Nemrégiben, amikor az egyik budapesti híd lejárójánál gyakran látott, már jól ismertként üdvözölt fiatal sánta koldus hirtelen megszaporázta lépteit s váratlanul szabályosan kezdett közlekedni, úgy érezhette az ember, ilyesmit már látott valahol. Ha másutt nem, a színházban biztosan. Nem, semmiképpen sem szeretnék senkit nehéz sorsában, keserves életében, emberi hitelében megsérteni, de azóta sokszor eszembe jut az a fiatalember és Bertolt Brecht színpadi költeménye, a Koldusopera.
Megeshet, így volt ezzel Ascher Tamás, vagy éppen a Katona József Színház vezetése, ezért látta éppen most jónak a teátrum műsorára venni a darabot, Brecht első drámaírói periódusának befejező alkotását, az eredetileg Háromgarasos opera címet viselő művet, amely a Beggar’s Opera – a XVIII. századi angol író, John Gay írása – nyomán Kurt Weill zeneszerzői közreműködésével keletkezett. Az eredeti dráma históriája a születő, feltörekvő polgári társadalom vagyonosodási módszereit mutatta, míg a belőle életre hívott „Háromgarasos” már Brecht nyílt támadása volt kora erkölcse, pénzszerzési módszerei ellen. S hogy mi végre a mai Koldusopera? Ezt kellene elmondania a mostani előadásnak.
Ascher nem titkolja, legalábbis néhány apró eszköze – a Kossuth Rádió hírműsorának egyetlen egyszer bejátszott szignálja, vagy a kommandósok érkezése a kuplerájba – erre utal, hogy ide, legközelibb világunkba igyekszik helyezni a történetet. S nem is lenne ezzel semmi baj, ha következetesen végig akarná, tudná vezetni elgondolását. Azonban csak szatirikus jelzéseket tesz, célozgat, értse ki-ki, ahogy akarja a rendőrfőnök, a rablóvezér, az üzletember, a tolvajok, a kéjnők, a köztiszteletben álló hölgyek, az úrilányok és a többiek közös nagy „üzletét”.
A Koldusopera jó ideje már a színházak biztos sikerdarabja. Ezt nem elsősorban a történet magyarázza, hanem a zene, a közismert, de valószínűleg mindig szívesen hallgatott dalbetétek sora. A magánszámok, amelyek azért nagyon pontosan simulnak a játék egészébe, s nem megszakítják a cselekmény menetét – bár a színészek legtöbbször kilépnek a rivalda elé, hogy ott adják elő őket –, de inkább továbblendítik, új erőt adnak a folytatáshoz. Nos, valószínűleg a Katona József színház vezetői is úgy gondolták, szükségük van a biztos sikerre, adniuk kell valami náluk szokatlant, újat, valami mást hűséges közönségüknek. Legföljebb azt nem mérték föl, hogy színházuk és társulatuk mennyire alkalmas a Koldusopera előadására. Nos, kiderült, jobb választása is volt már a csapatnak. A nézőtérből lecsípett zenekari tér ülőhelyektől fosztja meg a teátrumot, de így sem elegendő arra, hogy a muzsikusok Kerényi Gábor karmesteri közreműködésével igazán kibontakozzanak. S innen már csak egyetlen lépés annak kimondása, hogy a katonások énekképzésben nem elég fölkészültek a songok előadására. Elhangzanak a dalok, de szinte valamennyi hiányt hagy maga után. Lassan, komótosan, talán rettegve a félrecsúszástól, s inkább a hangképzésre, semmint a tartalomra figyelve adják őket elő a színészek, itt-ott próbálkoznak groteszk felhangokkal, de az is inkább az arcjátékban jelenik meg, semmint az éneklésben. Ezért üresebben szólnak a dalok, mint máskor, képtelenek a játék egészébe illeszkedni. Pedig a színház jeles művészei sorakoznak a színen: Maxit Máté Gábor, Peachumot, a koldusfőnököt Hollósi Frigyes, asszonyát Csákányi Eszter, Pollyt, a lányukat Ónodi Eszter, Tigris Brownt, a rendőrfőnököt Varga Zoltán, a lányát, Lucyt Fullajtár Andrea, Kocsma Jennyt Básti Juli alakítja. Ám így hiába a Koldusfinálé, hiába tudjuk, Ascher most akar sértegetni, fölháborítani, nem lesz ez más, mint egy színházi előadás a többi közül.
Róna Katalin
Róna Katalin