Róna Katalin

Gyűlölni tudni kell

A Vígszínház házi színpadán, másként szólva stúdiójában a szorosan egymás mellé állított kerevetek házbelsőt, utcát, teret imitálnak. A játék résztvevői ezeken sétálnak, ugrálnak, vetődnek, élnek s halnak. Itt fedezi föl az apa, hogy a rábízott macskát elütötte egy kerékpár. Vagy inkább egy autó? Netán valami más történt vele? Arra gondolni sem mer, hogy valaki vagy valakik, bosszúból vagy másért, szétloccsantották az állat fejét. Az apa mindenesetre izgatott, retteg. A cicust sajnálja, vagy inkább fiától fél. Mert ha Pitbull – így nevezi, aki ismeri a fiút – megtudja, amikor hazatér, biztosan megtorolja. S nem is akárhogyan. Reszkessen, aki csak él! Mert Pitbull, s az előadást figyelve ezt lassan megértjük, nem akárki. Ha úgy tetszik, az újabb kori kegyetlenség megtestesítője. Ha jobban tetszik, terrorista, még inkább a szakadárok példaképe. Bármelyik, de leginkább mind együtt. Ki mit akar látni benne. Ki mire a legérzékenyebb. Mert Pitbull gondolkodás nélkül tépi le áldozata körmét, de barátságosan tanácsolja, menjen orvoshoz, nehogy elfertőződjön a seb. S hogy ki az áldozata? „Csak” egy kis drogdíler, aki történetesen iskolák környékén ácsorog. Meglehet, Pitbull nem is olyan rossz ember? Hát még, ha a cicus bajáról hall. Már semmi nem számít. Csak az egyetlen igaz barát: a kis Tomi, a macska. Pitbull rohan, senki és semmi nem állíthatja meg. És kezdetét veheti a tragikomikus játék, a megállíthatatlan, őrült rohanás a vég felé. De előtte még Pitbullnak meg kell ismernie, mit gondolnak róla állítólagos barátai, miként élték meg azt a gyűlöletet, amely mindannyiuk lételeme, mennyire nem tudják megbocsátani neki „szakadárságát”, mit terveztek ellene, miért kellett a macskájának, s más macskának is pusztulnia, miféle világ az, ahol nem élhetnek békében és nyugalomban a macskák. S az emberek sem, persze ez nekik kevésbé számít, hiszen Pitbull és társai épp arra szerződtek, hogy megmérgezzenek, tönkretegyenek, halomra gyilkoljanak mindent, ami emberi. Az embertelenségről, a gyűlöletről szól az ír származású Martin McDonagh különös hatású, tragikus komédiája, amelyet Forgács Péter rendezésében játszanak a kegyetlenséget és a groteszket pontosan adagolva a Vígszínház színészei. Tökéletesen értik és érzik, miként kell a kényes egyensúlyt megteremteni, meddig tart az elviselhetőség határa az elviselhetetlenben. Mikor és meddig tudunk nevetni mindazon, amin valójában nem lehet nevetni. Ennek a kényes egyensúlynak a megteremtése az előadás lényege, s ez az, amiben tökéletes a színészi jelenlét. Lukács Sándor a riadt, megalkuvásra kész apa szerepében, Csőre Gábor Pitbull kegyetlen, néhol szeretnivalón gyűlöletes alakjában, Majsai-Nyilas Tünde iszonyatot sugárzó Vakondként, Tóth Attila, a rémült Gida, Róbert Gábor, a megkínzott Csucsu, valamint a gyilkos cselre elszánt hármas: Oberfrank Pál, Szamosi Zsófia és Gál Kristóf pontosan teremti meg a különös játék egy-egy különös alakját. Róna Katalin

