A színész komótosan, de érezhető feszültséggel csomagol, háromnapos vendégjátékra indul. Neje erőltetett bágyadtsággal zongorázgat, Chopint játszik, óvatosan sürgeti is egy kicsit a férjét. A kritikus, házuk örök vendége, érdeklődve figyeli a szcénát. Mert színjáték készülődik a házban, ezt mindenki látja vagy legalábbis sejti. Az asszony eljátssza a szerelmes feleséget, miközben alig várja, hogy a férfi induljon. A színész a féltékeny férjet, miközben tudja, hogy az éppen összetiport virágkosarat a titokzatos névjeggyel ő maga küldte. A házvezetőnő az aggodalmaskodó anyát, miközben másra sem vár, mint hogy visszakapja a színházi mama szerepét. A színész férj, ki élete nagy alakítására készül, végre elindul. A színésznő feleség az ablakhoz lép, int... Kezdődhet a játék.
S belép a testőr, katonatiszti egyenruhában, hosszú köpenyben, fején a sisakkal, fekete bajuszkával. Snájdig tiszt - ahogy a maga idején mondhatták. Töri a magyar nyelvet, hogyisne, hisz a gróf egyenesen a bécsi udvarból érkezett, hogy hódolatát kifejezze a művésznőnek, hogy megpróbálja elcsábítani a maga rendkívül udvarias, elegáns és főúri módján. A színész játszik. S vele az asszony, a színésznő is.
Molnár Ferenc darabjait játszani a mindenkori színház egyik nagy esélye és feladata. Varázslatos, csípős, gunyoros, ironikus és önironikus szellemességét életre kelteni, szavait, elegáns replikáit tisztán és valóban egymásra feleltetve elmondani úgy, hogy egyetlen se röpüljön belőlük a semmibe, nem kis lecke. Mondják, elég „csak” a stílusát megérteni és megmutatni. Csakhogy akik így vélekednek, egyetlen dologról feledkeznek meg: hogy az a legnehezebb. Molnár stílusát felfogni és eltalálni. Meg az emberismeretét és a színpadismeretét. Mert csak akkor válik a stílus életté, csak akkor telik meg a stílus élettel.
S most a Madách Kamarában éppen ez sikerült. Meglehet, A testőr - Kolos István rendezte - előadása nagyon is hű Molnárhoz, nagyon pontos szellemességének, fanyar iróniájának kibontásában, mégis talán egy leheletnyit tragikusabban, fájdalmasabban látja Molnárt és a színészt a szokásosnál. Mácsai Pál a színész alakját az emberi esendőség, a szánni való vágyakozás, az igazságtól való félelem színeiből és érzéseiből formázza. Az ő testőre nem egészen az a „snájdig” katonatiszt, ahogy azt legtöbbször eljátszották, s ahogy azt tán Molnár is képzelhette. De ahogy eljátssza a testőrben a színészt, a színészben az embert, az maga a színpadi remeklés. Nincs híján az emberismeretnek és a lélektannak, nem szűkölködik az iróniában és az eleganciában, a tragikumban és a komikumban.
Mácsai tökéletes társakra talál a játékban. Kerekes Éva tüneményes a csalfa, léha, csapodár, de bájosan okos színésznő alakjában, egy szemvillanással, egy gesztussal, egy mosollyal el tud mondani mindent magáról. Almási Éva a színházi mama bravúrszerepét viszi tökélyre. Bírja humorral és harsánysággal, nem titkolja ellenszenveit, ha kell harcias, máskor magával ragadóan odaadó. Végvári Tamás a kritikus szerepében szellemes, gúnyos, hibátlan résztvevője a komédiának, amely példáját adja, hogyan kell működtetni elegánsan, stílusosan és élvezetesen Molnár „színpadi gépezetét”.
Róna Katalin
Róna Katalin