az író, s ebből a levelezésből fűzte össze színpadi estjét Jerome Kilty. A Kedves hazug bepillantást enged a viharos szerelmi viszonyba, annak legkülönbözőbb pillanataiba, az egymást keresésekbe, a vágyakba és taszításokba, a sikeres időszakokba és a kudarcok óráiba. Mindabba, ami négy évtized alatt megtörténhetett két emberrel, ami összekapcsolta őket, s ami a távolságot mégis megtartotta köztük. Szó esik a szerelmen, a családon kívül színházról és politikáról, irodalomról, az írót és a színésznőt körülvevő világról. Megismerhetjük belőle egy nagy színésznő arcát és jellemét, a művészét, aki, legyen bármilyen a környezet, legyen bármily nagy a szerelem, mégis a színházért, a színészetért él. S az íróét, akinek szenvedélyes tisztánlátását, szatirikus hangulatát, ironikus modorát még a szerelem sem veszi el. A levelek megmutatják a színésznőt, a maga dicsfény övezte életszakaszában, amikor a színház elhalmozta szerepekkel, amikor férfiak - akikkel könnyen játszadozott - hevertek a lába előtt. Majd az öregedő nőt, aki még kapaszkodva küzd a feladatokért, a hódolókért, hogy azután eljusson a teljes, szomorú kiábrándultsághoz. S ugyanígy a középkorú, sikeres és elszánt írót, ki eléri az aggastyáni kort, de szenvedélyessége nem pihen soha. Jerome Kilty műve mindig alkalom két színésznek, hogy megmutassa, mit tud az emberről, a különös és különleges emberpárról - elsősorban szavakban - elmondani. Ezt az esélyt most a Madách adta meg Bencze Ilonának és Koltai Jánosnak, akik a színház Tolnay Szalonjában mesélik, élik Stella Campbell és George Bernard Shaw históriáját. Róna Katalin

A Madame most megmenekül

Fekete és vörös a színen minden. A falak, a kárpit, a hatalmas, szinte a szobát betöltő, párnaszerű matrac, a fények. S fekete-vörös az a ruhaköltemény is, amit előszeretettel próbálgatnak, segítenek egymásra, utóbb majd az igazi úrnőre a lányok. Fekete-vörös sejtelmesség, riasztó, szorongató életérzés tölt be a lakásban mindent, ahol ketten beszélnek, ketten játszanak. Az úrnő és cselédje. Az úrnő - hol az egyik, hol a másik. A cseléd egyszer az egyik, másszor a másik. A gondolatmenet azonos, csak a szereplők cserélődnek... Azaz mégsem: ketten játszanak. Claire és Solange. A két testvér. A két cseléd. Hol az egyik, hol a másik ölti magára a gyűlölt Madame alakját - legalábbis ruháját -, s játssza, mintha ő lenne a szép, gazdag, hol erőszakosan parancsolgató, hol adakozó és a Monsieur-be természetesen feltétlenül szerelmes nő. Ketten játszanak. Szerepet vesznek magukra, s élik alakját. Ám mintha súlyos titok lappangna. Lelkükben vagy a valóságban. Ez is csak játék, talán kicsit több annál: talán maga az igazság. Aztán megérkezik a Madame. Hatalmas, eget-földet megrázó operai zeneszólam, a rivalda hátterében kitárul az ajtó, s ott áll a maga teljes emberi nagyságában. Mögötte csak a csillagos ég. Folytatódhat a játék. Immár hárman vannak. Az eddig csak szerepeket játszó két cseléd s az úrnő, akit - lassan ez is nyilvánvaló lesz - meg kell ölni, nehogy kiderüljön cselvetésük, a névtelen levél, amelynek alapján a Monsieur-t börtönbe zárták. Az abszurd dráma klasszikusának, a szertartásszínház különös mesterének, Jean Genet-nek nálunk ritkán műsorra tűzött darabját, a Cselédeket játsszák a Pesti Színházban. A javítóintézetben felnőtt és sokszorosan börtönviselt Genet alkotását, aki mint elemzői nem egyszer elmondták, a csúfat, a rosszat, a bűnt, minden érték tagadását mutatja meg szenvedéllyel darabjaiban. S az embert - legyen az cseléd vagy úrnő - a maga vadságában, örök lázadásában és belső zavarodottságában. Mert mi egyéb ez a tükörjáték - amelyben a látszólagos valóságról minduntalan kiderül, hogy illúzió csupán, s a látszatról, hogy az maga a természetes igazság - mint álom az álomban, játék a játékban. Legyen szó szerelemről vagy forradalomról, szolgálatról vagy árulásról, gyilkosságról vagy menekülésről. Itt mindenki más akar lenni, mint aki. S az éncserékbe, a szerepjátszásba belezavarodva jöhet el a pusztító vég. A Pesti Színház előadása, Forgács Péter rendezésében, egyszerre akarja megmutatni a színházi mítoszt és legendát, hiszen a Cselédek - éppen azért, mert nemigen játszották nálunk - valóban legendaszámba megy. Egyszerre akarja megmutatni a színi szertartást, és igyekszik megteremteni annak paródiáját. Füzér Anni különlegesen komponált színpadképében és viseleteiben Pap Vera, Börcsök Enikő és Igó Éva kapott izgalmas lehetőséget arra, hogy látszat és valóság skizofrén egyensúlyát életre hívja egy világban, ahol az egyik élet csak egy kikotyogott telefonhíváson múlik, a másikat a szerepjátszás oltja ki. Róna Katalin