Music Hall

A József Attila Színház színpadának magasában aprócska fények, akár a csillagok. A háttérben a zenekar. Különös fém- és fényabroncsban érkezik az életet jelentő deszkára a színésznő. Énekel és röpke önvallomást tesz: „az légy, aki vagy". Értsd: színész, akinek mindent a színpad jelent – és majd később kiderül: ember, aki sok-sok évvel pályakezdése után is abból a hitből és szeretetből építkezik, amivel a család, különösképpen a színész-édesapa útjára engedte. Csákányi Eszter, a kaposvári csapat, a Katona József Színház vezető művésze énekel, s közben mintegy összekötő szövegként történeteket mond el önmagáról, a családról, a színházról, s társáról, akivel ezt a különös estet létrehozta. Kulka János. A prózai színész, aki mosolyogva meséli, azért tanult énekelni, mert a főiskolai felvételin szinte eltiltották a zenétől, mondván, sok prózai színész megvolt anélkül, hogy dalra fakadt volna. Kulkát – most már tudjuk – nem ilyen fából faragták, ő csak azért is elsajátította az éneklés tudományát. S tegyük gyorsan hozzá, nem is akárhogy. Több zenés szerepe tanúbizonysága ennek, s most ez az est is, a Music Hall. Music Hall – hogy mit takar a cím? Nem egyszerűen azt, hogy két jeles művész egymás mellé válogatta azokat a dalokat, sanzonokat, amelyeket szívesen előad együtt és külön-külön, egymást váltogatva. Az est "felvezetése" szerint egy kicsit másról is szó van. Mintha az egykori színházi lexikonnak ellentmondva épp azt akarnák igazolni, hogy ez a "zenés kávéháznak" is nevezhető nyugat-európai műfaj most mégiscsak meghonosítható Közép-Európában, legalábbis itt Budapesten, és ráadásul a József Attila Színházban. Mindenesetre Almási-Tóth András rendezői közreműködésével, Silló István zenei vezetésével (Silló nem csak vezényel, nem csak zongorázik, de játékostársa is a két szereplőnek) rendkívüli estet hozott létre Csákányi Eszter és Kulka János. Lehetne sorolni a dalokat, a sanzonokat, az operett- és musical-betétszámokat, lehetne kiemelni egy-egy különösen jól sikerültet, magával ragadó zenei darabot, lehetne szólni arról, hogy Kulka milyen különleges nyelvi szépséggel és tökéletességgel énekel franciául és németül, lehetne arról is szólni, hogy Csákányi Eszter groteszk harsányságát miként ellenpontozza Kulka csöndes lírája, s Kulka fanyar iróniáját Csákányi megkapó érzelmessége. De a legfontosabb mégis az, hogy ők ketten milyen természetes egyszerűséggel tudnak a hangok, a dallamok nyelvén egy "előadóestből" igazi színházat teremteni, milyen varázslatos játékosságra képesek, akkor is, amikor csupán egyszerűen meg akarják mutatni, kik is ők valójában. (róna)

Budafest: Aida, Tosca

A V.I.P. Arts Management Kft. igazgatója, az egykori prímabalerina, az Operaház magántáncosnője, Bán Teodóra 1991-ben kijelentette: egy önmagára valamit is adó európai nagyváros, amely egyébként büszke idegenforgalmára, aligha lehet meg nyári opera- és balettfesztivál nélkül. Épp ezért életre hívták a Budafestet, színhelyéül az Operaház Andrássy úti palotáját jelölték ki, hogy ezentúl minden nyáron, mégpedig augusztusban két héten át rangos opera- és balettelőadásokkal fogadják a hazai és az idelátogató közönséget. A tizenegyedik nyarat augusztus 4-én a Szöktetés a szerájból premierjével nyitotta meg a Budafest. A német nyelvű produkció különlegessége volt, hogy Szelim basa szerepét ezúttal prózai színész, Mécs Károly alakította. A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát Vashegyi György vezényelte, közreműködött az Operaház kórusa és balettkara. Csikós Attila különleges szépségű, az arab világot idéző díszletében Miklósa Erika, Kertesi Ingrid, Kovácsházi István, Kiss Péter, Szüle Tamás énekelte a főszerepeket. Tekintettel arra, hogy a Szöktetés a szerájból egy ideje hiányzik az Operaház repertoárjából, a tervek szerint a Káel Csaba rendezte produkció ősztől fölkerül az Operaház műsorára. Augusztus 9-én este Az orosz balett csillagai című gálaestre kerül sor. A világhírű moszkvai Bolsoj táncosai az esten többek között Csajkovszkij–Petipa Csipkerózsikájából, Schubert–Schilling Esti táncok című alkotásából, Minkusz–Gorszkij Don Quijote című táncjátékából adnak elő részleteket. A japán gálaest időpontja augusztus 12. A gálán, amelyet a Japán Kultúrcentrummal közösen rendeznek meg, Akira Jingu vezényletével japán és magyar művészek közreműködésével közismert Mozart-nyitányok és áriák hangzanak majd föl a Figaró házasságából és a Varázsfuvolából. Az est második részében Verdi Requimje csendül föl a Failoni-zenekar előadásában. Augusztus 13-án Verdi-, Mascagni-, Giordano- és Ponchielli-alkotások szólalnak meg Pier Giorgio Morandi vezényletével. Augusztus 11-én és 14-én tekinthető meg Puccini Toscájának olasz nyelvű előadása. A főszerepeket Lukács Gyöngyi, Kiss B. Attila és Anatolij Fokanov énekli. Lukács Gyöngyi egyébként nemrégiben a New York-i Metropolitanben énekelte Tosca szerepét. Az előadás karmestere: Medveczky Ádám. A Budafest záróprodukciója Verdi Aidájának nagyszabású előadása lesz. Augusztus 16-án és 19-én vezényli Budapesten az operairodalom remekét Pier Giorgio Morandi. A címszerepet Sümegi Eszter énekli, Radames alakját Antonello Palombi formázza. S ahogy az a világ nagy fesztiváljainál már jó ideje megszokott, a Budafest életrehívói is tudják már az idén, mivel várják jövőre a hűséges, operabarát közönséget. 2003 augusztusában Richard Wagner születésének 190. és halálának 120. évfordulójára emlékezve a teljes Niebelung-gyűrű műsorra tűzését tervezik. R. K.

