„Azt akartam, hogy ez az ELŐADÁS fényből és árnyékból szülessen” – írta a Jegyzetekben Luigi Pirandello. Fényből és árnyékból, mert ilyen a VALÓSÁG. Előadás és élet, színpad és valóság – két világ. Vagy mégis csak egy? Különbözőség és azonosság? Sokan és sokszor föltették már a kérdést a Hat szerep... rendezői, színészei közül. Sokan és sokszor próbálták színre fogalmazni az egyszerre komoly és komolytalan, az édes és keserű, a csúnya és szép, a fekete és fehér ellentétét és harmóniáját. Azt, amit Pirandello olyan kényes egyensúllyal, a színház és az élet határmezsgyéjén egyensúlyozva vetett papírra, föladva ezzel a leckét a mindenkori rendezőnek, képes-e megmutatni színházában, mi a valóság és mi a látszat, mi az, ami számára fontos az életből, s mi a valóságból.
Hat szerep keres egy szerzőt – sokáig ezt a címet viselte Magyarországon Pirandello drámája. Aztán eljött annak is az ideje, hogy a színházak fölismerni vélték, jobb lenne – és ez nem elsősorban formai, inkább tartalmi kérdés – igazodni az eredeti címhez, azaz nem is a szerepek keresik szerzőjüket, hanem a szereplők. A Bárka Színház is ezt a címet, s a megfelelő gondolatot választotta. Hat szereplő szerzőt keres. Leendő szereplők, az életből, a valóságból érkezett alakok, akik nem látnak más megnyugvást tragikus életükre, mint azt, hogy beszéljen róla a színház, hadd mondhassák el, hadd beszélhessék-játszhassák ki magukból, mi történt velük. S hadd láthassák a megelevenedő történetet majd a nézők, tán okulásként, tán föloldozásként. Mert, ha egyszer elmesélhetik, akár maguk is megérthetik, mire való az élet, s általuk a színház is valami olyasmiről beszél, ami olyan, mint a valóság.
A Bárka Színház valóban fényből és árnyékból, látszatból és valóságból fölépített előadását a bukaresti Bulandra Színház rendezőnője, Cãtãlina Buzoianu rendezte rendkívüli játékossággal és beleérző képességgel. Pontosan érezte, érzékelte, melyek azok a csatlakozási pontok, ahol összekapcsolódhat ebben a színházban és ebben az előadásban a fikció és az élet. Elviseli-e a színház, hogy jön valaki, aki megszabadítja a rutintól, a sztereotípiáktól, aki szokatlan színjátszás felé viszi? És itt nemcsak az igazgatóról, a saját megszokásaiba merevedett társulatról, a hat szereplőről van szó, hanem a színjátszásról általában, a magyar színjátszásról, s ha úgy tetszik, akár a Bárkáéról. Cãtãlina Buzoianu úgy játszik a színészekkel, úgy viszi őket a maga ízlése, elgondolása szerint, hogy azután akár kajánkodó örömmel figyelheti, miként mozdította ki a színházat, a művészeket a fásultságból, miként rázta föl őket, s lehelt életet játékukba. Persze mondhatjuk azt is, ez a kajánkodó öröm akár csúfondáros gonoszságnak tetszik, amint a zárójelenetben az Igazgató ostorpattogtatással (tán állatszelídítőként?) hajtja körbe színészeit. Íme, csak tessék figyelni: nem lesz itt fáradtság, lassúság, rutinos magakelletés. A színház nem demokratikus intézmény, itt csakis a diktatúrának van helye.
Meglehet, a színészek nem mindig, s nem feltétlenül szeretik az efféle rendezői magatartást, de az biztos, ha kell, szót fogadnak, s ha érzik a sikert, hálásak érte. Nos, a román rendezőnő egyszerre vall előadásával a színházról és az életről, a maga és az író eszménye szerint. Diadalmaskodik a drámán és diadalra viszi a színészeket. Remekel az Igazgató szerepében Garas Dezső, a Tragika alakjában Lázár Kati. Pontos miniatűrt alkot Szilágyi Enikő a Díva szerepében, az ügyelő-díszítő duót kedélyes, karakteres vidámkodással formálja Scherer Péter és Csuja Imre. A váratlanul-kéretlenül érkező hat szereplő – Gazsó György, Spolarics Andrea, Szabó Márta, Szikszai Rémusz, Tausz Péter, Pándi Fanni – tragikus kétségbeeséssel próbálja magát ráerőltetni a színházra. Vörös parókában Cseh Tamás adja frenetikusan Madame Pace szerepét.
Mire a játék véget ér, elmosódik színház és valóság különbözősége. Az előadás itt a színházi valóságról szól.
Róna Katalin
Róna Katalin