Volt egyszer egy különös, szép mese. A XVIII. században, a felvilágosodás idején született, s valahová a középkori időkre pillantott vissza. Arra a korra, amikor templomos lovagok járták Jeruzsálem tájékát, amikor keresztényeknek, zsidóknak, muzulmánoknak kellett megbarátkozni a gondolattal, hogy együtt kell élniük, mi több, rokoni kapcsolat kötheti össze őket. A humanizmus jegyében íródott a Bölcs Náthán meséje, a német színpad klasszikus alkotása, amelyet most különös, igencsak átlátszó, ám nagyon is érthető ötlettől vezérelve, modernizálva tűzött műsorára a Pesti Színház.
Mészáros Tamás, az előadás rendezője kétségtelenül úgy vélhette, ideje példát adni toleranciából és emberségből, ideje megmutatni a régmúlt históriájában a mai igazságokat, ideje hitelt szerezni az erkölcs, a türelem, a tisztesség normáinak. S valószínűleg abban sem tévedett, hogy Gotthold Ephraim Lessing drámája az egyik legalkalmasabb mű a világirodalomban mindezek ábrázolására. Csakhogy úgy látszik, mégsem bízott eléggé Lessing költészetében, a mai néző béketűrésében, s ezért formailag és tartalmilag egyaránt modernizálta a drámai költeményt.
Ami a formát illeti: a rendező újrafordíttatta Szántó Judittal a művet, megfosztva a verses alaktól, prózába öntette a szöveget, amely így, talán közérthetőbb, ám a stílus és a szellem látja kárát a munkának. Az új tartalom - amelynek értelmében Mészáros az izraeli-arab ellentétet is igyekszik fölmutatni, s mintha a Palesztin Felszabadítási Front emberei ütköznének a Moszad képviselőivel, miközben fanatikus keresztények is pörölnek velük - megint csak a formában teljesedik ki: a terepszínű egyenruhákban, a hátizsákokban, a karórákban, s persze a géppisztolyban. Hogy ez „csak" külalak lenne? Hát persze, de velük, általuk érzi úgy a rendező, hogy helyére tette mondandóját.
Modernkedéséhez a fordítón kívül segítségül hívja színészeit, akik mindent megtesznek azért, hogy a mai külcsínt eredeti élettel telítsék meg. Avar István játssza Náthánt, s miként néhány esztendeje Zalaegerszegen, most is igyekszik a bölcsességet, a tudást és az igazi emberséget megjeleníteni. Még prózába fogalmazva is szép a haldokló apáról, a három fiúról és a csodatévő gyűrűről szóló örökérvényű példabeszéde. Nehezebb helyzetbe hozza a rendező a templomos lovagból dühödt kommandóssá avanzsált Hegedűs D. Gézát, a valódi szerelemtől megfosztott fiatalember számára (aki, tegyük hozzá, már nem is olyan fiatal) alig marad más, mint az árulkodás, a megbánás és a magára csodálkozás. Lukács Sándor már-már jóságos Szaladinként szokatlan elképzelést mutat a palesztin vezérről. Hegyi Barbara vonzó képet ad Náthán lányáról, Barta Mária drámaian adja elő titkát, Igó Éva harcos amazont ábrázol, Vallai Péter jól szolgálja a hitet, Kőmíves Sándor a fanatizmus megtestesítője, Fesztbaum Béla valamiféle humoreszkből ideszabadult „karikatúra bankárocskát" játszik.
A Bölcs Náthán prózai változata a Pesti Színházban kétségtelenül „ideszól", „idemutogat", némi képzetet ad a históriáról, egykori üzenetéről, legföljebb költészete veszett el, de hát tudjuk jól, a színház mostanában efféle időket él.
Róna Katalin
Róna Katalin