Ha szombat, akkor Zsámbék

Húsz esztendeje annak, hogy először fogadta a színházlátogatókat nyári szombat estén Zsámbék. A kis település szimbólumává vált Romtemplomának tövében azóta minden nyáron színpadi produkciók, zenei események sora teszi emlékezetessé a hétvégeket. A színház igazgató asszonya szerint annak idején kevesen hitték, hogy Zsámbék a színház, a zene, a képzőművészet hajléka lesz, hogy a falusi fesztiválon igazán komoly értékeket tud majd felmutatni. Ám az idő, a produkciók sora azokat igazolta, akik bíztak a vállalkozásban, akik mindent megtettek sikeréért. Íme, lássunk most néhányat az idei évad kínálatából. Július 13-án a Romtemplomnál kerül színre García Lorca Vérnásza a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház és a Háromszéki Néptáncegyüttes előadásában. A produkcióban a szó, a mozgás és a zene egyenrangú kifejezőerővel bír, egyaránt fontos a tragikus alkotás mélységeinek megjelenítésében. Másnap este, július 14-én a könnyedség, a vidám szórakoztatás eszménye kap helyet a színpadon. A komáromi Jókai Színház Eisemann Mihály és K. Halász Gyula operettjével, a Fiatalság, bolondsággal vendégszerepel. A beregszászi Illyés Gyula Magyar Színház előadásában látható július 20-án a Boccaccio Dekameronjából készült pajzán játék, amely a Sólyompecsenye címet viseli. A rendező, Vidnyánszky Attila úgy mondja, a társulat számára ez az előadás menekülés a színpadi mesék, a játék világába, oda, ahol a művész megőrizheti magát tisztának és igaznak. Július 27-én és 28-án 19 órakor Garaczi László Csodálatos vadállatok című művét jeleníti meg a Zárdakertben a Zsámbéki Nyári Színház és a Szép Stúdió Színház négytagú csapata. A rendező egy hajdani kocsmában játszatja el színészeivel a történetet, amely hol ironikus, hol érzelgős, hol groteszkbe fordul, megmutatja alakjainak múltját és jelenét, néhol a jövővel is összemosva. Ugyanezen a két estén (július 27–28.) 21 órakor ugyancsak a Zárdakertben kerül színre a kortárs lengyel író, Janusz Glowaczki játéka, az Antigoné New Yorkban, a Zsámbéki Nyári színház és a Ketrec Galéria előadásában. A halottakat el kell temetni – az ókori Antigoné-történet örök üzenete huszadik század végi keserűséggel fogalmazódik meg ebben a drámában, amely valójában négy hajléktalan históriája egy rendőr monológjaival összefűzve. Augusztus 1. és 5. között öt estén át a Deák-udvarban kerülnek színre Toepler Zoltán: Toepler, Platon, Garaczi (ja és a macskák) című „filozófiai kabaréjelenetei tudatmódosulással”. Augusztus 9–11. között tartják a határokon túli és hazai amatőr színjátszók XI. fesztiválját: Romániából, Szlovákiából és Jugoszláviából érkeznek a résztvevők. Augusztus 18–20. között a Pemü zsámbéki gyára ad otthont Bächer Iván–Eörsi István–Forgács András–Parti Nagy Lajos–Tasnádi István: Hazám, hazám... avagy a politika halála című előadásának a Krétakör, a Zsámbéki Nyári Színház, az MC93 Bobigny koprodukciójában. Mindemellett a barokk plébániatemplomban egyházzenei koncerteket, a játszóházban gyermekprogramokat, a Romtemplomnál szabadtéri jazzesteket, kiállításokat rendeznek. Zsámbék húsz színházi esztendejére emlékezik Koncz Zsuzsa és Ilovszky Béla fotótárlata, amely július 13. és augusztus 20. között látható. Húsz esztendő négyszáz produkciójából negyven pillanatot idéznek fel a képek a művelődési házban. R. K.