Az emberbarátok köztünk vannak

Hol volt, hol nem volt, élt valaha a világban egy embergyűlölő. Keserű volt és komor, igyekezett távol tartani magát minden széptől és jótól, barátaiban és ismerőseiben csak a rosszat látta, s tegyük hozzá, jó oka volt rá. Pedig szerette ő, legalábbis szerette volna a tisztaságot és a barátságot, az emberséget és a becsületet. De úgy vélte, híján van ennek a társadalom, a kor, melyben él, s híján van tehetségtelen környezete is. Komédia és tragédia mezsgyéjén egyensúlyozott MoliŸre, amikor megírta a Mizantróp históriáját, a történetet, amelyet kétszáz évvel később szívesen s joggal értelmez a színház értelmiségi problémaként. Fölfedezvén benne azt az intellektuális hőst, aki nem tud mit kezdeni helyével és helyzetével, aki szerepet játszik és kéretlenül őszinte, hogy imigyen lelje meg a maga ideálját. Az Embergyűlölő legújabb kori, ám épp ellentétes alakját formálta meg a hetvenes években az akkor még mindössze huszonnégy éves angol író, Christopher Hampton Emberbarát című polgári komédiájában, melyet most közel egy időben, de más-más fordításban (Sediánszky Nóra, illetve Mihályi Gábor) tűz műsorára a Budapesti Kamaraszínház és a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház közösen az Ericsson Stúdióban, illetve a Pécsi Nemzeti Színház Szobaszínházában. A hat képből álló játék az ifjú nyelvészprofesszor külvilágtól hermetikusan elzárt lakásában játszódik. Megjelennek itt a társak: a frivol egyetemista lány, aki a professzor menyasszonya, a jó barát, aki nemigen hisz a leendő frigyben, a meggyőződésének feladására készülő, sikeres író, az egyetem sliccgomboló- bajnoka, a hallgatag, szende leányzó, no meg a némileg elmeháborodottnak látszó ifjú író. Torz, keserű képet festett Hampton egy különös, zárt és bezárkózó világról, amelyről úgy vélte, tán még elkerülhető. S megmutatta azt a görcsös akarást, amellyel hőse szeretni próbálja az embereket, ahogy a maga eszményeit keresi, kutatja reménykedve s egyre reményt vesztettebben. Hampton játékának hőseit a fővárosi előadásban, Valló Péter rendezésében Szervét Tibor, Újvári Zoltán, Bánki Tamás, Juhász Réka, Jánosi Dávid, Haumann Petra, Horváth Lili formázza. Pécsett, ahol Rázga Miklós vezette a próbákat, Bajomi Nagy György, Urbán Tibor, Simon Andrea, Lipics Zsolt, Melkvi Bea, Széll Horváth Lajos, Perjés Beatrix játssza az alakokat. S egy el nem hallgatható érdekessége a pécsi produkciónak: az elmúlt szezon második felében, amikor már lassan véget értek a próbaidőszakok, amikor a színészek már kezdtek fölszabadulni az évad terhei alól, néhányan egyszerre úgy érezték, még van energiájuk, tenni kellene valamit. Műsoron kívül dolgozni kezdtek. Azután szóltak a színház igazgatójának, Balikó Tamásnak, nézné meg, mivel foglalkoznak. Az Emberbarátot próbálták. Magánszorgalomból. A próbákat most premier követi. Tán válaszul Christopher Hampton keserű világképére. Amíg a művész nem tétlenkedik, még nincs semmi veszve. RÓNA KATALIN

Übü papa újra itt van

1880-at írtak, amikor az egy híján ötvenesztendős Félix-Frédéric Hébert, a fizika professzora Rennes-be érkezett. S alig telt el néhány hónap, az elképesztően kövér és mindenkiben rosszat sejtő tanár a diákcsínytevések célpontja és a diákirodalom középponti figurája lett. Kötetnyi história, gúnyirat szólt az egyszerűen csak Poilleux-nek (Tetves) becézett tanárról, aki harcra kelt a lengyelekkel, aki "agyatlanított" és így tovább. A történeteket először 1885-ben Charles és Henri Morin írta le, majd diákelőadások születtek, amelyekben már részt vett Alfred Jarry is. A kilencvenes évek elején nyerte el a kövér, különös, s a komikus veszedelmet minden gesztusában magán viselő tanárember azt a nevét, amely végérvényesen ismertté tette: Übü. Így nevezte el Alfred Jarry, így vitte magával Párizsba s így kapta a világhír szárnyára, amikor először megjelent nyomtatott formában az Übü király avagy a lengyelek című tragikomikus alkotás.