Bordó bársony mindenütt. Az ágy, a párnák, a takaró, a fotelok huzata, a falikárpit. Sejtelmes, bódító hangulat. Ornifle gróf, a költő – bocsánat, inkább kuplészerző, maga okít így – örökké hűséges, odaadó és természetesen szerelmes titkárnőjét tanítgatja. Az egyetlent, akit képtelen nőnek tekinteni, s az egyetlent, aki tíz esztendeje hiába epekedik a csábító férfi, a nők bolondja iránt.
Ornifle gróf a sors kegyeltje, lába elé hullik a siker, a dicsőség, a pénz, lába előtt hevernek a lányok s asszonyok. Csábításának trükkje s művészete: vonzó személyisége, mely különös cinizmussal párosul. Cinizmusának lényege pedig nem más, mint önismerete. Ornifle tudja jól, ki ő. A valaha nagyreményű költő, akinek első kötete őszinte volt, de aki eladta magát, tehetségét a sikerért, a pénzért. A vonzó férfi, akinek minden nő kell, legalábbis mindent nőt meg akar hódítani. A csábítás a szenvedélye, a diadal, amellyel megszerzi a nőket, hogy azután nyugodtan dobja el valamennyit.
Ornifle szenvedélyesen él és önpusztítón, s csak lelke mélyén sejti, eljön a pillanat, amikor kénytelen-kelletlen szembenéz majd önmagával. A sorssal? S még valaki mással?
A huszadik századi francia dráma nagy egyéniségének Jean Anouilh-nak Magyarországon eddig nem játszott komédiáját mutatta be – Mihályi Gábor csillogó fordításában – közös produkcióként a Budapesti Kamaraszínház és a Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház az Ericsson Stúdióban. Az 1955-ben született A csábítás művészete (Ornifle vagy a buborék) Anouilh „csikorgó” korszakának darabja. Annak az időnek a szülötte, amikor az író a felszínen pompás világban megmutatta az össze nem illő, egymásba simulni képtelen részleteket, amikor úgy találta, minden és mindenki az út végére ért, amikor az addig még talán kiutat mutató szerelem is már csak önmaga torzképét ábrázolta, amikor az író a gúnyt a komédiával elegyítette. A könnyed játékszerkesztés, a keserű komédia hangjai, a szellemesen sziporkázó mondatok, a pontosan megrajzolt alakok jellemzik a drámát, amely nincs híján az anouilh-i moralizálásnak sem a múlt bűnei által meghatározott végzetről, a férfiúi erkölcsről, a sorsról, a családi kapcsolatokról, s a házasságon kívüli szerelmekről.
Valló Péter, az előadás rendezője pontosan érzi és érti Anouilh világát és szellemét. A maga tervezte játéktérben színészei tökéletesen vizsgáznak a „csábítás művészetéből”. Rátóti Zoltán az örök hódító Ornifle alakjában beavat a sikeres férfi szenvedélyének minden rejtekébe. A költőt és kuplészerzőt játssza el, az embert, akinek legalább önmaga előtt nincs titka, a diadalmast, akit végzete csak egyszer ér el, de akkor végleg. Remek karaktert teremt a megértő feleség szerepében Egri Kati, a vágyakozó titkárnő alakjában Bacsa Ildikó és az elkényeztetett Marguerite szerepében Juhász Réka. Pontos figurát hoz üzletemberként Ujvári Zoltán, moliére-i doktorként Valkay Pál, Dupont atyaként Kerekes József. Jánosi Dávid az anouilh-i fékevesztett ifjonti lázadást jeleníti meg Fabrice szerepében.
S mire a játék véget ér, a huszadik századi Casanova előtt sem titok többé: utolsó, keserű komédiáját játszotta el.
Róna Katalin
Róna Katalin