Nincs kiút

Mi történik, mi történhet az emberrel, ha elveszett minden hite, ha megszűnt körülötte a világosság, ha illúziói sincsenek már a világról, saját magáról? Mi történik, mi történhet, ha már csak valami egyre inkább szertefoszló, távoli reménye van egy másik világról, ahol süt a nap, ahol meleg van, ahol nem kell rettegni, s ahol már ölni sem kell? Egy világról, ahol még minden szép lehet, ahol mindent újra lehet kezdeni. De létezik-e egyáltalán ez a másik világ? Eljuthat-e oda, aki arról álmodik? A leány és anyja. Ők ketten, akik az örök sötétségben élnek, az állandó szürkeségben, hidegben. Egy házban, ahol már egymásra pillantani is alig mernek, hiszen nincs már más gondolatuk, mint az, hogy miként végezhetik be művüket, miként érhet véget ez a bűnök közé fojtott rémálom. Anya és lánya a reménytelen nyomorból egyetlen kiutat ismer ugyanis: az ócska panzióban megszálló utast az éj leple alatt meg kell ölni, ki kell rabolni, a holttestet el kell tüntetni a közeli folyóban, s az így összerakott pénzből majd egyszer, valamikor el lehet utazni abba a távoli, talán csak az álmokban létező, napsütötte világba. Egy napon újabb vendég tér be a házba. Fiatal, elegáns, láthatóan nagyon gazdag. Talán ő hozza a megoldást - reméli a vad leány, aki egyértelműen a gyilkosságsorozat ösztönzője. Munkára fel! Sem a leány, sem anyja nem sejti, a koronát teszi föl művükre ez az utolsó találkozás. A Vígszínház stúdiójában Albert Camus első színpadi alkotását, az 1944-ben született A félreértést játsszák. A hangulatában, sorsszerűségében az abszurditás határmezsgyéjén egyensúlyozó históriát, mely az irodalomtörténet szerint megtörtént esetre utal. Ám a szituáció és maga történet is végletes és hihetetlenül abszurd. Talán csak a tökéletesen elkeseredett és kiábrándult, mindentől eltávolodó és elforduló ember számára jelentheti a végzetszerűség szimbólumát. Pedig Camus valószínűleg arról beszélt, s arról szól a Tompa Gábor rendezte előadás is, hogy a szeretetre, megértésre, egymás segítésére született ember képtelen a szeretetre vagy képtelen hinni a szeretetben, nem tudja átadni és nem tudja elfogadni azt. Nincs ember és ember közt megértés, nincs segítség még a szülő-gyerek, testvér-testvér kapcsolatban sem. S ha mégis lenne, ha egy pillanatra felderengne, úgy a félreértés, a véletlen és általa a sors lehetetlenné teszi. Both András színpadképében a stúdió színterét egy áttetsző doboz uralja. A fogadó egyetlen, vendég lakta szobája mintha koporsót jelképezne. Ebből a szobából, ebből a koporsóból nincs többé kiút. De még láthatjuk, mi történik benne, mit tartogat a jómódú vendég (Seress Zoltán) számára az idős, tönkrement, elhasználódott fogadósné (Kútvölgyi Erzsébet), az ő szenvedélyes-sóvár leánya (Búza Tímea), s a szótlan, mindent tudó szolga (Kőmíves Sándor), aki - még mielőtt váratlanul megérkezne az utolsó férfi vendég riadt felesége (Majsai-Nyilas Tünde) - kényelmesen rendet rak: senki se gondolja, hogy járt itt valaki, hogy történt itt valami. Távoztában pedig a vendég kabátját magára ölti, az már az övé, a másiknak úgy sincs többé szüksége rá. Csak az útitáska áll árulkodón tovább az ágy lábánál. Ottfelejtették. Róna Katalin

Békés Itala jutalomjátéka

Jutalomjáték – régi, nagy színházi idők elfeledett kifejezése. Jutalomjáték illette meg a társulat vezető művészét élete alkonyán, amikor persze még aktív volt, amikor még rá lehetett, sőt rá is kellett bízni fontos főszerepet, de amikor már mögötte volt a színészi pálya nagyobbik fele. A színész jutalma volt, ha szó szerint vesszük, hogy eljátszhatott egy szerepet, amire régóta vágyott, amiben megmutathatta színészete teljességét. A sajnos jó ideje divatjamúlt – hány és hány színész vágyott hiába e szerepre az elmúlt évtizedekben! – kifejezést porolta le, a régimódinak vélt szép szokást elevenítette fel a Madách Színház és igazgatója, Kerényi Imre, amikor Békés Itala előtt hódolva (s bár színésznőnél nem szokás kimondani, mégis kimondva nyugodtan) hetvenötödik születésnapjára műsorra tűzte Noël Coward színésznőkről szóló komédiáját, a Forgószínpadot. A játékot, melyben az örök komikára bűvös-bájos szerep várt. Noël Cowardot, aki egy esztendővel volt idősebb a huszadik századnál, különösen a szórakoztató színház emelte a magaslatokba. Úgy mondta, akár yardszámra tudott párbeszédeket írni, kacagtatva, röpke, átsuhanó felhővel eltakarva a vidámságot, szórakozva és szórakoztatva. Közben pedig különleges karaktereket teremtett, nem mélyeket, de pontosakat. Olyan figurákat, amelyekbe örömmel bújtak, s bújnak ma is a színészek, mert maguk ugyanazt érzik, amit az író vallott: a színpad maga az élet abban a különös, furcsa, mágikus pillanatban, amikor a nézőtéren kialusznak a fények, s kezdetét veszi az előadás. A címadó Forgószínpad a színészotthon neve. Itt töltik napjaikat – ki szívesebben, ki kevésbé szívesen – a hajdan volt nagy színésznők, s persze a kisebbek is. Együtt vannak, együtt élnek, együtt emlékeznek a szép, színpadi időkre, amikor még övék volt a drámai főszerep vagy éppen a díva, a szubrett alakja, netán csak az epizodistáé. Együtt teáznak, kártyáznak, kötögetnek, fecserésznek, bosszankodnak apró-cseprő problémákon, míg egy napon megérkezik a valaha hírneves színésznő, aki az ott élők egyikével, épp azzal, aki amúgy is tragikai pózban él az otthonban, harminc esztendeje nem beszél. Kezdődhet a játék. Kibékülnek, haragban maradnak, meg- és átélik a találkozást, a kényszerű, immár állandó együttlétet s a mindennapok történeteit ők maguk és persze a többiek. A Madách Színházban Götz Béla nagy műgonddal kimunkált színpadképében, Torday Hajnal kosztümjeiben Huszti Péter rendezői közreműködésével szerepükben lubickoló, pontos alakokat formáló színészeket látunk. Nemcsak a kilencedik ikszet taposó, tüneményes, mindenről elfeledkező, piromániás Sarita szerepében megjelenő ünnepelt, Békés Itala jutalomjátéka ez az előadás. Nem kevésbé Psota Iréné és Kállay Ilonáé, a bajban mégiscsak egymásra találó esküdt ellenségek alakjában. A prózai szerepben „bemutatkozó” Lehoczky Zsuzsáé, a csípős nyelvű, örökké elégedetlen Maryt játszó Pásztor Erzsié, a régen látott Földi Terié, a jellegzetes, kiöregedett, magát ezért mintegy elengedő színésznőt mutató Pádua Ildikóé vagy a csiripelő, egykori szubrettet formázó Csűrös Karoláé. S nem utolsósorban Zenthe Ferencé, aki állandó tisztelője és látogatója az idős színésznők egyikének. Für Anikó remek figurát hoz a katonai hajlamokkal megáldott gondnoknő szerepében, szívvel-lélekkel szolgálja az előadást Götz Anna, Kautzky Armand, Bajza Viktória, Haffner Anikó, Trokán Péter, Vasvári Csaba. A Forgószínpad Békés Italát köszönti, egyben a jutalomjáték műfaját felújító Madách Színházat és csapatát, s természetesen a nézőket is, akik élvezik az efféle könnyedén és a színészi tehetséget kihasználva szórakoztató előadást. Róna Katalin

Családi tabló

„Ne keressenek e színműben kulcsdrámát, hőseiben élő vagy valaha élt személyekhez való hasonlóságot. Szeretném, ha annak fogadnák művemet, aminek szántam: egy letűnt kor nem tanulság nélküli fölidézésének, hőseit és helyzeteit a játékos vagy komor képzelet alkotásainak” – ezekkel a szavakkal bocsátotta útjára negyvenöt évvel ezelőtt Karinthy Ferenc Szellemidézés című kisregényét, s az abból született színpadi játékot. Az irodalmi históriát, melynek hőse Donáti Sándor, a rendkívüli tehetség, aki élete egy pontján úgy érzi, eltékozolta életét. A család kívánsága szerint a mindennapi hajszában, a hétköznapi megélhetésért folytatott küzdelemben aprópénzre váltotta írói képességét. Az örökös otthoni háborúskodásban elfecsérelte magát, eldobta igazi témáit, nem született meg a Nagy Regény, az Igazi Műalkotás. Donáti szenved és hadakozik. Hadakozik az őt körülvevő világgal, az egyre rohanó napokkal. Hadakozik a családdal, mindenekfölött az életét tönkretevő, önző, máskor mégiscsak önfeláldozó asszonnyal, feleségével. Hadakozik a szeretett fiúkkal, a nyitott Dezsővel és a magába forduló, zárkózott, lelki beteg Öcsivel. Hadakozik az egész környezettel, a barátokkal, ismerősökkel, akik – sokszor úgy érzi – belehajszolják az „életcirkuszba”, nem engedik kiszabadulni, nem engedik dolgozni, alkotni, a Nagy Műbe temetkezni. Donáti egy beteljesületlen élet drámáját jelképezi. Egy ember, egy művész tragédiáját, akinek egy pillanatra úgy tűnik, fölvillan a kitörés lehetősége, egy pillanatra megadatik, hogy azt higgye, a váratlanul felbukkanó, vidéki rokonleány oldalán még megtalálhatja magát. Karinthy Ferenc azt írta, azt sugallta, senki se keressen a Szellemidézésben kulcsdrámát, ne gondolja, hogy hősei valós figurák, egykorvolt alakok képmásai. Hogy miként képzelte, ez valószínűleg a maga idején is kérdés lehetett, hiszen aligha lehet nem fölismerni Donáti alakjában az egykorvolt nagy írót, Karinthy Frigyest, aki, tudjuk jól az irodalomtörténetből, valóban sokat emésztette magát a napi hadakozásokban, akit valóban gyötört a kétség, megírta-e mindazt, amit meg kellett írnia. De nem kevésbé ismerhető föl Karinthy Ferenc és Karinthy Gábor alakja a fiúkban, s mindazoké, akik a polgári-értelmiségi világban köröttük mozogtak. Családi tabló? – kérdezhetjük, s a válasz rá egyértelmű igen. Különösképpen hozzátéve még azt is, hogy most a családi nevet viselő kis színházban az unoka, Karinthy Márton vitte színre a darabot. A nagypapa, az apa iránti tisztelettel és szeretettel. S természetesen nem csekély, személyes elfogultsággal. É. Kiss Piroska díszleteivel rendezték be a Karinthy Színház színpadát, ahol Kovalcsik Anikó ruháiban formázzák a színészek a családi életet. Donátit Balkay Géza játssza drámaisággal. Feleségét, Csillát a hisztéria, az örökös sértettség és az önző magamutogatás eszközeivel ábrázolja Esztergályos Cecília. Rikát Huszárik Kata sok érzelemmel és szeretettel formázza. A fiúkat, a lelkesedni tudó Dezsőt Kelemen István és a lelkében sértett Öcsit Kovács Róbert halvány iróniával mutatja. Nagy Anna Róza néni alakjában, Szirtes Gábor Zudor Endreként teremt karakteres figurát. Ne keressünk kulcsdrámát? Nehéz megfogadni a minduntalan emlegetett írói intelmet, különösképpen, mert a Szellemidézés színjátéka és előadása azokról szól, azokról akar szólni, akiket akarva-akaratlan fölidézett. Róna Katalin

Az ördög rejtélye

Tudásra vágyó útján Faustot Mephisto kalauzolta a tizennyolcadik században, a tizenkilencedikben Ádámot Lucifer. Mi maradt a huszadikra? Ha profánok akarunk lenni, mondhatjuk nyugodtan, erre a korra már csak a bujkáló szerelem, férfi és nő árulása maradt, s a festő mellé az ördög szegődik. Így egyszerűen, hívatlanul és váratlanul, ahogy csak egy hétköznapi szerelmi háromszög-históriában elképzelhető a század első évtizedében. Ahogy a színpad bűvös-bájos Nagymestere maga elé varázsolja és sajátosan ironikus, szellemes modorában papírra veti, megmutatva benne persze kora polgári világát, annak minden magakelletését, csillogását, fáradt, komolykodó dekadenciáját. Az ördög nem a leggyakrabban játszott Molnár Ferenc-darabok közül való. Pedig a játék fényes szerepeket kínál a színészeknek. Talán túlságosan, szinte riasztóan fényeseket. Vagy inkább titokzatosakat. Mert nem könnyű megfejteni Az ördög rejtélyét. Vajon ki ez a furcsa, a semmiből bejelentés nélkül érkezett idegen, aki egyszer csak ott ül a festő szobájában, a hatalmas karosszékben, s mindent tud? Ismeri a festőt, sejt valamit az asszonyról is. Kilesi titkukat, meghívatja magát az estélyre, hogy azután frakkba bújva, látszólag a háttérben maradva majd ott is főszereplő legyen. Hogy irányítsa a gondolatokat, az érzéseket, megfogalmazza a megfogalmazhatatlant, kimondja a kimondhatatlan szavakat, föladja a könnyű köpenyt a nőre, hadd higgye a világ, s persze a festő is, hogy nincs alatta semmi. Aztán megírassa büszke, felháborodott, kitiltó levél helyett azt a másikat, amelyben forró, szerelmes vallomás rejtezik, hogy végül majd mégis összehozza a szerelmeseket, akik, úgy véli, összetartoznak. Hogy ki is ez az ördög? Valós személy vagy a képzelet szülötte? Nem más, mint költői szimbólum? Allegória? Nos, ez az a kérdés, amelyre a bravúros színpadi komédiák írója ezúttal nem ad egyértelmű feleletet. És ez az a pont, amitől a színház gyakorta visszariad. Mert nem tudja megfejteni az ördög kilétét, megjelenésének megfoghatatlan, de mégis szemtelen természetességét, s annak a végső búcsúként odavetett „Voila!”-nak a titkát, inkább nem tűzi műsorára a darabot. Pedig a közönség mindig hálás, ha Az ördöggel találkozhat. A krónikák szerint így volt ez 1907-ben a Vígszínházban is az ősbemutató idején, amikor Hegedűs Gyula játszotta az ördögöt (Varsányi Irén volt a mámoros nő, Fenyvesi Emil a festő), így volt ez ugyanabban az épületben négy évtizede, amikor Várkonyi Zoltán formázta (Ruttkai Évával és Latinovits Zoltánnal az oldalán), s bizonyára így lesz ez most is a Radnóti Színházban, ahol Bálint András vállalta a szerepet a Forgács Péter rendezte előadásban. Gubás Gabi játssza most az asszonyt, Schneider Zoltán pedig Jánost. Róna Katalin

Búcsú a színháztól?

A Nemzeti Színház függönyét ruhák takarják: köpenyek és zakók, a legkülönbözőbb korok női viseletei, hivalkodóan tarkák és egyszerű, tompa színűek. Talán egy színházi jelmezraktár darabjait aggatta elénk a rendezői-díszlettervezői képzelet: íme lássátok, ebből kell választanunk, ha el akarjuk játszani előadásunkat. S mintha ezt a gondolatot folytatná a színre lépő színész (Benedek Miklós), rámered a ruhákra, majd odanyúl egyért, magára ölti. A függöny a magasba emelkedik, hogy kitáruljon a hatalmas színpad, s a színész elindul befelé, óriássá növesztett árnyalakját követi, kezében a pálca, Prospero híres varázseszköze. Aztán összeér, eggyé lesz ember és árnyéka. Kezdődhet a játék. A vihar – ezt sokan és sokszor leírták már –, alighanem a legtalányosabb Shakespeare-színjáték. Álom keveredik benne a valósággal, varázslat emberi cselekedetekkel, illúzió fölidézett igazsággal, szellemek élő figurákkal, jelenvalóság a múlt képeivel. Miként maga a helyszín is akárha álomvilág lenne, vagy mégiscsak valóság: a furcsa, emberi arccal, embervalósággal fölruházott szellemek és szörnyek lakta sziget, ahol Prospero, Milánó egykori hercege, a száműzött uralkodó lányával éli életét, álmodja újra a valóságot, hogy végső igazságot szolgáltasson immár önmagának, és boldog jövőbe juttassa a világ csúfságáról mit sem sejtő leányát. A vihar mindenkori előadásának alapkérdése, amelyre nem kerülheti el a választ, vajon mi a valóság, mi az álom ebben a históriában, milyen a kapcsolata Prosperónak a valósággal, miféle sziget az, amelyen él, kik is kísérői és segítői, s végső soron ebben a szövegkörnyezetben mit jelent keserűsége és reménysége, mit jelent bosszúja és megbocsátása, mit sejtet búcsúja varázspálcájától s vele az álomvilágtól. A Schwajda György rendezte előadás ellenáll ezeknek a kísértéseknek. Nem teszi föl a kérdéseket, nem felel semmi olyasmire, amire tán választ várnánk, legföljebb az előadás utolsó pillanataiban tesz némi tétova gesztust – aki akarja érti, aki nem, annak tán úgysem fontos. Ezzel szemben fölmondatja színészeivel a shakespeare-i sorokat Babits Mihály fordításában úgy, hogy érezzük, mindenki ott van a színen – a szigeten –, akinek ott kell lennie. A cselvetők és a cselszövők, a rútak és a gonoszak, a hatalomra törők és a kisstílű árulók, az álmodók és a szépségre vágyók. Az egész különös kompánia, az Itáliából érkezettek, a szigetlakók, no meg a varázslatosak, a szabadságért mindenre kész kis tündér, Ariel s a megszelídítésre váró Caliban. S a képzelet varázslata szerint megjelenik a három istennő is, Venus, Ceres és Junó, hogy ők mondják el, amit a szerelemről, a vágyakról és a beteljesülésről, az életről tudni kell. Ott vannak mind a különös szigeten, melynek fantasztikumát pontosan képes érzékeltetni a bravúros, lenyűgöző színháztechnika, a csodálatos fényhatások tömege és a magával ragadó, mindent elárasztó Vangelis-muzsika, s helyenként Román András koreográfiája. A jelenvalóságot a technika és a zene mutatja – sokszor még a színészi játék ellenére is. Mert igazán méltányolható szerepformálásról csak Nagy-Kálózy Eszter (Ariel) , Vida Péter (Caliban), Stohl András (Ferdinand), Hollósi Frigyes és Mészáros István (Stefano és Trinculo) esetében beszélhetünk. Mire Prospero elrendez mindent a szigeten, a játék is befejeződik. Leteszi varázspálcáját, nincs több feladata. Prospero Schwajda előadásában letépi magáról vörös köpenyét, s a leszakadt "jelmeztár"-függöny rongyai közé dobja. Még alig érthetően elmormolja bocsánatkérő búcsúszavait. Munkája véget ért. Róna Katalin